Demsus

Demsus

Dem­sus ősi, fel­te­he­tő­en 13. szá­za­di román stí­lu­sú temp­lo­ma Erdély egyik leg­ré­geb­bi egy­há­zi műem­lé­ke. Épí­té­sé­hez a köze­li római kori Vár­hely rom­ja­i­ból hasz­nál­tak fel sír­kö­ve­ket, és farag­vá­nyo­kat. Egye­sek sze­rint már a IV. szá­zad­ban óke­resz­tény temp­lom állt a helyén, mások úgy vélik, az ősi magyar hit­vi­lág kul­tusz­he­lyé­re épült. Dem­sus temp­lo­mát később közö­sen hasz­nál­ták a refor­má­tu­sok és a görög­ke­le­ti­ek.

Betlenfalva

Betlenfalva

A Thur­zó csa­lád Beth­len­fal­ván is letet­te a név­je­gyét. Ősi bir­to­ku­kon a XVI. szá­zad­ban épí­tet­ték a sze­pes­sé­gi rene­szánsz egyik leg­szebb alko­tá­sát, a díszes pár­tá­za­tú kas­télyt. Az omla­do­zó falak lát­tán nehéz elkép­zel­ni, hogy a kas­tély szebb idők­ben még megye­gyű­lé­sek szín­he­lye volt. Míg a kas­tély jobb sor­sá­ra vár, addig a XIV. szá­za­di Szent Koz­má­nak és Dam­ján­nak szen­telt góti­kus temp­lom és XVIII. szá­za­di  késő­ba­rokk kúri­á­ja lát­ha­tó­an jobb kezek­ben van.

Csütörtökhely

Csütörtökhely

Van mit meg­cso­dál­ni Sze­pes­csü­tör­tö­kön, amely nevét a csü­tör­tö­kön tar­tott vásár­ról kap­ta. A falut ere­de­ti­leg magya­rok lak­ták, kik Szent­lász­ló­ra keresz­tel­ték tele­pü­lé­sü­ket, ám a tatár­já­rás viha­ra őket sem kímél­te. Az újjá­épí­tők sze­pe­si lán­dzsás neme­sek vol­tak, akik tovább vit­ték lovag­ki­rá­lyunk kul­tu­szát, miköz­ben az arany­bá­nyá­szat­ból gaz­da­gí­tot­ták a növek­vő tele­pü­lést. Csü­tör­tök­hely nem került len­gyel zálog­ba, sőt, az el nem zálo­go­sí­tott sze­pe­si tele­pü­lé­sek köz­pont­ja lett. 1473-ban bőví­tik a Sza­po­lya­i­ak a román stí­lu­sú temp­lo­mot két­szin­tes góti­kus kápol­ná­val, melyet a magyar­or­szá­gi góti­ka leg­szebb alko­tá­sa­ként tar­ta­nak szá­mon, és amely­nek fes­tett üveg­ab­la­kai magyar szen­te­ket ábrá­zol­nak.

A temp­lom mise­rend­je: hét­fő 6:00, kedd 17:15, szer­da 6:00, pén­tek 17:15, vasár­nap 7:15, 10:15. Amennyi­ben meg sze­ret­nénk néz­ni a temp­lo­mot belül­ről, ezt a szá­mot kell hív­ni: 00421/534598400

