"Ezt a földet soha nem szabad kezünkből kiadnunk, csak elszánt akarattal kell megtartanunk. És amit annyi vérrel megszereztünk, azt körmünk szakadtáig meg kell védelmeznünk. A magyarságot mint büszke, jogokat biztosító privilégiumot, tartsuk meg a magunk részére. Az oláhok boldoguljanak ezentúl is a maguk nyelvén. De két dologra tanítsuk meg őket: arra, hogy a mi kezünk alatt jobb dolguk van és lesz, mint fanarióta uraik alatt, és különösen arra, hogy egy elvet tartsanak a szemük előtt: „Ne bántsd a magyart!”
Odalent a Déli-Kárpátokban, Hunyad vármegye végvidékén, a Zsil-völgyében hosszú századokon át csak lomhán ballagott az idő. Aztán az elmúlt kétszáz évben, mintha a lemaradást akarta volna behozni, hirtelen felgyorsultak az események. Ahol csak néhány momorlány éldegélt, nyáját legeltetve, a Kendefyek ősi birtokán a 19. században felfedezték a Petrozsényi-medence szénrétegeit, s az archaikus hegyvidéki életmód rögvest megváltozott. A bányák megnyitásával sokféle nemzetiség özönlött ide a Monarchiából és az apró hegyi pásztorfalvak hatalmas bányászvárosokká alakultak. Aztán Románia hadat üzent. A környék birtokosát, Maderspach Viktort is váratlanul érte a támadás, de hamar felocsúdott, és felvette a harcot a betörő ellenség ellen. Ám csak elcsatolták e vidéket és az államosítás évtizedei után már a bányászat is hanyatlani kezdett. A magyarok is nehéz helyzetbe kerültek, de akik maradtak, kitartanak. Őket is meglátogatjuk, mielőtt Maderspach Viktor nyomában bejárjuk a Nyugati-Zsil fölé magasodó Vulkán-hegység legmagasabb csúcsait hordozó Oszlea gerincét.