Archives

Salgótarján

A Tar­ján törzs ősi szál­lás­te­rü­le­te, a Kacsics nem­zet­ség régi bir­to­ka, egy­kor a Med­ves és a Karancs közöt­ti völgy egy piciny falu­ja volt Sal­gó­tar­ján. Aztán bánya­vá­ros­sá duz­zadt, és Nóg­rád megye szék­he­lye lett. Felet­te az ország­zász­ló beszé­des jel­ké­pe a vidék­nek.

A Magyar Fel­tá­ma­dás bar­lang­ban a szo­bor, ahogy Szent Ist­ván király fel­ajánl­ja a koro­nát a magya­rok nagy­asszo­nyá­nak, nemes egy­sze­rű­ség­gel üze­ni, hogy Mária orszá­ga oszt­ha­tat­lan egy­ség.

Zsolna

Zsol­na első virág­ko­rát a tatár­já­rás után, a szi­lé­zi­á­ból jött néme­tek hoz­ták el. A közép­kor­ban a várost Magyar­or­szág Nürn­berg­jé­nek is nevez­ték, ezt tük­rö­zik a főtér régi pol­gár­há­zai. Aztán elpá­ro­log­tak innen a szor­gos néme­tek, ami­hez hoz­zá­já­rul­tak a huszi­ták is, akik az 1430-as évek­ben két­szer is fel­éget­ték a várost. Ma már per­sze magyar szót is csak elvét­ve hal­lunk erre­fe­lé.

Az Árpád-kori kirá­lyi vár helyén, a vár­dom­bon a 15. szá­zad­ban már a Szent­há­rom­ság szé­kes­egy­ház, a mai plé­bá­nia­temp­lom hir­det­te Isten dicső­sé­gét. És hogy a zsol­nai harang sza­va minél távo­labb elér­jen, erről tett Pod­ma­nicz­ky Rafa­el ura­ság, aki 1540 körül fel­épít­tet­te a rene­szánsz Buri­án-harang­tor­nyot.

A ma is álló, 13. szá­za­di Szent Ist­ván király temp­lo­mot a szá­za­dok során több­ször átépí­tet­ték, de máig őrzi az ala­pí­tó emlé­két. A régi rege sze­rint első szent kirá­lyunk ren­del­te el a temp­lom épí­té­sét a len­gyel király ellen vívott csa­ta emlé­ké­re.

Buda­tin várá­nak tör­té­ne­tét a Balas­sák kezd­ték írni a 13. szá­zad­ban, az öreg­to­rony fel­hú­zá­sá­val. Csák Máté is befész­kel­te magát ide, majd Zsig­mond király lerom­bol­tat­ta. Az 1400-as évek­ben már a Szú­nyogh csa­lá­dot talál­juk itt, akik az erő­döt kas­téllyá bőví­tet­ték. A 18. szá­zad­tól a Csá­kya­ké lett, akik tovább csi­no­sí­tot­ták. 1848-ban, ami­kor a szlo­vák csa­pa­tok az oszt­rá­kok mel­lé áll­tak, a magyar sereg jól elver­te őket. Aztán jött Götz oszt­rák tábor­nok és bosszú­ból fel­gyúj­tot­ta a várat. Kaszár­nya lett, majd az utol­só magyar bir­to­kos, Csá­ky Géza 1930-ban fel­újí­tot­ta. Ha tud­ta vol­na, hogy 15 év múl­va új, múlt pusz­tí­tó sze­lek jön­nek és a cseh­szlo­vák kom­mu­nis­ták elűzik innen csa­lád­ját. Hát, így lehet Buda­tin ősi vára ma a dró­tos­tó­tok múze­u­ma.

Rogoznica

A vízi turiz­mus egyik ked­velt köz­pont­ja Rogoz­ni­ca. A város az 1400-as évek­ben épült ki, iga­zi dal­mát közép­ko­ri stí­lus­ban. Temp­lo­mát a hajó­sok védő­szent­jé­nek, Szent Mik­lós­nak szen­tel­ték.

Sibenik

Dal­má­cia mész­kő­te­rasz­ra épült gyöngy­sze­me tele van erő­dít­mé­nyek­kel, melyek­ről remek kilá­tás nyí­lik a kikö­tő­vá­ros­ra, a ten­ge­ri öböl­re és a várost öve­ző szi­ge­tek­re. Az erő­dök­nek jelen­tős sze­re­pük volt abban, hogy a törö­kök nem tud­ták beven­ni Sibe­ni­ket. A város 1105-ben, Köny­ves Kál­mán ide­jén került a magyar koro­ná­hoz. Velen­ce több­ször is elfog­lal­ta, köz­ben 1167-ben III. Ist­ván kirá­lyunk­tól sza­bad kirá­lyi váro­si jogot kapott. 1412-től négy évszá­za­dig ismét a velen­ce­i­ek irá­nyí­tot­ták. Zöm­mel ekkor épül­tek mai város­ké­pét is meg­ha­tá­ro­zó épü­le­tei.