Igló

Igló

Aki a Káposz­ta­fal­vi-karsz­tot kíván­ja fel­fe­dez­ni, jól teszi, ha a Sze­pes­ség egyik leg­pa­ti­ná­sabb váro­sá­ban, Iglón kez­di a kalan­do­zást. Egy XIX. szá­za­di fel­jegy­zés még arról írt, hogy „bár vala­mennyi sze­pe­si német város magyar szel­le­mű, Igló mind­egyik­nél magya­rabb volt.” Nos, a várost körül­öle­lő panel­dzsun­gel már sej­te­ti, ez a meg­ál­la­pí­tás idő­köz­ben érvé­nyét vesz­tet­te. A tör­té­nel­mi magot jelen­tő orsó ala­kú főtér­re érve azért még érez­zük a múlt illa­tát. Érde­mes kör­be­te­ker­ni a főté­ren, ahol bicik­li­út is segí­ti a kerék­pá­ros város­né­zést. A Sze­pes­ség máso­dik leg­na­gyobb, közel 40 ezer lako­sú váro­sá­ban, a főte­ret sze­gé­lye­ző pol­gár­há­zak között jár­va ma már nem hal­lunk se magyar, se német szót: 1945 után a cseh­szlo­vák ható­sá­gok a város német és magyar lakos­sá­gát meg­fosz­tot­ták állam­pol­gá­ri joga­ik­tól, a pop­rá­di kon­cent­rá­ci­ós tábor­ba vit­ték őket, majd innen kite­le­pí­tet­ték Német­or­szág­ba, Auszt­ri­á­ba, illet­ve Magyar­or­szág­ra.

Pedig vala­mi­kor a XIII. szá­zad­ban érkez­tek az első szász tele­pe­sek a lőcsei és a gömö­ri hegyek közé, hogy bányász­ként éljék éle­tü­ket a IV. Béla által újjá­épí­tett Magyar Király­ság­ban. A hegyek nem vol­tak fuka­rok, adtak vas­ér­cet bőven, így Károly Róbert ide­jén már hámo­rok, vas­ko­hók, és még harang­ön­tö­de is volt a város­ban. No meg jó cip­szer ven­dég­fo­ga­dók, csap­ra vert hor­dók­kal, nyár­son sütött malac­cal, sok-sok mulat­ság­gal, melyek talán min­dig a cip­szer­him­nusszal kez­dőd­tek, ha már az Úr az ősö­ket „ins Ungar­land” vezet­te. Zsig­mond kirá­lyunk aztán Iglót is zálog­ba adta a len­gye­lek­nek, mely csak 1772-ben tért vissza Magyar­or­szág­hoz, és rög­tön a haza­té­rő sze­pe­si váro­sok köz­pont­ja is lett.
Erről tanús­ko­dik a főté­ren a míves stuk­kók­kal díszí­tett régi Tar­to­má­nyi ház, ahon­nan a sze­pe­si urak haj­da­nán igaz­gat­ták a kör­nyék dol­ga­it, és amely­nek közép­ko­ri előd­jé­ben I. Ulász­ló békét kötött a huszi­ta Gis­krá­val. A város ékes­sé­ge a XIV. szá­zad­ban góti­kus stí­lus­ban épült plé­bá­nia­temp­lom, melyet pusz­tí­tott tűz­vész, föld­ren­gés és a 48-as sza­bad­ság­harc­ban a csá­szá­ri­ak is leágyúz­ták… még­is, teher alatt nő a pál­ma: ma azzal büsz­kél­ked­het, hogy 87 m magas tor­nya a leg­ma­ga­sabb szé­les e Fel­vi­dé­ken. Egy máso­dik világ­há­bo­rús bom­ba­ta­lá­lat miatt neo­gó­ti­kus kül­sőt kapó temp­lom­tor­nyon egyéb­ként két torony­óra is van, az egyik ala­cso­nyab­ban, mint a másik. A szom­szé­dos váro­sok sze­rint azért, mert az igló­i­ak oly­annyi­ra rövid­lá­tó­ak, hogy a fel­ső órát nem lát­ják ren­de­sen. A főte­ret díszí­ti a copf stí­lu­sú evan­gé­li­kus temp­lom, a klasszi­cis­ta Város­há­za és a sze­cesszió jegye­it magán vise­lő Viga­dó is.
És itt van a jó öreg sar­ki gyógy­szer­tár is, ami nem nyújt ugyan külön­le­ges képet, még­is szá­munk­ra oly ked­ves titok őrző­je. Dol­go­zott itt ugyan­is egy pati­kus­se­géd, aki sza­bad ide­jé­ben a kör­nyék­re járt fes­te­get­ni. Aztán 1880. októ­ber 13-án egy égi jel­re úgy hatá­ro­zott, örök­re eljegy­zi magát a fes­té­szet­tel. Az iglói pati­kus, Csont­váry Koszt­ka Tiva­dar nevét azóta meg­is­mer­te a világ. Ám úgy tűnik, Igló mai urai nem becsü­lik annyi­ra a Napút fes­tő­jét, hogy mell­szob­rát a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is hoz­zá­fér­he­tő­vé tegyék. A váro­si múze­um hát­só udva­rá­nak egy eldu­gott szeg­le­té­be szám­űz­ték Csont­váry emlé­két. (És talán Jávor Pált is meg­em­lít­het­nénk, mint híres iglói diá­kot, — ki ugyan­úgy sze­rel­mes Tirt­sák pro­fesszor lányá­ba, mint az összes diák Iglón — ha nem tud­nánk, hogy Jávor csak a híres film­ben volt iglói.)

