"A piski–petrozsényi vasút megnyitása előtt a Zsil medenczéjét csak havasi pásztorok lakták. A havasi rétek alján ez időben szegényes faviskók s várszerűen bekerített marha-aklok voltak egymástól órányi távolságban elszórva. A vasút s a nyomában gyorsan föllendűlt szénbányászat azonban gyorsan megváltoztatta az egész vidék arczúlatát. A régi lakosságot ma már sokfelől összegyűlt idegen, de magyarosodó munkás elem kezdi lassanként kiszorítani a széntelepek mellől. A Zsil völgye egyike hazánk természeti kincsekben és szépségekben leggazdagabb vidékeinek, melyet eddig is csak elzárt volta s az eddig hiányos közlekedés vont el a szélesebb körű érdeklődés elől."
Hunyad vármegye nagy leírója, Téglás Gábor még ezt látta a Zsil-völgyében. Azóta 100 év eltelt és sok víz lefolyt a Zsilen. A bányák megszámlálhatatlan tonnányi szenet hánytak ki a felszínre a föld alól, majd sorra bezártak, tömeges munkanélküliséget és kilátástalan helyzetet teremtve az itt élő identitást és talajt vesztett emberek számára. Csak a Petrozsényi-medencét körülölelő táj, a változatlan szépségükben megmutatkozó szurdokvölgyek és a feléjük magasodó csodálatos Páring jelenti az állandóságot, Dél-Erdély eme elfeledett, Isten háta mögötti végvidékén.
