Archives

Mártonhely

XIV. szá­za­di egy­ha­jós góti­kus temp­lo­ma kül­ső falán ott invi­tál a temp­lom meg­lá­to­ga­tá­sá­ra az uta­zók védő­szent­je, Szent Kris­tóf hatal­mas fres­kó­ja. Híres fres­kó­fes­tőnk, Aqui­la János a magyar ere­det-mítosz nyo­mán kele­ti arc­vo­ná­sú, nomád vise­le­tű Kris­tó­fot örö­kí­tett ránk, aki mint­egy ősapa őrzi a vidé­ket, s fel­ügye­li az átjá­rást úgy a föl­di, mint az égi hatá­rok között.

Felsőlendva

Fel­ső­lend­ván áll a Mura­vi­dék leg­na­gyobb vára. A romos álla­po­tú kas­tély előd­jét még a keresz­tes hábo­rúk ide­jén épí­tet­ték a temp­lo­mo­sok. Később lak­ták a Fel­ső­lend­va­i­ak ősei, az Ama­dék, majd a Szécsyek, a Nádasdyak, a Bat­thyá­nyi­ak, a Sza­páryak, végül Tri­a­no­nig a Szé­che­nyi­ek bir­to­kol­ták. A II. világ­há­bo­rú­ban a har­cok és a fosz­to­ga­tók mar­ta­lé­ka lett, majd szov­jet csa­pa­to­kat szál­lá­sol­tak el ben­ne, ami egyet jelen­tett a pusz­tu­lás­sal. De ahogy hosszú tör­té­ne­te során vala­hogy min­den rom­bo­lás után újjá­épült, talán a mos­ta­ni fel­újí­tá­si mun­ká­la­tok­nak is a végé­re érnek egy­szer.

Kapornak

A szé­pen rend­be hozott Sker­lák ház ad helyet a kör­nyék leg­gaz­da­gabb nép­raj­zi gyűj­te­mé­nyé­nek, az Őrsé­gi Nép­raj­zi Kiál­lí­tás­nak. A taka­ros ház és mel­lék­épü­le­tei egy­kor jól műkö­dő, virág­zó gaz­da­ság­ról tanús­kod­nak, arról a mun­kás és a ter­mé­szet­tel har­mo­ni­kus letűnt élet­for­má­ról, ami a határt őrző, s köz­ben gaz­dál­ko­dó, keres­ke­dő őrsé­gi embe­re­ket jel­le­mez­te. A gaz­da­ság­ban lát­ha­tó­an nem­csak föld­mű­ve­lés­sel fog­la­la­tos­kod­tak, de a jöve­de­lem kiegé­szí­té­sé­re az épü­let­ben pálin­ka­fő­ző is műkö­dött.

Domonkosfa

A Szom­bat­hely­től Tours-ig veze­tő Szent Már­ton zarán­dok­út egyik állo­má­sa a Kis-Ker­ka patak völ­gyé­ben fek­vő Domon­kos­fa. A falu fölöt­ti dom­bon a köz­ség régi teme­tő­jé­ben áll  a 13. szá­za­di Szent Már­ton temp­lom. A déli kapu fölött a román­ko­ri épí­té­szet külön­le­ges­sé­gét talál­juk, Krisz­tus kereszt­jét ugyan­is a meg­szo­kott Isten bárá­nya helyett itt egy pár­duc tart­ja.

Kercaszomor

S hogy itt, a Ker­ca patak völ­gyé­ben hosszan elnyú­ló Ker­ca­szo­mor­ra még nem kell hatá­ron átkel­nünk, azt azok­nak a bátor haza­fi­ak­nak köszön­het­jük, akik 1919-ben ugyan­azt tet­ték, ami ezer éven át e föld lakó­i­nak köte­les­sé­ge volt: fegy­ver­rel száll­tak szem­be a dél­szláv beto­la­ko­dók­kal.  E bátor tett­re emlé­kez­ve a falu 2008-ban meg­kap­ta a „Com­mu­tas For­tis­si­ma”, vagy­is a Leg­bát­rabb falu elne­ve­zést.

Nagysink, Kissink és Alsószombatfalva

A foga­ras­föl­di Nagy­sink 13. szá­za­di ere­de­tű szász erőd­temp­lo­má­ról híres. No és Kis­sink Árpád-kori erőd­temp­lo­ma, ami las­san-las­san újjá­épül, a turis­ták mel­lett vár­va a fehér hol­lót, s meg­hagy­va egy csepp reményt az utó­kor­nak.