De foly­tas­suk kuta­tó­utun­kat a magyar emlé­kek nyo­má­ban a váro­si teme­tő felé, ahol a város hálás népe a ’48-as hősök dicső­sé­gé­re emlék­mű­vet állí­tott. A kró­ni­kák sze­rint ugyan­is 1849. feb­ru­ár 2‑án Guyon Richárd 5000 fős hon­véd sere­ge a város hatá­rá­ban nagy dia­dalt ara­tott a csá­szá­ri­ak felett. A har­cok­ban 53 hon­véd vesz­tet­te éle­tét. A teme­tő­ben a város újko­ri tör­té­ne­tét jól szim­bo­li­zá­ló sír­fel­ira­tok között sétál­va ráta­lá­lunk a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let két meg­ha­tá­ro­zó iglói veze­tő­jé­nek is a sír­em­lé­ké­re. Mécsest gyújt­ha­tunk Róth Már­ton iglói főgim­ná­zi­u­mi tanár, a Magas-Tát­ra és a Káposz­ta­fal­vi karszt kora­be­li turis­ta­moz­gal­má­nak egyik vezér­alak­já­nak sír­já­nál. A teme­tő egy másik szeg­le­té­ben nyug­szik utód­ja, a Kár­pát Egye­sü­let Iglói Osz­tá­lyá­nak egy­ko­ri elnö­ke, Hajts Béla. Nekik köszön­het­jük a Káposz­ta­fal­vi-karszt szá­mos érté­ké­nek láto­gat­ha­tó­vá téte­lét. És azt se feled­jük, hogy Hajts Béla keresz­tel­te el a Káposz­ta­fal­vi-mész­hegy­sé­get a “Fel­ső-Magyar­or­szág Para­di­cso­má­nak.”

Az iglói Múze­um nyit­va­tar­tá­sá­ról hon­lap­ján tájé­ko­zód­ha­tunk. Csont­váry mell­szob­rát a főté­ren, a Zim­na 181. (Tél utca) alatt talál­juk meg. A plé­bá­nia­temp­lom­ban min­den nap 6:30-kor és 18:00 óra­kor van szent­mi­se, kivé­tel vasár­nap, akkor 7:30-kor és 11:30-kor. (Tele­fon­szám: 00421/534422777) A régi teme­tő főbe­já­ra­ta a Slo­vens­ka és a Levocs­ka utak talál­ko­zá­sá­nál lévő kör­for­ga­lom­nál van. Hajts Béla sír­já­nak koor­di­ná­tái: 48.947190, 20.570975. Az 1849 feb­ru­ár­já­ban elesett hon­vé­dek közös sír­já­nak koor­di­ná­tái: 48.946559, 20.570445.

