Archives

Zenta

Dél­vi­dék egyik leg­ré­geb­bi és leg­szebb kis­vá­ro­sa, az ősi tiszai átke­lő­hely, Zen­ta. A török idők­ben szin­te elnép­te­le­ne­dett. 1697-ben sors­for­dí­tó csa­ta hely­szí­né­ül szol­gált, hiszen a csá­szá­ri és kirá­lyi hadak által ara­tott győ­ze­lem ered­mé­nye az 1699-es kar­ló­cai béke lett.

Mária Teré­zia tele­pí­tett be magya­ro­kat az 1750-es évek­ben. Innen­től indult fej­lő­dés­nek a város, bel­vá­ro­sa a kiegye­zés után épült ki. Zen­ta büsz­ke­sé­ge, a hatal­mas, 50 méte­res toronnyal ren­del­ke­ző sze­cesszi­ós város­há­za. Tor­nyá­ból pazar kilá­tás nyí­lik Zen­tá­ra, a kör­nye­ző tele­pü­lé­sek­re és a Tiszá­ra is.

A város­há­za mel­lett Zen­ta leg­mar­kán­sabb épü­le­te, az 1904-ben épült tűz­ol­tó­lak­ta­nya. Apró­lé­ko­san kimun­kált díszí­tő­ele­me­i­vel reme­kül ötvö­zi magá­ban a népi épí­té­szet és a magyar sze­cesszió for­ma­vi­lá­gát.

Nin­csen Zen­ta Tisza nél­kül. A par­ton a török­ve­rés emlé­két a hon­fog­la­lás ezer­éves évfor­du­ló­já­ra fel­ál­lí­tott Eugén-szo­bor marad­vá­nya­i­ból 1997-ben kiala­kí­tott emlék­mű őrzi.

A szerb kom­mu­nis­ták 1944-es magya­rír­tó had­já­ra­tai Zen­tát se kerül­ték el. A Tisza part­ján kivég­zett magya­rok­ra a híd mel­let­ti tett­he­lyen kop­ja­fa emlé­kez­tet.

Péterréve és Mohol

Péterré­ve 200 éves, Min­den­szen­tek­nek szen­telt temp­lo­má­val büsz­kél­ked­het. Bel­ső­je tör­té­nel­münk cso­dá­la­tos képes tab­ló­ja. Itt van Szent Ist­ván kirá­lyunk meg­ko­ro­ná­zá­sa. Egy másik képen pedig épp a lovag­ki­rály, Szent Lász­ló fakaszt for­rást. S min­de­nek felett ott őrkö­dik a Magyar Szent Koro­na, amit a titoi kor­szak­ban el akar­tak tün­tet­ni, de vala­mi­ért a lét­rán fel­fe­lé indu­ló­kat rend­re szé­dü­lés fog­ta el, így végül a helyén maradt.

Észak felé a Tisza men­tén tovább halad­va érjük el Moholt. Jöt­tek a szerb par­ti­zá­nok is, 1944-ben, s több száz magyart gyil­kol­tak le itt. Vér­für­dő­jük­re emlé­kez­tet az 1824-ben épült Szent György kato­li­kus temp­lom kert­jé­ben a vér­ta­nú plé­bá­nos Var­ga Lajos emlék­kö­ve.

De van a temp­lom­kert­ben egy másik szo­bor is: Szent Ist­ván alak­ja már a dél­vi­dé­ki magyar­ság élni aka­rá­sát hir­de­ti.

Nagyszeben

Nem akár­mi­lyen hely Nagy­sze­ben: évszá­za­do­kon át Erdély kul­tu­rá­lis fővá­ro­sa, Sze­ben vár­me­gye egy­ko­ri szék­he­lye, az erdé­lyi szá­szok sas­fész­ke volt. Mára a szá­szok több­sé­ge elme­ne­kült, csak a vas­tag falak védel­mez­te műem­lé­ke­ik marad­tak hát­ra.

Egy­kor a Magyar Király­ság hatá­ra volt a Vörös­to­rony-szo­ros­nál.

Ren­ge­teg lát­ni­va­ló­val vár­ja az ide­lá­to­ga­tót Nagy­sze­ben. A közép­ko­ri han­gu­la­tú, szűk utcács­kák után egy alag­út a tör­té­nel­mi köz­pont­ba, a fel­ső­vá­ro­si nagy­pi­ac­ra vezet. Itt, e nagy­sza­bá­sú épü­le­tek által keret­elt téren, ahol egy­kor gabo­na­vá­sá­rok, köz­gyű­lé­sek és nyil­vá­nos kivég­zé­sek is zaj­lot­tak, már bele­kós­to­lunk a nagy­vá­ro­si for­ga­tag­ba is. A főté­ren lát­ha­tó a neo­ba­rokk stí­lus­ban épült Bruc­kent­hal-palo­ta, a rene­szánsz hom­lok­za­tú Hal­ler-ház, vala­mint a kato­li­kus temp­lom.