Leg­te­kin­té­lye­sebb műem­lé­ke, a Szent Jakab szé­kes­egy­ház a Világ­örök­ség része, talán nem vélet­le­nül. 1402-ben kezd­tek neki velen­cei góti­kus stí­lus­ban. Volt mit cif­ráz­ni raj­ta, hisz több mint 100 évig épült. A neves épí­tész, Juraj Dal­ma­ta több mint három évti­ze­dig, halá­lá­ig mun­kál­ko­dott fala­in, majd rene­szánsz stí­lus­ban foly­tat­ták épí­té­sét, végül 1555-ben fel­szen­tel­ték.

A siká­to­rok­kal és apró terek­kel szab­dalt Óvá­ros ma is úgy fest, mint a Monar­chia ide­jé­ben.

Trogir

Vagy­is Trau. IV. Béla itt lelt mene­dék­re a tatá­rok elől. 1105-ben Trau is meg­hó­dolt Kál­mán király sere­ge előtt és a 14. szá­za­dig — mint sza­bad kirá­lyi város — a Magyar Király­ság része volt.

A pál­ma­fás ten­ger­par­ti sétány szeg­le­té­ben a Kamer­len­go-erő­döt meg Nagy Lajos kirá­lyunk vet­te be siker­rel.

A kis szi­ge­tet kitöl­tő óvá­ros régi fénye máig nem kopott meg, közép­ko­ri han­gu­la­ta ma már a világ­örök­ség része. Nyü­zsög a magyar emlé­kek­től. A Szent Lőrinc szé­kes­egy­há­zat a 14. szá­zad­ban kezd­ték épí­te­ni, hason­ló­sá­got mutat a jáki temp­lom­mal. Ami nem vélet­len, hiszen egy­kor Tre­gu­la­nus püs­pök épí­tet­te, aki Magyar­or­szág­ról került Trau­ba. Talán ez Közép-Dal­má­cia leg­szebb temp­lo­ma.

Split

Split iga­zi nyüzs­gő ten­ger­par­ti nagy­vá­ros, ipa­ri köz­pont, kikö­tő­je lát­ha­tó­an hatal­mas hajó­for­gal­mat bonyo­lít le.

Split 1105-ben Kál­mán király sere­gei által magyar ura­lom alá került. Ezután évszá­za­do­kon át küz­döt­tünk bir­tok­lá­sá­ért, hol Velen­cé­vel, hol Bizánc­cal, míg végül 1420-tól 1797-ig Velen­ce város­ál­lam bir­to­ka lett. Később oszt­rák ura­lom alá került, majd Jugo­szlá­via része lett, míg­nem Hor­vát­or­szág kivív­ta füg­get­len­sé­gét.

Mon­dunk még egy dicsér­tes­sé­ket, a hor­vá­tok leg­na­gyobb hit­té­rí­tő püs­pö­ké­nek Nini Ger­gely­nek, és bár nem vagyunk babo­ná­sak, azért jó turis­ta mód­já­ra simo­gas­suk meg sze­ren­csét hozó nagy­láb­uj­ját is.  A palo­ta fala­i­ba beköl­tö­zött város min­den tör­té­nel­mi érá­ban meg­kap­ta sajá­tos jegye­it

A több mint nyolc évszá­za­dos szo­ros hor­vát – magyar kap­cso­la­tok ide­jén sok magyar for­dult meg hosszabb-rövi­debb ide­ig a város­ban. A leg­újabb kor­ban két hul­lám­ban érkez­tek, elő­ször a jugo­szláv idők­ben a Dél­vi­dék külön­bö­ző része­i­ből, majd az elmúlt évti­ze­dek­ben, főleg mun­ka­le­he­tő­ség és házas­ság útján jutot­tak ide, a Dal­mát Ten­ger­mel­lék­re. Szór­vány­ban élő közös­sé­gü­ket hiva­tott össze­fog­ni az Új Magyar Kul­tu­rá­lis köz­pont egye­sü­le­te, amely kiemelt hang­súlyt fek­tet a magyar nyelv és hagyo­má­nyok meg­őr­zé­sé­re és tovább adá­sá­ra.

Hubertus-kilátó, Sopron és Bánfalva

Sop­ron vidé­ke olyan szép táj­ké­pek­kel ren­del­ke­zik, hogy kör­nyé­ké­re 16 kilá­tót is épí­tet­tek. A Dud­lesz-erdő fölé éppen 100 esz­ten­de­je emel­tek egyet. Később tönk­re­ment, de 2004-ben újjá­épí­tet­ték a Huber­tus kilá­tót.

