Archives

Bécsújhely

V. Bab­en­berg Lipót ala­pí­tot­ta 1194-ben Bécs védel­mé­re. Az egy­ko­ri ural­ko­dói vár, a Bab­en­berg kas­tély közel 300 éve a Mária Teré­zia Kato­nai Aka­dé­mi­á­nak ad ott­hont. A váro­si rang­ra emel­ke­dett tele­pü­lés az 1400-as évek­ben, III. Fri­gyes ide­jén élte virág­ko­rát, ami­kor soká­ig a csá­szár rezi­den­ci­á­ja volt. Hiá­ba az erős város­fa­lak, 1487-ben Hunya­di Mátyás király elfog­lal­ta és meg is tar­tot­ta két éven át a várost. A legen­da sze­rint ekkor aján­dé­koz­ta Bécs­új­hely pol­gá­ra­i­nak a kirá­lyi jel­vé­nyek­kel díszí­tett Cor­vin-kupát.

Az egy­ko­ri góti­kus szé­kes­egy­ház, a mai főplé­bá­nia-temp­lom büsz­kén tekint az égre, de min­ket még­is arra az 1671-es sötét esz­ten­dő­re emlé­kez­tet, ami­kor az itte­ni fegy­ver­tár­ban fejez­ték le Zrí­nyi Pétert és Frange­pán Feren­cet. A temp­lom falán, a Meny­asszo­nyok kapu­ja mel­lett egy sír­kő emlé­kez­tet a vér­ál­do­zat­ra.

És azt se feled­jük, Bécs­új­hely utcá­it kop­tat­va, hogy 1701-ben II. Rákó­czi Feren­cet ide hur­col­ták, ráadá­sul ugyan­ab­ba a bör­tön­be, mely­ből 30 évvel azelőtt nagy­ap­ja, Zrí­nyi Péter a vér­pad­ra került. Rákó­czi a bör­tön­ből Gottfried Leh­mann csá­szá­ri kapi­tány segít­sé­gé­vel meg­szö­kött és meg sem áll Len­gyel­or­szá­gig, ahon­nan más­fél év múl­va egy had­csa­pat élén vonult be hazá­já­ba. Segí­tő­jét, Leh­mann kapi­tányt bosszú­ból a csá­szá­ri­ak fel­né­gyel­ték.

Lupény — református egyházközség

Lupény — református egyházközség

A Lupény kör­nyé­kén talál­ha­tó pan­zi­ók kivá­ló kiin­du­ló­pont­jai lehet­nek a fes­tői Kis-Retyez­át­ba, a Vul­kán-hegy­ség­be, vagy akár a Pár­ing hegy­ség­be ter­ve­zett túrák­nak. Télen a folya­ma­to­san fej­lő­dő sípá­lyák vár­ják a téli spor­tok sze­rel­me­se­it. Lupény kicsi, de kitar­tó magyar közös­sé­ge sze­re­tet­tel vár­ja az ide­lá­to­ga­tó magyar ven­dé­ge­ket, szí­ve­sen mesél­nek a magyar múlt­ról, a jelen­ről és a jövő­ről is.

Lupény:

Hunyad megye déli részén, a Pet­ro­zsé­nyi-meden­cé­ben, a Zsil folyó part­ján, Pet­ro­zsény­tól 20 km-re, Dévá­tól pedig 110 km-re helyez­ke­dik el.
1916-ban súlyos har­cok foly­tak a váro­sért a román és oszt­rák-magyar-német sere­gek között, amely a Köz­pon­ti Hatal­mak sere­ge­i­nek javá­ra dőlt el.
1977. augusz­tus 2‑án a helyi bányá­szok fel­ke­lé­sét a kom­mu­nis­ta, kizsák­má­nyo­ló rezsim ellen a ható­sá­gok gyor­san lever­ték, soka­kat ítél­ve bör­tön­bün­te­tés­re vagy kény­szer­mun­ká­ra.
Itt szü­le­tett 1928. janu­ár 11–én Nagy Arisz­tid egye­te­mi, főis­ko­lai okta­tó, föld­raj­zi szak­író.
Itt szü­le­tett 1933. janu­ár 25-én Kere­kes György magyar műfor­dí­tó, szer­kesz­tő.
Itt szü­le­tett 1946. novem­ber 10-én M. Veress Zsu­zsan­na köl­tő, pró­za­író.