Igló híres állat­kert­jé­be is érde­mes láto­ga­tást ten­ni, infor­má­ci­ó­kat a hon­la­pon talál­ha­tunk.

Torockószentgyörgy

Torockószentgyörgy

Az uni­tá­ri­u­sok temp­lo­ma mel­let­ti ház falán koszo­rúk­kal öve­zett emlék­táb­la hir­de­ti, hogy itt szü­le­tett a XIX. szá­za­di Erdély leg­je­len­tő­sebb tudós poli­hisz­to­ra, Bras­sai Sámu­el. Hogy mit tett a nem­zet asz­ta­lá­ra? Még a fel­so­ro­lás­ba is bele­bor­zon­gunk: ő volt egy sze­mély­ben az Uni­tá­ri­us Kol­lé­gi­um igaz­ga­tó­ja, a leg­nép­sze­rűbb magyar tan­köny­vek szer­ző­je, az első magyar nyel­vű erdé­lyi lap szer­kesz­tő­je, a kolozs­vá­ri Kaszi­nó ala­pí­tó­ja, az első erdé­lyi múze­um igaz­ga­tó­ja és nem utol­só sor­ban a Magyar Tudo­má­nyos Aka­dé­mia ren­des tag­ja. Nagy böl­cses­sé­gét nem von­hat­juk két­ség­be, úgy­hogy szív­lel­jük meg ma is érvé­nyes gon­do­la­ta­it: „Ragasz­kodj ahhoz az igaz­ság­hoz, amely egye­sít, és tartsd távol maga­dat attól a szőr­szál­ha­so­ga­tó okos­ko­dás­tól, amely eltá­vo­lít. Bíz­zál Isten sze­re­te­té­ben, és támasz­kodj az ő egy­sé­gé­re, melyet a világ­min­den­ség­ben oly töké­le­te­sen való­sít meg. Legyen hited a te meg­győ­ző­dé­sed sze­rint, de sze­re­te­ted ölel­jen magá­hoz min­den­kit.”

Ha már itt vagyunk, vetünk egy pil­lan­tást a szent­györ­gyi kúri­á­ra is, ahol annak ide­jén Jókai Mór is járt és innen vett ihle­tet „Egy az Isten” című regé­nyé­hez.
„Szent-György leg­ér­de­ke­sebb része, dicső emlék­ko­ro­ná­ja­ként fel­tü­nő ódon vára, mely ott a büsz­ke szik­la­csú­cson pom­pál­ko­dik, oly épnek tetsz­ve a távol­ból, mint­ha lakói nem rég hagy­ták vol­na el. A szent­györ­gyi vár bizony­nyal egyi­ke hazánk leg­ér­de­ke­sebb, leg­nagy­sze­rűbb s a mel­lett leg­épeb­ben fen­ma­radt épi­té­sze­ti műem­lé­ke­i­nek, miért figyel­me­sebb vizs­gá­la­tun­kat mél­tán kiér­dem­li.”

Nincs vitat­koz­ni­va­lónk Orbán Balázzsal: bizony Toroc­kó­szent­györgy vára, úgy ahogy van, romo­san, elha­gyot­tan is a leg­szeb­bek közé tar­to­zik a Kár­pát-meden­cé­ben. A várat a Tho­rocz­kay-csa­lád épít­tet­te a XIII. szá­zad­ban a Szent­györgy felet­ti szik­la­bér­cen. Ma már csak fal­ma­rad­vá­nyok és a négy­szög ala­kú cson­ka Öreg­to­rony áll­ja a vár­tát. Az elmúlt ziva­ta­ros évszá­za­dok ren­de­sen meg­ro­gyasz­tot­ták az erő­dít­ményt. Előbb a kuruc kor­ban a csá­szá­ri erők, később oláh sza­bad­csa­pa­tok, végül a ’48-as sza­bad­ság­harc ide­jén Avram Ian­cu rab­ló­ban­dá­ja dúl­ta fel a Tho­rocz­kay csa­lád ősi sas­fész­két. A romok közül egész alak­já­ban áll előt­tünk a Szé­kely­kő, a másik irány­ban pedig az Ordas­kő tűnik fel.

