Az ősi nyelvjárást és népszokást híven őrző Kórógy lakóit derült égből villámcsapásként érte a ’91-es szerb agresszió, hisz a hadsereg mellett azok támadtak rájuk a szomszédos szerb falvakból, akikkel évtizedek óta békében éltek egymás mellett. Egy ideig próbálták fegyverrel is megvédeni otthonukat, de az egyenlőtlen erőviszonyok végül az anyaországba menekülésre kényszerítették őket. A lerombolt és teljesen kifosztott házaikba csak 1998-ban térhettek haza. A megújulás egyik erős bástyája lehet a magyar állami segítséggel újjáépített református templom.
Nem szánták vérüket ontani a hazáért a szomszéd falu hazafiai sem. Ha a horvátoknak a hősök városa Vukovár, akkor a Szlavóniai magyaroknak a hősök faluja Szentlászló. A szerb betöréssel szemben ez a magyar falu tanúsította a legnagyobb ellenállást a környéken. A helyiek mellett a hősies védelemből kivette a részét a magyarországi és külföldi önkéntesekből verbuvált nemzetközi egység is. A kitartás és a 152 napig tartó, komoly véráldozatokkal járó bátor ellenállás után végül Szentlászló elesett. A szerb bevonulás nyomán, kő kövön nem maradt itt. A hősök emlékműve őrzi azok nevét, akik életüket adták a faluért. A földig rombolt Szentlászlóba is csak 1998-ban kezdődött meg a hazatérés és az újjáépítés. Lerombolt 13. századi eredetű temploma ma már újra régi fényében ragyog, és a feltámadást hirdeti Szent László szobra is.
Kórógyvár helyén egykor római őrtorony állt. Kővára a tatárjárás után épült, első említése 1290-re tehető. A köt alakú várat a Kórógy család építette, majd a 16. század elején az alsólendvai Bánffyak birtokolták. A törökök 1529-ben törtek Szlavóniára, a mocsár védelmében álló vár több kisebb ostromot is kiállt, majd a törökök 1536-ban foglalták el. Azóta üresen áll.
Az Erdődi-háton fekszik Almás, Dályhegy és Erdőd.
A löszhát első települése, Almás régi búcsújáróhely. Kálváriája kilátópontként is szolgál a Dráva-Duna torkolatára, Szlavónia, Bácska és Baranya határvidékére. Az 1715-ben Szűz Mária tiszteletére felszentelt temploma az eszékiek fő zarándokhelye volt, míg 1991-ben a betörő szerbek el nem űzték horvát és magyar lakóit és le nem rombolták templomát. Ám nincs olyan fizikai erő, ami Mária szellemét elűzhetné Almásról, s a templom ma már megújulva várja a hűséges zarándokokat.
Dályhegyen a visszatért magyarok újraéledő közösségével találkozhatunk. A 19. században a gazdag ártéri erdők, legelők, szántóföldek és szőlőhegyek vonzották a magyarokat „Túladunára”. Ma a Petőfi Sándor Kultúregyesület kovácsolja össze a magyar közösséget, melynek célja a magyar hagyományok és anyanyelv ápolása.
Dályhegytől keletre, az Erdődi-hát peremén fekszik Erdőd, amely 18. századi kastélyáról híres. Erdőd Duna fölé magasodó 15. századi téglavára mesés kilátást nyújt a Dunán túli Dél-Bácska síkjára. A Bánffy család ősi birtokát sem kerülte el a 150 éves török hódoltság. Később különböző magyar főúri családok birtokolták, egészen a második világháborút követő államosításig. Erdőd ősi falai közé a szlavóniai háború idején a hírhedt csetnik martalóc vezér, Arkan fészkelte be magát, s itt képezte ki az ártatlan civilek mészárlásában élen járó önkénteseit.
A Dráva mentén fekszik Szlavónia keleti részének apró mezővárosa, Valpó. A sárkányos rendi Maróti lovagok 14. század vára és Szent László tiszteletére szentelt kápolnája várja az errejárót. Volt imádkoznivaló 1543-ban is, amikor a török nem kevesebb, mint 3173 ágyúgolyót lőtt a várra. 150 évet vártak a falak, hogy visszatérjenek Magyarországhoz. Aztán a békésebb időkben kastéllyá alakították, hogy végül a világháborúk idején barbár hordák áldozataként végezze.