Rövid temp­lom­tör­té­net:

- 1910-ben a gyü­le­ke­zet saját paró­ki­á­val és lel­ki­pász­tor­ral ren­del­ke­zik, de temp­lom­mal nem. Elin­dul­nak a tár­gya­lá­sok a temp­lom­épí­tés­sel kap­cso­lat­ban.
— 1912 tava­szán elin­dul a temp­lom­épí­tés. Az épít­ke­zé­si mun­ká­la­to­kat az Uri­kány Zsil-völ­gyi Magyar Kőszén­bá­nya Rész­vény­tár­sa­ság végez­te 32200 koro­na fejé­be.
— 1913 janu­ár­já­ban szer­ző­dést írnak alá a Sel­ten­hof­fer Fri­gyes Fiai sop­ro­ni cég­gel a haran­gok beszer­zé­se érde­ké­ben. A Had­ügy­mi­nisz­té­ri­um kiutalt 30 mázsa ágyú­ér­cet, mely­nek érté­ke 102 koro­na mázsa­ként.
— 1913 már­ci­u­sá­ban fejez­te be a baró­ti asz­ta­los a beren­de­zé­se­ket.
— A temp­lom­szen­te­lés 1913 júni­us 29.-én tör­tént, melyen jelen volt Buda­pest­ről a Bet­há­nia bel­misszió egye­sü­let veze­tő­sé­ge is.
— Zsil-völ­gye leg­na­gyobb refor­má­tus temp­lo­ma.
— Jelen­leg 586 gyü­le­ke­ze­ti tag­gal ren­del­ke­zik.
— Négyes test­vér­gyü­le­ke­ze­ti kap­cso­lat van: Buda­pest- Fasor, Toron­tál­vá­sár­hely, Nagy­atád és Lupény váro­sai között.
— A temp­lom előt­ti kop­ja­fa a magyar­ság össze­tar­tó szim­bó­lu­ma, melyen ez áll: „Őse­id­nek szent hité­hez, nem­ze­ted­nek gyö­ke­ré­hez, test­vér, hűt­len ne légy soha!”

A tér­ség­ben készült Haza­já­ró epi­zó­dok:

Vul­kán-hegy­ség – Hon­vé­dő har­cok a Zsil-völ­gyé­ben

Téli Pár­ing kós­to­ló – A Zsil öle­lé­sé­ben

Pár­ing-hegy­ség II. – Gerinc­tú­ra az ezer­ar­cú bér­cen

 

Nagyenyed

Enyed igen gaz­dag múlt­tal ren­del­ke­zik. A város ékes­sé­ge az erőd­temp­lom, ahol 1564-ben meg­ala­kult az Erdé­lyi Refor­má­tus Egy­ház. 1780 és 1849 között Enyed volt a püs­pö­ki szék­hely.

Nem vélet­len, hogy a késő góti­kus stí­lus­tól a barokk temp­lom­bel­ső­ig min­den­fé­le stí­lus­je­gyet visel magán, ami az újjá­épí­té­sek­nek köszön­he­tő, hiszen a város ötször pusz­tult el az évszá­za­dok során.

Az 1704-es kuruc idők labanc­ker­ge­tő diák­ja­i­nak emlék­mű­ve azo­kat a nagy­enye­di diá­ko­kat örö­kí­ti meg, akik fűz­fa­do­ron­gok­kal áll­tak ellen a város­ra törő laban­cok­nak, éle­tü­ket áldoz­va váro­su­kért, hazá­ju­kért. Róluk emlé­ke­zett Jókai Mór is a Nagy­enye­di két fűz­fá­ban.