Sop­ron pere­mén talál­ha­tó a Koro­ná­zó­domb, mely­nek nevé­re egy emlék­osz­lop ad magya­rá­za­tot: 1625-ben itt vágott a koro­ná­zá­si kard­dal a négy égtáj felé III. Fer­di­nánd király.

Sop­ron 1277-ben sza­bad kirá­lyi váro­si ran­got kapott. A magyar tör­té­ne­lem leg­több sors­for­dí­tó ese­mé­nyé­ben részt vett. 1848-ban 1600 nem­zet­őr állt itt Kos­suth zász­la­ja alatt, majd 1921-ben a város népe Auszt­ria helyett Magyar­or­szág mel­lett dön­tött, így kiér­de­mel­ve a Leg­hű­sé­ge­sebb Város (Civi­tas Fide­l­is­si­ma) címet.

A 16. és 17. szá­zad­ban Sop­ron­ban több ország­gyű­lést is tar­tot­tak. A Cae­sar-ház­ban 1681-ben gyűl­tek össze a főren­dek.

Az Orso­lya tér lát­vá­nyos­sá­ga a 18. szá­za­di Szent Orso­lya-temp­lom és rend­ház.

A váro­si sétány park­ját Sop­ron első dísz­pol­gá­rá­nak, Szé­che­nyi Ist­ván­nak köszön­he­ti, így róla is nevez­ték el a teret.

Itt áll a domon­kos ren­di­ek 18. szá­zad­ban épült két­tor­nyú temp­lo­ma, mel­let­te a rend­ház­zal.

A város jel­leg­ze­tes épü­le­te a Tűz­to­rony. A Hűség­ka­pun át lép­he­tünk be  a bel­vá­ros gyöngy­sze­mé­re, a Fő tér­re, ahol csu­pa műem­lék épü­le­tet cso­dál­hat meg az ember. Itt talál­ha­tó a Stor­no-hát, ami­ben egy­kor maga Hunya­di Mátyás szállt meg. Mel­let­te a Tábor­nok-ház, ami Sop­ron leg­na­gyobb pol­gár­mes­te­ré­nek, Lack­ner Kris­tóf­nak adott ott­hont, de itt lát­ha­tó az eklek­ti­kus stí­lu­sú Város­há­za, és a 13. szá­zad­ban épült temp­lom.

És a ván­dor nem hagy­hat­ja el a várost anél­kül, hogy meg­lá­to­gat­ná a Gyógy­gö­dör boro­zót, ahol a Sop­ron­ra jel­lem­ző kék­fran­kost kós­tol­hat­ja meg.

Bán­fal­va neve­ze­tes­sé­ge a kivé­te­les han­gu­la­tú Hősi teme­tő. Két világ­há­bo­rú hősi halot­tai alusszák itt örök álmu­kat. Közöt­tük ott nyug­szik a legen­dás vadász­re­pü­lő - vitéz nemes Mol­nár Lász­ló is. És itt helyez­ték örök nyu­ga­lom­ra a II. világ­há­bo­rú tra­gi­kus emlé­kű sop­ro­ni ter­ror­bom­bá­zá­sá­nak áldo­za­ta­it is.

Bán­fal­va másik neve­ze­tes­sé­ge a falu felett maga­so­dó temp­lom. Ide egy kőkor­lá­tos, szob­rok­kal díszí­tett barokk lép­cső­so­ron emel­ke­dünk fel, ame­lyet pálos reme­ték épí­tet­tek a 18. szá­zad­ban.

A 15. szá­za­di régi pálos temp­lo­mot és kolos­tort 1529-ben a törö­kök annak rend­je és mód­ja sze­rint fel­dúl­ták. Aztán 1614-ben vissza­tér­tek a pálo­sok a kolos­tor­hegy­re, és neki­lát­tak újra­épí­te­ni Isten haj­lé­kát. Ez olyan szé­pen sike­rült, hogy jöt­tek is, egy­re töb­ben a zarán­do­kok, a Mária kegy­kép­hez búcsút nyer­ni. De jött II. József is, és 1786-ban fel­osz­lat­ta a pálos ren­det. Később a kar­me­li­ta nővé­rek tele­pül­tek ide, míg­nem ránk tört a bol­se­vis­ta dik­ta­tú­ra, ami 1950-ben őket is elül­döz­te innen. Erre Bán­fal­va akko­ri plé­bá­no­sa és egy fel­vi­dék­ről kite­le­pí­tett művész, Bás­ti Zol­tán a maguk mód­ján vála­szol­tak: a kar­zat­ra fel­ke­rült a világ egyet­len temp­lo­mi Sztá­lin-fest­mé­nye, ami a Szent Mihály ark­an­gyal által legyő­zött ördö­göt a tömeg­gyil­kos dik­tá­tor képé­ben ábrá­zol­ja. De a leg­va­dabb Ráko­si kor­szak­ban volt bátor­sá­guk meg­je­le­ní­te­ni a szov­je­tek által meg­gyil­kolt püs­pö­köt, Apor Vil­most is.