A vár­ba a Szi­las-kanyon­ba tar­tó kék jel­zés­ről kiága­zó kék három­szö­gön jut­ha­tunk fel. Ez a falu­ból indul­va körül­be­lül fél órás utat jelent.
Haza­já­ró kár­tya­el­fo­ga­dó hely Toroc­kó­szent­györ­gyön: Szé­kely­kő Kúria Pan­zió

Fotó: Hám Péter

Torockó

Torockó

Toroc­kó úgy elbújt a hatal­mas mész­kő­szir­tek közé, hogy még az idő sem vet­te ész­re, így messze elke­rül­te. Így tör­tén­he­tett meg, hogy itt nem épül­tek rózsa­szín koc­ka­há­zak, szoc­re­ál lapos­te­tős bor­za­dá­lyok és a piac­so­ron most is leg­alább olyan szé­pen sora­koz­nak az erdé­lyi magyar népi épí­té­szet reme­kei, mint újko­ruk­ban. A har­mo­ni­kus képet egyéb­ként — akár­mi­lyen fur­csa is — egy 1870-es tűz­vész­nek köszön­he­ti a köz­ség, ami után egy­sé­ges stí­lus­ban, kőből épí­tet­ték újjá a köz­pon­ti háza­kat. Akár egy sza­bad­té­ri múze­um, még­is, milyen más a ma is lakott műem­lé­kek között sétál­gat­ni, mint egy üres, mes­ter­sé­ges skan­zen­ben, hisz ide nem a múl­tat temet­ni jön a turis­ta, hanem a virág­zó nagy­be­tűs éle­tet ünne­pel­ni.

A Szé­kely­kő és az Ordas­kő közé beéke­lő­dött Toroc­kón a főté­ren kezd­jük kibo­goz­ni a múlt szá­la­it és meg­fej­te­ni az erdé­lyi magyar népi épí­té­sze­té­ről mél­tán világ­hí­res tele­pü­lés tit­ka­it. Az egyik titok, amit az ide­ér­ke­ző turis­tá­nak illik tud­ni, hogy a köz­ség fölé tor­nyo­su­ló három­ta­ra­jú Szé­kely­kő for­má­já­nak köszön­he­tő­en itt nyá­ron két­szer kel fel a Nap. A vajor kőme­den­cé­je a Temp­lom-téren a Tilal­mas­ról lefo­lyó patak vizét fog­ja fel. Az évszá­za­dos hagyo­mány sze­rint a lép­cső­ze­te­sen elte­rü­lő meden­cék leg­fel­ső­jé­nél isz­nak az embe­rek, a közép­ső­nél az álla­tok, alul pedig az asszo­nyok mos­nak. Innen indul­ha­tunk a Fel­ső piac­sor­ra, ami oly szép képet mutat, hogy miat­ta a köz­ség nem­ré­gi­ben Euro­pa Nost­ra díjat is kapott. Itt van mind­járt a Kis Szent Teréz­ről neve­zett gyer­mek­ott­hon, mely­nek kapu­ja nyit­va áll min­den nehéz sor­sú erdé­lyi gyer­mek előtt. Érde­mes ide betér­ni és ado­mánnyal is segí­te­ni Böj­te Csa­ba feren­ces szer­ze­tes ala­pí­tot­ta Szent Ferenc Ala­pít­vány ott­ho­ná­nak lakó­it. A Fel­ső piac­sor végén áll az impo­záns Duna Ház, mely 2014-ben újult meg.