Az erőd­temp­lom falán egy kis kőlap emlé­kez­te­ti az erre járót az 1849. janu­ár 8.-i mészár­lás­ra, ami­kor Axen­te Sever és Prodan Simi­on muzs­na­há­zi pópák az orto­dox kará­csony éjsza­ká­ján a pok­lot sza­ba­dí­tot­ták Enyed­re. Miköz­ben fér­fi­a­ink a magyar sza­bad­ság­harc sere­gé­ben szol­gál­tak, a vér­gő­zös romá­nok véd­te­len embe­rek ezre­it mészá­rol­ták le, nem kímél­ve cse­cse­mőt, nőt, aggas­tyánt sem. Így szen­ved­te el Nagy­enyed a sza­bad­ság­harc leg­na­gyobb civil vesz­te­sé­gét.

És itt, Enye­den a Beth­len Gábor Kol­lé­gi­um biz­to­sít­ja a magyar meg­ma­ra­dást, mely­nek előd­jét a feje­de­lem ala­pí­tot­ta Gyu­la­fe­hér­vá­ron 1622-ben. A Kol­lé­gi­u­mot a török-tatár dúlást köve­tő­en 1662-ben Apa­fi Mihály feje­de­lem helyez­te át Enyed­re. Az öreg alma mater pad­ja­it olyan jeles magya­rok kop­tat­ták, mint pél­dá­ul Kőrö­si Cso­ma Sán­dor vagy a fes­tő, Bara­bás Mik­lós. Az egy­ko­ri taná­rok között talál­juk Áprily Lajos köl­tőt, Apá­czai Cse­re Jánost.

Nagymegyer

Lak­ták ava­rok, volt a Megyer törzs szál­lás­te­rü­le­te, majd a komá­ro­mi vár sza­ba­dal­mas tar­to­zé­ka, míg­nem a Kani­zsay csa­lád kap­ta meg. A megye­ri­ek nyom­ban el is veszí­tet­ték kivált­sá­ga­i­kat, de nem nyu­god­tak bele. Meg­hív­ták Mátyás királyt, hogy jó szo­ká­sa sze­rint tegyen igaz­sá­got. El is jött Mátyás, és mező­vá­ro­si kivált­sá­go­kat adott a tele­pü­lés­nek. A megye­ri erdő szé­lén ma is áll a tölgy, aho­va sát­rát állí­tot­ta, s a helyi­ek azóta is „Mátyás­fá­nak” neve­zik.

A kis­vá­ros ma már főként gyógy­vi­zes for­rá­sa­i­ról neve­ze­tes, ami­ket az 1970-es évek­ben fedez­tek fel. A Kor­vin Mátyás­ról elne­ve­zett ter­mál­für­dő meden­céi nem­csak a moz­gás­szer­vi- és ízü­le­ti meg­be­te­ge­dé­sek­re, de kedé­lyünk­re is jóté­kony hatás­sal van­nak.

Nagykároly

A szat­má­ri béke tár­gya­lá­sai már a kuru­cok akko­ri fel­leg­vá­rá­ban, Nagy­ká­roly­ban kez­dőd­tek. A Káro­lyi-csa­lád ősi bir­tok­köz­pont­já­ban, amely­nek elő­jo­ga­it a Káro­lyi­ak, „vérök ontá­sá­val tel­je­sí­tett hű szol­gá­la­ta­i­kért és sok seb­bel szer­zett har­ci érde­me­i­kért” sze­rez­ték.

A Káro­lyi­ak 1554-ben tér­tek át a pro­tes­táns val­lás­ra. Mos­ta­ni temp­lo­mu­kat az 1700-as évek­ben épí­tet­ték maguk­nak. Büsz­kék a nya­kas kál­vi­nis­ták váro­suk szü­lött­jé­re, Káro­li Gás­pár­ra is, aki elő­ször for­dí­tot­ta le tel­jes egé­szé­ben magyar nyelv­re a Bib­li­át.