Szin­te hihe­tet­len, de száz esz­ten­de­je még 800 ezer német élt Erdély­ben. A több­nyi­re evan­gé­li­kus szá­szok ősei 800 éve tele­pül­tek ide, a Magyar Király­ság dél­ke­le­ti hatá­rá­nak védel­mé­re, vala­mint a kul­tú­ra, az ipar és a keres­ke­de­lem fel­len­dí­té­sé­re. A II. világ­há­bo­rú után az itt marad­ta­kat a kom­mu­nis­ták depor­tál­ták, vagy elűz­ték. Akik kitar­tot­tak, azo­kat Cea­us­es­cu adta el Német­or­szág­nak, a fáma sze­rint fejen­ként 8000 már­ká­ért. Mára alig 20 ezren marad­tak egész Szász­föl­dön.

Alsó­szom­bat­fa híres közép­ko­ri vásár­hely, a 18. szá­zad­ban az erdé­lyi görög kato­li­kus püs­pök­ség szék­he­lye volt. A volt erdé­lyi kor­mány­zó, Bruc­kent­hal Sámu­el báró kas­té­lya park­já­ban 1875-ben hoz­ták lét­re Kis­bér, Mező­he­gyes és Bábol­na után hazánk negye­dik ménes­ura­dal­mát. A mező­he­gyes­ről szár­ma­zó világ­hí­rű lipi­cai tenyész­lo­vak­ból álló ménes cél­ja a hegy­vi­dé­ki lóte­nyész­tés fej­lesz­té­se és az erdé­lyi lóál­lo­mány lipi­cai vér­rel való neme­sí­té­se volt. A foga­ra­si ménest végül 1914-ben osz­lat­ták fel, az állo­mány végül Bábol­ná­ra került.

Gyergyóalfalu

Az 5000 szé­kely lel­ket szám­lá­ló Gyer­gyó­al­fa­lu arról is híres, hogy a Kár­pát-meden­ce egyik leg­hi­de­gebb pont­ja. És meleg­ség­gel tölt el az Alfa­lu hűség­ről szó­ló tör­té­ne­te is, mely­nek egyik főhő­se, Ist­ván pap volt, aki 1567 — ben Csík és Gyer­gyó népé­nek élé­re áll­va a Tol­va­jos-tetőn állí­tot­ta meg János Zsig­mond sere­gét. így tart­va meg kato­li­kus hité­ben Csík és Gyer­gyó vidé­két. Innen ered a pün­kös­di csík­som­lyói búcsú kul­tu­sza, aho­vá menet azóta is rend­re az alfal­vi kereszt­al­ja halad az élen.

A falu büsz­ke­sé­ge a 800 éves temp­lom, mely­nek kert­jé­ben Ist­ván pap szob­ra fogad­ja a ván­dort.

Torontálvásárhely

Toron­tál­vá­sár­hely tanul­sá­gos helyi legen­dá­val büsz­kél­ked­het. Tör­tént ugyan­is, hogy ami­kor 1849-ben a szer­bek betör­tek a hely­ség­be, a falut fel­gyúj­tot­ták, a temp­lo­mot kifosz­tot­ták, még a haran­go­kat is elvit­ték. Ám a szerb köz­ség­ben, aho­va a haran­gok kerül­tek jár­vá­nyos beteg­sé­gek kezd­tek pusz­tí­ta­ni. Végül maguk a köz­ség lakói kér­ték, hogy vigyék vissza a haran­got.

A falu­ba 1794-ben tele­pül­tek be magya­rok, majd miu­tán a falu az 1848–49-es har­cok­ban tel­je­sen elpusz­tult, szor­gal­mas lakói újból fel­vi­rá­goz­tat­ták. Ma már csak a lakos­ság fele magyar.

Hertelendyfalva

Pan­cso­va köze­lé­ben a buko­vi­nai szé­ke­lyek tele­pü­lé­sei hor­doz­zák a magyar­sá­got. A madé­fal­vi vesze­de­lem elől Mold­vá­ba, majd Buko­vi­ná­ba mene­kült szé­ke­lyek 1883-ban végül ide­lent a déli vége­ken talál­ták meg vég­le­ges ott­ho­nu­kat. Her­te­lendy­fal­va nevét Toron­tál vár­me­gye akko­ri főis­pán­já­ról Her­te­lendy József­ről kap­ta. Refor­má­tus temp­lo­ma 1902-ben épült, ami a Kár­pát-meden­ce leg­dé­leb­bi kál­vi­nis­ta isten­há­za.

Az új hazá­ba tele­pült szé­ke­lyek­nek, akár csak ősi föld­jü­kön, itt is kemé­nyen meg kel­lett küz­de­ni a fenn­ma­ra­dá­sért. Hitü­ket meg­tart­va sike­rült meg­őriz­ni­ük iden­ti­tá­su­kat is.  Hogy mennyi­re ragasz­kod­nak gyö­ke­re­ik­hez, erre utal a her­te­lendy­fal­vi közös­sé­gi ház előtt álló szé­kely­ka­pu is.