Nagy­sze­ben egyik jel­ké­pe a Tanács­to­rony. A 13. szá­zad­ban a taná­cso­sok házá­ra ráhú­zott torony tete­jé­ről madár­táv­lat­ból is meg­cso­dál­hat­juk a várost.

A Kis­pi­ac­tér felé halad­va érjük el a Hazu­gok Híd­ját. A legen­da sze­rint azon sze­rel­mes­pá­rok alatt, akik hamis sze­rel­mi val­lo­mást tesz­nek a hídon, lesza­kad a híd.

A Huet téren nyú­lik az ég felé Sze­ben ékes­sé­ge, a gran­di­ó­zus, XIV. szá­za­di góti­kus evan­gé­li­kus püs­pö­ki szé­kes­egy­ház.

A város híres szü­löt­te Kós Károly, az egyik leg­na­gyobb erdé­lyi épí­tész és író, vala­mint Bor­sos Mik­lós fes­tő­mű­vész, aki­nek a csa­lád­ja 1916-ban a román betö­rés elől mene­kült el a cson­ka­or­szág­ba.

Tornalja

Tornalja

A gömö­ri magyar­ság kul­tu­rá­lis köz­pont­ja Tor­n­al­ja. Ősi, 15. szá­za­di góti­kus temp­lo­ma ma már a refor­má­tus­sá lett közös­sé­get szol­gál­ja. A kis­vá­ros a magyar okta­tás­nak is egyik köz­pont­ja.

Predeál

Egy­kor Magyar­or­szág és Romá­nia határ­vá­ro­sa volt. Mára már a régi vám­ház is elvesz­tet­te funk­ci­ó­ját.

 

Temerin

A török alatt elnép­te­le­ne­dett, majd szer­bek­kel bete­le­pült Teme­rin­nek 1798-ban Szé­csen Sán­dor lett a bir­to­ko­sa, kas­té­lyuk még ma is őrzi egy letűnt kor emlé­két. Sok magyar tért vissza a mező­vá­ros­ba, de a fej­lő­dést kerék­be tör­te az 1848-as sza­bad­ság­harc, ami­kor a szer­bek porig éget­ték. Innen is volt fel­tá­ma­dás, oly­annyi­ra, hogy a 19. szá­zad végé­re újra a kör­nyék mező­gaz­da­sá­gi és kis­ipa­ri köz­pont­ja lett.

Még a ’48-as rom­bo­lást is átvé­szel­te Teme­rin népi épí­té­sze­ti emlé­ke, a táj­ház, amely a hagyo­má­nyos parasz­ti élet­mó­dot hiva­tott bemu­tat­ni, és teret nyújt közös­sé­gi prog­ra­mok­nak is.

A tele­pü­lés leg­na­gyobb ünne­pe az Illés nap, amely­nek több évszá­za­dos hagyo­má­nya van a Teme­rin­ben.

Nagybörzsöny

Nagy­bör­zsöny éke a ragyo­gó épség­ben meg­ma­radt Árpád-kori Szent Ist­ván temp­lom, mely­nek külön­le­ges­sé­ge a szen­tély fel­ső részén futó pár­kány, ahol 19 fél­kör van. Ezek­ben 18 kele­ti­es, baju­szos fér­fi fej lát­ha­tó, az utol­só fél­kör viszont üres. Egy bör­zsö­nyi legen­da sze­rint annak a 19 tatár­nak az emlé­két őrzi, akik egy­kor meg­tá­mad­ták a falut. A bör­zsö­nyi­ek ellen­áll­tak, és 18 táma­dót levág­tak, a 19. viszont elme­ne­kült. A temp­lo­mot ezért úgy épí­tet­ték, hogy ha az utol­só kutya­fe­jű vissza­tér, akkor az ő feje is oda­ke­rül­hes­sen a tár­sai közé.

A falu képe még őrzi a közép­ko­ri bánya­vá­ros emlé­két, ahol 1724-ben még vár­me­gye­gyű­lé­se­ket is tar­tot­tak. A város lakos­sá­gát főleg néme­tek és magya­rok alkot­ták, erről tanús­ko­dik a 13. szá­zad­ban épült bányász­temp­lom.