A szat­má­ri béke után a har­cok­ban meg­vi­selt várost a Káro­lyi csa­lád mód­sze­re­sen újra­élesz­tet­te. A meg­csap­pant népes­sé­get főleg svá­bok­kal tele­pí­tet­ték újra, s a csa­lád mece­na­tú­rá­já­val jelen­tős épít­ke­zé­sek kez­dőd­tek. Az újra­éle­dő város­ban szí­ve­sen lát­ták a pia­ris­tá­kat is.

Nagy­ká­roly 1780-ban lett Szat­már vár­me­gye szék­he­lye, ezt a rang­ját Tri­a­non után 1926-ig tart­hat­ta fenn. És a vár­me­gye­há­zá­ban nem mást tisz­tel­he­tett egy ide­ig vár­me­gyei jegy­ző­ként, mint Köl­csey Feren­cet.

És mennyi­re sze­ret­te a várost a reform­kor másik nagy köl­tő­je, Pető­fi Sán­dor is. Ahogy írta: Gyö­nyör­rel vagyok ben­ne, mert itt ismer­tem meg Julis­ká­mat, a világ leg­di­csőbb leá­nyát.

Itt, Nagy­ká­roly­ban, az egy­ko­ri Arany Szar­vas foga­dó­ban borí­tot­ta láng­ba Pető­fi szí­vét a sze­re­lem első látás­ra.

Nagyszalonta

Nagy­sza­lon­ta lakó­it nem kímél­te a tör­té­ne­lem. Elő­ször a tatár, majd a török dúlás után nép­te­le­ne­dett el a falu, míg­nem 1606-ban Bocs­kai Ist­ván 300 haj­dút tele­pí­tett ide. 1620-ban kezd­ték meg a vár épí­té­sét, ami­ből csak egy torony maradt meg az utó­kor szá­má­ra, az úgy­ne­ve­zett Cson­ka­to­rony.

A szá­zad­for­du­lón fel­ava­tott Kos­suth-szo­bor húsz éven át díszí­tet­te Sza­lon­ta főte­rét, aztán 1920-ban az új impé­ri­um isme­ret­len tet­te­sei ledön­töt­ték. Újabb húsz esz­ten­dő­nek kel­lett eltel­nie, hogy Nagy­sza­lon­ta fel­sza­ba­dul­jon, s a Cson­ka­to­rony­ba mene­kí­tett szo­bor vissza­tér­jen ere­de­ti helyé­re.

És vissza­szállt a város­há­za tete­jé­re a szám­űze­tés­re ítélt turul­ma­dár is. Ahogy a Bocs­kai-orosz­lá­nok is újra büsz­kén őrzik a város és az Arany csa­lád címe­rét.

Van mire és kire büsz­ké­nek len­nie Sza­lon­tá­nak. A refor­má­tus temp­lom túl­ol­da­lán egész szo­bor­park hir­de­ti a város nagy szü­löt­te­it. Arany János mel­lett szob­rot kapott Sin­ka Ist­ván, Zilahy Lajos, Kulin György és Kiss Ist­ván is.

Arany János ott ücsö­rög és szem­lé­li a vál­to­zó város képét a Cson­ka-torony bejá­ra­ta fölött is. Az eme­le­ten múze­um őrzi emlé­két.