Toroc­kó, zárt elhe­lyez­ke­dé­sű ter­mé­sze­té­nek köszön­he­tő­en egyi­ke azon rit­ka tele­pü­lé­sek­nek, melyek a tör­té­ne­lem viha­ra­in keresz­tül is meg­őriz­ték évez­re­des hagyo­má­nya­i­kat, sajá­tos népi kul­tú­rá­ju­kat és nem utol­só­sor­ban uni­tá­ri­us val­lá­su­kat. Az áll­ha­ta­tos állan­dó­ság jel­ké­pe a köz­pon­tot ura­ló, erő­dí­tett uni­tá­ri­us temp­lom is. Mint ahogy Toroc­kó szü­löt­te, a nagy uni­tá­ri­us iro­da­lom­tör­té­nész, Bor­bély Ist­ván mond­ta: „A Sze­kely­kő magyar és uni­tá­ri­us népe az idők tom­bo­ló árjá­ban is szik­la­szi­lár­dan áll és él, s büsz­ke gyö­nyör­ü­ség­gel tekint őse­i­re vissza!” És, hogy mi is vissza­te­kint­hes­sünk Toroc­kó őse­i­re, beté­rünk a helyi Nép­raj­zi Múze­um­ba, ahol azt is meg­tud­hat­juk, hogy a kör­nyék gaz­dag­sá­gát a nagy­múl­tú helyi vas­érc­bá­nyá­szat ala­poz­ta meg.A vas­mű­ves­ség jól jöve­del­me­zett, és hoz­ta magá­val a töb­bi kis­ipar fej­lő­dé­sét is. Így ala­kul­ha­tott ki a rend­kí­vül míves toroc­kói nép­mű­vé­szet, a híres var­rot­ta­sok és az egye­dül­ál­ló nép­vi­se­let.

Mert, hogy is fogal­maz a nép­raj­zi kin­csek­ről és a toroc­kói lélek­ről Orbán Balázs? “Torocz­kó népe, mint nagyon con­ser­va­tiv ter­mé­sze­tü, egész köröm­sza­kad­tá­ig ragasz­ko­dik ösi szo­ká­sa­i­hoz, hagyo­má­nya­i­hoz s egy­ál­ta­lá­ban ují­tás az élet­mód és egye­bek­ben is bajo­san tud­ja köz­tük magát meg­fész­kel­ni. E szí­vós ragasz­ko­dás­nak, a kül­be­fo­lyá­sok elöli e zár­kó­zott­ság­nak tulaj­do­nít­hat­juk, hogy ezen alig 3000 lel­ket szám­lá­ló nép­ség más ele­mek köze­pet­te fen­tar­tá nem­ze­ti­sé­gét, öse­i­nek szebb tulaj­do­na­it, jó erköl­cse­it s fes­tő­i­leg szép nem­ze­ti öltö­ze­tét.”

A Szé­kely­kő felé indul­va a falu szé­lén útba ejt­he­tő még a régi vízi­ma­lom, amely az 1700-as évek­től vas­ve­rő­ként szol­gál­ta a fém­mű­ves­sé­get. Szebb idők­ben a hegy­ről lezú­du­ló pata­kok vize haj­tot­ta meg a kala­pá­cso­kat és a fúj­ta­to­kat. A hatal­mas malom­ke­rék ma már mun­ka nél­kül, csen­de­sen és meg­tör­ten pihen.

A Toroc­kói Nép­raj­zi Múze­um kedd­től vasár­na­pig tart nyit­va 9:00 és 17:00 óra között. A Szé­kely­kő meg­má­szá­sá­ért járó okle­ve­let a For­rás Boro­zó­ban (Toroc­kó, 20.) vehet­jük át, amely 17:00 és 22:00 óra közt vár­ja a ven­dé­ge­ket. A toroc­kói Duna Ház hon­lap­ján helyi kul­tu­rá­lis ren­dez­vé­nyek­ről is olvas­ha­tunk, töb­bek között a min­den év júni­u­sá­ban tar­tan­dó Duna Napok­ról. Meleg szív­vel ajánl­juk a Gond­űző ven­dég­lá­tó­ipa­ri egy­sé­get is.