Bán­fal­va egy másik, apró, de még régeb­bi, XII. szá­za­di szak­rá­lis emlé­ke, a Mária Mag­dol­na-temp­lom, amely máig őrzi román kori jegye­it.

Szászváros

Nevé­nek utó­tag­ja még a szé­kely kor­ból ere­dő várá­ra, míg elő­tag­ja már a szá­szok bete­le­pü­lé­sé­re utal. A város leg­fon­to­sabb tiszt­sé­ge­it a 15. szá­zad­tól kisebb-nagyobb meg­sza­kí­tá­sok­kal a 20. szá­zad ele­jé­ig a néme­tek és magya­rok kép­vi­se­lői egy­mást fel­vált­va tölt­het­ték be.

A török pusz­tí­tás­tól sokat szen­ve­dett várost hamar elér­te a refor­má­ció sze­le. Várát jófor­mán a védő­fal­lal öve­zett két pro­tes­táns temp­lom alkot­ja. A magyar refor­má­tu­sok és szász evan­gé­li­ku­sok szá­za­do­kon át közö­sen hasz­nál­ták az árpád kori ere­de­tű temp­lo­mot, ám a fele­ke­ze­ti viták után a 19. szá­zad­ban az evan­gé­li­ku­sok csak épí­tet­tek maguk­nak egyet. Addig vesze­ke­dett a két nem­ze­ti­ség, hogy végül a bete­le­pü­lő romá­nok let­tek a neve­tő har­ma­di­kok. Ma már ott tar­tunk, hogy a húsz­ez­res város­ban alig fél­ezer a magyar, és talán száz német, ha él még.

A magyar­ság erős szi­ge­tét a feren­ces kolos­tor jelen­ti. A bará­tok már a 13. szá­zad­ban lete­le­ped­tek a város­ban. A refor­má­ció, majd a kom­mu­nis­ta dik­ta­tú­ra ide­jén is elhagy­ni kény­sze­rül­tek kolos­to­ru­kat, de szel­le­mi­sé­gük talán ma virág­zik a leg­job­ban a soká­ig üre­sen kon­gó falak között. A pati­nás épü­let­ben a Dévai Szent Ferenc Ala­pít­vány Szent Erzsé­bet Gyer­mek­ott­ho­na műkö­dik. Közel 100 gyer­mek cse­pe­re­dik itt, neve­lő­ik gon­dos­ko­dó sze­re­te­té­ben. Így lett a sokat szen­ve­dett Szász­vá­ros a hit, a remény és a sze­re­tet szi­ge­te, a Hunyad megyei magyar­ság egyik erős véd­bás­tyá­ja, egy isme­ret­len, de varázs­la­tos hegy­ség, a Kudzsi­ri-hava­sok lábá­nál.

Magyarkanizsa

Kani­zsa ősi múlt­ját jel­zi, hogy Ano­ny­mus is meg­em­lé­ke­zik róla kró­ni­ká­já­ban, ami­kor azt írja, hogy 896-ban Zuárd, Kado­csa és Baj­ta vezé­rek itt kel­tek át a Tiszán, a folyón túli terü­le­tek bir­tok­ba véte­lé­re. 1093-ból már írás is emlé­ke­zik arról, hogy itt magyar embe­rek éltek.

Mint oly sok dél­vi­dé­ki város, a török idők­ben Magyar­ka­ni­zsa is elnép­te­le­ne­dett, majd 1751-es bete­le­pí­té­sek után fej­lő­dés­nek indult a tele­pü­lés. Ezt tör­te ket­té az 1848-as sza­bad­ság­harc, ami­kor Kani­zsa gya­kor­la­ti­lag elpusz­tult. Aztán a bol­dog béke­idők­ben ala­kult ki a köz­pont­ban ma is lát­ha­tó város­kép.

Talán idős kora is teszi, hogy Kani­zsa a „csönd váro­sa.” De nem az elmú­lás csönd­je honol itt, hanem a ter­mé­keny szel­le­mé. Kani­zsán ala­kult meg Dél­vi­dék első óvo­dá­ja és már az 1840-es évek­ben szín­ház is volt itt. A dél­vi­dé­ki magyar kul­tú­ra mai bás­tyá­ja a Kne­sa Okta­tá­si-műve­lő­dé­si Intéz­mény. Itt műkö­dik a Nagy József Kre­a­tív Műhely is,

Temp­lo­ma 1768-ban épült, amit 1848-ban a szer­bek fel­éget­tek, de 10 év múl­va a hit köve­i­ből újjá­épült, s aho­vá a fény ma is a magyar szen­tek üveg­ab­la­ka­in keresz­tül árad be.