Resicabánya

A Ber­za­va völ­gyé­ben, a Sze­me­nik-hegy­ség lábai előtt hever Kras­só-Szö­rény vár­me­gye régi szék­he­lye, Resi­ca­bá­nya. Fölöt­te a Kereszt­hegy egy német ajkú, de magyar szí­vű haza­fi emlé­két őrzi. Georg Her­glotz a bánya tulaj­do­no­sa volt, ami­kor a for­ra­da­lom híré­re 1848 tava­szán meg­ala­pí­tot­ta a nem­zet­őr­sé­get, majd az üze­met átala­kí­tot­ták a fel­ke­lők hadi­anyag-ellá­tá­sá­ra. Aztán bekö­szönt az ősz, s vele a szer­bek, majd a romá­nok támad­tak a város­ra. Az ütkö­zet­ben Georg Her­glotz több har­cos­tár­sá­val együtt éle­tét adta a hazá­ért.

Az 1700-as évek­ben, ami­kor Német­or­szág­ból, a fel­ső-magyar­or­szá­gi bánya­vá­ro­sok­ból, később Olté­ni­á­ból egy­re több bányász és kohász érke­zett Resi­cá­ra. A sza­po­ro­dó kohók ontot­ták maguk­ból a hadi­anya­got, a gőz­gé­pe­ket, a vas­úti síne­ket, majd 1872-ben itt gyár­tot­tak hazánk­ban elő­ször gőz­moz­donyt. Ez volt a híres Resi­ca 2, amit a Bog­sán, majd a Hun­gá­ria köve­tett. Az itt gyár­tott moz­do­nyok­ból a sza­bad­té­ri múze­um­ban kapunk íze­lí­tőt.

A ’48-as har­cok után éppen 70 esz­ten­dő telt el, ami­kor a nagy hábo­rú­ban újra harc­tér­ré vált Resi­ca. Előbb a szer­bek, majd a fran­ci­ák, végül a romá­nok len­dül­tek táma­dás­ba, akik aztán itt is marad­tak. 1945-ben a néme­te­ket kény­szer­mun­ká­ra hur­col­ták, a gyá­ra­kat álla­mo­sí­tot­ták, a kom­mu­niz­mus tel­je­sen fel­for­gat­ta a népes­sé­get és a város­ké­pet is.

Ebben a hagyo­má­nyo­san több­nyi­re német ajkú, majd román több­sé­gű­vé vált vidé­ken kel­lett átvé­szel­nie a ziva­ta­ros évszá­za­do­kat a török után szin­te min­dig kisebb­sé­get képe­ző magyar­ság­nak. A szór­vány­ba szo­rult hon­fi­tár­sa­ink­nak az egy­há­zak ma is erős bás­tyái, de talál­ko­zó­he­lyük is van: a Magyar Kul­tu­rá­lis Köz­pont.

Temesvár

Temes vár­me­gye egy­ko­ri köz­pont­ja Temes­vár. A város min­den szeg­le­te a dicső magyar múlt­ról árul­ko­dik. A bel­vá­rost a szá­zad­for­du­lón épült sze­cesszi­ós épü­le­tek éke­sí­tik, közöt­tük is a leg­szebb a Bruch-palo­ta. Mel­let­te a régi Vár­me­gye­há­za, a későb­bi barokk palo­ta áll, szem­ben pedig a monu­men­tá­lis kato­li­kus szé­kes­egy­ház. A római kato­li­kus csa­ná­di püs­pök­ség 1737-ben köl­tö­zött Temes­vár­ra. A püs­pök­nek hama­ro­san szép palo­ta is épült.

Rit­ka már a magyar szó, pedig volt idő, ami­kor világ­ra­szó­ló magya­rok kop­tat­ták a város utcá­it. Itt volt had­mér­nök Bolyai János, de itt szü­le­tett Komá­rom dicső védő­je, Klap­ka György is, aki a kiegye­zés után Temes­vár ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­je lett.

Temes­vár nem­csak egy­há­zi és köz­igaz­ga­tá­si, de fon­tos kul­tu­rá­lis köz­pont is. Az 1875-ben épült Nem­ze­ti Szín­ház épü­le­té­ben ma német, román és magyar szín­tár­su­lat is műkö­dik.