Haza­já­ró pon­tok Toroc­kón:
Király Pan­zió
Mus­kát­li Pan­zió
Pano­rá­ma Pan­zió

Tátralomnic

Tátralomnic

Ótát­ra­fü­red mel­lett a leg­nép­sze­rűbb tát­rai üdü­lő­hely Tát­ra­lom­nic. A Lom­nic-csúcs tövé­ben fek­vő tele­pü­lést a magyar kirá­lyi föld­mű­ve­lő­dé­si minisz­té­ri­um ala­pí­tot­ta 1892-ben. Gróf Beth­len And­rás minisz­ter áldo­za­tos mun­ká­já­nak köszön­he­tő­en roha­mos fej­lő­dés­nek indult, miu­tán a ter­mé­szet­tel való har­mó­ni­á­ra törek­vő épít­ke­zés vet­te kez­de­tét, a sze­cesszió stí­lu­sá­ban. A dicső múl­tat töb­bek között a Lom­nic-szál­ló idé­zi, ám a mára elha­gya­tot­tan pusz­tu­ló épü­let szo­mo­rú lát­ványt nyújt. Nem úgy a tele­pü­lés leg­ki­emel­ke­dőbb épü­le­te, a bol­dog béke­idők­ben épült pom­pás Palo­ta­szál­ló, ami ma is fénye­sen ragyog a domb­ol­dal­ban. A Palo­ta­szál­ló mel­lett talál­juk az evan­gé­li­kus temp­lo­mot, melyet 1902-ben épí­tet­tek késő góti­kus stí­lus­ban. A szál­ló fölött a Lom­nic csú­csá­ra vivő régi fel­vo­nó alsó állo­má­sa ma már elha­gya­tot­tan áll. Sze­re­pét a ’70-es évek­ben épült, majd több­ször fel­újí­tott modern drót­kö­tél­pá­lya vet­te át.

A Lom­nic-csú­csá­ig átszál­lás­sal lehet fel­jut­ni. Az igen busás jegy­árak elle­né­re télen síe­lők­kel, nyá­ron turis­ták­kal telik meg a Tát­ra leg­na­gyobb kapa­ci­tá­sú kabi­nos fel­vo­nó­ja. A tömeg­tu­riz­mus korá­ban ma már nem olyan könnyű jegyet vál­ta­ni a fel­vo­nó­ra, de lehe­tő­ség van online jegy­vá­sár­lás­ra. Erről itt olvas­hatsz bőveb­ben, az online jegy­vá­sár­lást pedig itt intéz­he­ted. Tát­ra­lom­ni­con jár­va ne hagy­juk ki a Tát­rai Nem­ze­ti Park Múze­u­mát, amely egész évben vár­ja a láto­ga­tó­kat. A TANAP bota­ni­kus kert­je a tele­pü­lés észak­ke­le­ti pere­mén van, itt a láto­ga­tó 270 tát­rai növény­fajt tekint­het meg. Szin­tén a tele­pü­lés észa­ki részén talál­juk a Tat­ra­bob nyá­ri bob­pá­lyát.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja az evan­gé­li­kus temp­lom.)

 