Az egyik leg­na­gyobb turis­ta vonz­erő az 1908-ban meg­nyi­tott erdei vas­út, amit 1992-ig hasz­nál­ták gaz­da­sá­gi célok­ra, majd hosszú küz­de­lem után 2002-ben újra meg­nyi­tot­tak, már a turis­ták szá­má­ra. A külön­le­ges vonal­ve­ze­té­sű hegyi­vas­út kalan­dos útja során 200 méter szint­kü­lönb­sé­get küzd le. A hely­re­ál­lí­tott 8 km-es sza­kasz leg­ér­de­ke­sebb része a Kisir­tás és Nagy­ir­tás közöt­ti Tol­mács-hegyi csúcs­for­dí­tó, ami­nek Euró­pá­ban és a világ­ban is alig akad pár­ja, ezért is nyil­vá­ní­tot­ták e vonal­sza­kaszt ipa­ri műem­lék­ké is.

Ipolyság

Hont vár­me­gye egy­ko­ri szék­he­lye Ipoly­ság. A város alap­ját egy­ko­ri pre­mont­rei kolos­to­ra adta, amit a 13. szá­zad ele­jén a Hont-Páz­mány nem­zet­ség­be­li Már­ton bán ala­pí­tott. A török ura­lom után a jezsu­i­ták épí­tet­ték újjá a kolos­tort, s 1734-ben befe­jez­ték a két­tor­nyú barokk temp­lo­mot is.

1868-ban a palóc fővá­ros­ban szü­le­tett majd járt isko­lá­ba a nem­zet nagy taní­tó­ja, Sajó Sán­dor, aki miu­tán átél­te, hogy elsza­kí­tot­ták és perem­vá­ros­sá tet­ték sze­re­tett szü­lő­he­lyét, a magyar fáj­da­lom köl­tő­jé­vé vált.

Az Ipoly túl­part­já­ra a máso­dik világ­há­bo­rú­ban meg­sem­mi­sült, majd 2010-ben köz­ada­ko­zás­ból újra­ál­lí­tott Nepo­mu­ki Szent János szob­ra veze­ti át a ván­dort.

 

Óradna

Órad­na az Árpád-kori Magyar­or­szág leg­je­len­tő­sebb ezüst lelő­he­lye, egy­ben Erdély egyik leg­né­pe­sebb tele­pü­lé­se volt. A kirá­lyi kivált­sá­gok­kal is fel­ru­há­zott bánya­vá­ros­ba a 12. szá­zad­ban tele­pí­tet­ték be a szá­szo­kat. Ami­kor 1241-ben a tatár sere­gek betör­tek hazánk­ba, az első magyar tele­pü­lés, ami útjuk­ba esett, állí­tó­lag éppen Órad­na volt. A kutya­fe­jű­ek rög­tön le is tet­ték a név­je­gyü­ket: 4000 embert mészá­rol­tak le, és nem kímél­ték Isten házát, a feren­ce­sek ősi temp­lo­mát sem. Aztán jöt­tek a szor­gal­mas domon­ko­sokok, s a lerom­bolt temp­lom helyé­re kolos­tort épí­tet­tek. Ám a tatá­rok vér­sze­met kap­tak, s ami­kor 1285-ben újra betör­tek Erdély­be, a tele­pü­lés­sel együtt a kolos­tort is szét­zúz­ták. Azóta sem épült újra, csak romos falai emlé­kez­tet­nek a véres közép­kor­ra. De Órad­na népe élni akart és mivel a hegyek ontot­ták maguk­ból az érce­ket, a bányá­szat újra fel­len­dült, ami sok­fe­lől von­zot­ta ide a mun­kás keze­ket. A mai római kato­li­kus temp­lom 1824-ben épült, magyar szen­te­ket ábrá­zo­ló üveg­ab­la­kai a fénye­sebb múlt hagya­té­kai. A Zichy Domo­kos veszp­ré­mi püs­pök által ado­má­nyo­zott harang­ja pedig máig hir­de­ti a torony­ban: „Hegyen völ­gyön e szép tájon, zen­gő sza­vad tova­száll­jon.”

De alig van már, akit hívo­gat­hat­na. Az első világ­há­bo­rú­ban bezárt a Magyar Kirá­lyi Bánya­mű, s Tri­a­non után a szo­ká­sos for­ga­tó­könyv sze­rint zaj­lott itt is a hata­lom­vál­tás: a romá­nok töme­ges bete­le­pí­té­se, a bir­to­kok elkob­zá­sa, a német és magyar nyel­vű okta­tás meg­szün­te­té­se és a bányá­szat hanyat­lá­sa révén az egy­kor virág­zó Órad­na her­vad­ni kez­dett, s a magyar­ság szór­vány­sor­ba szo­rult.

A mara­dék magya­rok hitét és iden­ti­tá­sát szol­gál­ja a kato­li­kus plé­bá­ni­án műkö­dő Remé­nyik Tanul­má­nyi Ház, ahol a gyer­me­kek­kel is fog­lal­koz­nak.