A szín­ház köze­lé­ben áll a vár­kas­tély, amely egy­kor Károly Róbert király, majd Hunya­di János teme­si főis­pán szék­he­lye volt, majd kaszár­nya­ként is hasz­nál­ták.

A kiegye­zés utá­ni kor­sza­kot idé­zi a temes­vá­ri pol­gá­rok egy­ko­ri kor­zó­ja, a Lloyd sor is. A meg­nyí­ló tér iko­ni­kus épü­le­te az impo­záns Lloyd-palo­ta.

A Béga pata­kon átkel­ve újabb tör­té­nel­mi hely­szín­re érünk. A fel­té­te­le­zé­sek sze­rint itt végez­ték ki 1514-ben Dózsa Györ­gyöt, mely­re egy magyar nyel­vű emlék­táb­la hív­ja fel a figyel­met.

A Mária tér mel­lett áll a refor­má­tus temp­lom, ahol a közel­múlt egy dicső­nek indult, de dics­te­len­né vált tör­té­nel­mi ese­mé­nye kirob­bant. Innen indult 1989-ben a kom­mu­nis­ta rend­szert meg­dön­tő nép­fel­ke­lés. Érde­kes­ség, hogy a temp­lom egy bér­ház első eme­le­tén talál­ha­tó.

Kirá­lyi kas­té­lyok és főúri palo­ták helyett a szór­vány­ba került magyar közös­ség egyik fel­leg­vá­ra a Bar­tók Béla líce­um, ami az okta­tá­son és neve­lé­sen túl a magyar öntu­dat erő­sí­té­sét is szol­gál­ja.

Dornavátra

Keve­sen isme­rik az Ara­nyos-Besz­ter­ce és a Dor­na folyók egye­sü­lé­sé­nél fek­vő Dor­na­vát­rát. Ahol egy­ko­ron hazai és kül­föl­di turis­ták soka­sá­ga járt-kelt és áldot­ta a mofet­ták, gyógy­vi­zek, és a kris­tály­tisz­ta leve­gő jóté­kony hatá­sa­it, ma már újfaj­ta töme­gek és meg­ros­kadt szín­fa­lak vár­nak. Mert ahogy a Monar­chi­át leta­szí­tot­ták a tör­té­ne­lem for­gó-szín­pa­dá­ról, úgy kopott meg Dor­na­vát­ra haj­da­ni fénye is az elmúlt 100 esz­ten­dő­ben. Az 1700-as évek­ben pász­to­rok fedez­ték fel a kör­nyék ásvány­víz­for­rá­sa­it, ami­ket el is nevez­tek bor­ku­tak­nak. 1775-től üdü­lő­köz­pont épült köré­jük, az egy­re nép­sze­rűbb für­dő­hely híre aztán Bécsig is elju­tott. Ferenc József és Fer­di­nánd is élvez­te itt a bol­dog béke­idő­ket. 1886-ban Ferenc József maga támo­gat­ta a tele­pü­lés továb­bi fej­lesz­té­sét. Ekkor épül­tek palo­tái, vas­út­ál­lo­má­sai, temp­lo­ma és isko­lá­ja is. Régi idők tanú­ja az 1871-ben fog­lalt, majd a monar­chia néhai mező­gaz­da­sá­gi minisz­te­ré­ről, Fal­ken­hein­ról elne­ve­zett for­rás is.

1907-ben Dor­na­vát­ra már váro­si ran­got is kapott, de a világ­há­bo­rúk, az elcsa­to­lás, az álla­mo­sí­tás meg­pe­csé­tel­ték az üdü­lő sor­sát. A für­dő­ket a kom­mu­nis­ta idők­ben a román mun­kás­osz­tály tag­jai láto­gat­ták, keze­lé­si jegyek­kel. Egy­elő­re úgy tűnik az új rend­szer sem képes élni Dor­na­vát­ra adott­sá­ga­i­val, a város szebb jövő­re vár­tá­ban tovább sor­va­do­zik.