Ótátrafüred

Ótátrafüred

Ótát­ra­fü­re­den sze­ren­csé­re nincs raj­ta annyi­ra a cseh­szlo­vák idők keze nyo­ma, hogy a múlt emlé­ke­i­be kel­jen kapasz­kod­ni, hogy egy kicsit ott­hon érez­zük magun­kat. Viszont a magyar múlt fel­idé­zé­se elen­ged­he­tet­len, ha Ótát­ra­fü­re­den járunk. Ehhez 1797-ig kell vissza­utaz­nunk, mikor is a Nagysza­ló­ki-csúcs alat­ti erdők tulaj­do­no­sa, Csá­ky Ist­ván a már ismert sava­nyú­víz­for­rá­sok körül három házat és egy kis kápol­nát épít­te­tett, és ezzel meg­ve­tet­te Ótát­ra­fü­red alap­ja­it. 1833-ban, mikor Rainer György János bér­be vet­te Tát­ra­fü­re­det, csu­pán hat ház­ból állt a tele­pü­lés. 1868-ban, mikor a bér­let­től vissza­vo­nult, már húsz ház állt az egy­ko­ri hat helyén. Lakó­há­zat, tánc‑, játék- és étter­me­ket léte­sí­tett, für­dőt ren­de­zett be, séta­uta­kat és gya­log­uta­kat épí­tett a köze­li völ­gyek­ben. Műkö­dé­se alatt a tele­pü­lés láto­ga­tott­sá­ga meg­sok­szo­ro­zó­dott és nagy hír­név­re tett szert. Ótát­ra­fü­red Rainer vissza­vo­nu­lá­sa után is tovább épült és szé­pült, pati­nás vil­lák és szál­lo­dák sora léte­sült, melyek közül a leg­is­mer­tebb talán az 1904-ben fel­hú­zott Grand­ho­tel. Szin­tén Ótát­ra­fü­red­hez köt­he­tő Magyar­or­szág első, a világ hete­dik turis­ta szer­ve­ze­té­nek, a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let­nek a meg­ala­pí­tá­sa, mely alka­lom­ra 250 hazánk­fia gyűlt össze 1873. augusz­tus 10-én. Az MKE évti­ze­de­ken át tar­tó úttö­rő mun­ká­ja során a hegy­ség­ben szá­mos turis­ta­utat, a tát­rai üdü­lő­te­le­pe­ket össze­kö­tő Tát­ra-kör­utat, és meg­annyi mene­dék­há­zat épí­tett. Az emlí­tett épü­le­tek közül több pati­nás vil­la még ma is áll. A köz­pon­tot a tele­pü­lés máig leg­ne­ve­ze­te­sebb épü­le­te, a Nagy­szál­ló ural­ja, amely mahol­nap 120 éve szol­gál­ja töret­le­nül az üdü­lés­re vágyó­kat. A láto­ga­tók szá­má­nak lát­vá­nyos gya­ra­po­dá­sa miatt a nagy­szál­ló felett 1888-ban egy nagyobb, alpe­si stí­lu­sú fatemp­lo­mot is épí­tet­tek.

Tát­ra­fü­red ide­á­lis kiin­du­ló­pont a Magas-Tát­ra közép­ső részé­be, a Tar­pa­ta­ki-völgy felé indu­lók­nak. A hegy­ség régi fel­tá­ró­i­nak köszön­he­tő­en az erre járó baran­go­ló­nak rend­kí­vü­li kiszol­gá­lás­ban van része. Itt van a Taraj­ká­ra veze­tő Sik­ló­vas­út alsó állo­má­sa, amit 1909-ben adtak át a nagy­kö­zön­ség­nek. A vonat 8:30 és 19:30 között köz­le­ke­dik, leg­fris­sebb, sváj­ci szin­tet köze­lí­tő árlis­tát a sik­ló­vas­út hon­lap­ján talá­lunk. A vas­út tör­té­ne­té­ről itt lehet töb­bet meg­tud­ni. A város turisz­ti­kai érde­kes­sé­ge a Trick­lan­dia, amely az opti­kai illú­zi­ók vilá­gá­ba vezet. A nehéz­kes par­ko­lás miatt érde­mes vonat­tal fel­ke­res­ni a várost: az Ótát­ra­fü­re­det is érin­tő Pop­rád-Csor­ba­tó tát­rai vil­la­mos­vas­út menet­rend­je itt talál­ha­tó, míg az Ótát­ra­fü­red-Tát­ra­lom­nic mel­lék­szárny menet­rend­je itt.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a nagy­szál­ló mel­let­ti fatemp­lom.)