Szaplonca nemcsak Európa legmagasabb, 78 méteres fatemplomáról híres, hanem vidám temetőjéről is. A nyolcszáznál is több színes festett fejfát 1935-től 1977-es haláláig egy bizonyos Stan Ioan Pătra fafaragó, majd tanítványai készítették. A temető különlegessége, hogy a tölgyfából faragott keresztek festményei az elhunyt foglalkozását vagy halálának körülményeit ábrázolják. A tréfás sírfeliratok pedig mindegyre ugyanazt a román néplelket tükröző tanulságos üzenetet hordozzák: bármit is cselekedtünk itt, a földi világban, testünk úgyis ott végzi, a föld alatt, csupán idő kérdése az egész.
Régi koronaváros. A 15. századtól Hosszúmezőn rakták tutajokra a máramarosi sóbányákban kitermelt sót. A település református és katolikus templommal is büszkélkedhet. A katolikus templom előtt áll a hosszúmezői születésű Bogdány Mózes és Mandics Pál negyvennyolcas hős honvédek emlékműve. De pár lépéssel odébb van itt egy másik emlékoszlop is, amiről már kevesebben tudnak. A faoszlopot az öt koronaváros címere ékesíti. Tövében három kopjafa tragikus eseményre emlékeztet. 1940-ben, a második bécsi döntést megelőző hetekben három hosszúmezei magyar úgy döntött, hogy szabadságuk lejárta után nem térnek vissza a román hadsereg kötelékeibe. Az éj leple alatt szerettek volna átúszni a Tisza túlpartjára, Kárpátaljára, amely 1939-től ismét a Magyar Királyság részét képezte. Tervüket elkotyogták a kocsmában, így a folyó partján már ott várták őket a román határőrök. Megcsonkított holttestüket több nap után fogták ki valahol lejjebb a Tiszán. Rájuk emlékeztet a kopott fa emlékmű Hosszúmezőn, a poros országút szélén.
A Gutin és a Kőhát-hegység között fekszik Aknasuhatag, egykori sóbányászati központ, ami nem véletlen, hiszen a Mára és a Kaszó folyása közötti medencében egy hatalmas, 10 négyzetkilométeres, több mint 150 méter vastag sótömzset rejt a föld. Az ásványkincset hétszáz éve kezdték kiaknázni, főként külszíni fejtéssel. A 18. században Aknasugatag már a legfontosabb máramarosi sóbányász település volt, sőt a 19. század végére az évi 22 tonna kitermelt sót már keskeny nyomtávú vasúton juttatták el Máramarosszigetre. Sugatag 20. századi sorsa a szokásos forgatókönyv szerint alakult. A romániához került bányát 1950-ben bezárták, s ma már a sósvizű aknatavak emlékeztetnek a gazdag bányamúltra. Így a só helyett Erdély legnagyobb aknatava, a Gábor-tó révén a gyógyturizmus, az állattenyésztés és a földművelés jelenti a megélhetést azoknak, akik még itt maradtak.
A Mára folyó partján fekszik az apró Desze. A falu 18. századi görög katolikusnak épült Szent Piroska fatemplomáról híres.
A máramarosi fatemplomok világában Dióshalmon találjuk az egyik legszebbikét annak a nyolc egykor görög katolikus fatemplomnak, amelyek közösen kerültek a Világörökség listájára. Nemcsak szép, de 54 méteres tornyával az elmúlt évtizedig Európa legmagasabbja is volt a Szent Mihály és Gábriel arkangyaloknak szentelt 18. századi templom.
Koltó színmagyar település. A híres somfa, ami alatt Petőfi költeményeinek zöme íródott, már elpusztult ugyan, de magjából új hajtás sarjadt, üzenve, hogy míg magyar él, a költő visszatér. Az 1819-ben közadakozásból épült református templom többek között arról is híres, hogy Petőfi és felesége itt tartott a keresztvíz alá egy koltói kislányt. A templommal szemben található a Teleki kastély. A faluban működik a Somfa néptánccsoport, melynek fiatal tagjai viszik tovább a hagyományt.