Archives

Gyékényes

Gyé­ké­nyes hatá­rá­ban az 1920-as évek­ben kezd­ték el kiter­mel­ni a sódert. Így ala­kult ki a Kot­ró, ez a kivá­ló víz­mi­nő­sé­gű, kris­tály­tisz­ta kavics­bá­nya-tó, ami nem­csak a hor­gá­szok para­di­cso­ma, de a búvá­rok­nak is ked­velt merü­lő­he­lye. Vize olyan tisz­ta, hogy még az édes­ví­zi medú­za is meg­él ben­ne.

Titeli-fennsík

Titel, Ano­ny­mus sze­rint Zalán bol­gár vezér­nek volt szék­he­lye, aki a bol­gá­rok­tól és a görö­gök­től kért segít­sé­get Árpád magyar­jai elle­né­ben, de hiá­ba.

Aztán jött Szent Lász­ló király és öccsé­vel, Lam­bert her­ceg­gel káp­ta­lant ala­pí­tott itt. Várá­nak a török csa­ták­ban is nagy sze­re­pe volt, de a fenn­sí­kon heves har­cok dúl­tak az 1848–49-es sza­bad­ság­harc ide­jén is. A tite­li fenn­sík vidé­ke a török hódolt­ság után a 18. szá­zad ele­jé­től 1873-ig a Bécs­ből irá­nyí­tott kato­nai határ­őr­vi­dék Tite­li saj­kás kerü­le­te volt.

A szép fek­vé­sű teme­tő­be is ellá­to­ga­tunk, ahol Lei­nin­gen-Wes­ter­burg Károly ara­di vér­ta­nú fia, Lei­nin­gen Ármin a Tisza-Duna sza­bá­lyo­zá­sá­ért fele­lős minisz­te­ri biz­tos sír­em­lé­ke ros­ka­do­zik.

Sljeme (Szelemen, 1033 m)

Nem nehéz kita­lál­ni, hogy a Med­ved­ni­ca-hegy­ség egy­kor med­vék élő­he­lye volt. Ma már eltűnt innen a nagy­vad, így nyu­god­tan túráz­ha­tunk a hegy­ség leg­ma­ga­sabb csú­csá­ra, a Sze­le­men­re. Innen cso­dás kilá­tás nyí­lik a város­ra és a Zág­rá­bi-meden­cé­re.

A Med­ved­ni­ca vadon­ja a ter­mé­szet mel­lett a tör­té­ne­lem­ről is mesél. A Zrí­nyi­ek a 16. szá­zad­ban kap­tak nemes­fém kiter­me­lé­si jogot, azóta műkö­dött itt ezüst­bá­nyá­juk. Ma a járat­rend­szer­nek egy pará­nyi sza­ka­sza láto­gat­ha­tó, veze­tő­vel. A legen­da sze­rint a bánya járat­rend­sze­re egé­szen Zág­ráb tör­té­nel­mi köz­pont­já­ig, a Fel­ső­vá­ro­sig ter­jesz­ke­dett.

Popágya

Popágya

Elhagy­va a Mokran­ka pata­kát gya­log indu­lunk a Gor­gá­nok gerin­cé­re. A Darov tömb­jén elér­jük az ezer­éves határ gerin­cét, amin már a kék jel­zé­sű út vezet tovább. Az ösvényt határ­kö­vek is jelö­lik. Ezek még az 1920 utá­ni kor­szak­ból marad­tak, ami­kor a tri­a­no­ni dik­tá­tum­mal Kár­pát­al­ja Cseh­szlo­vá­ki­á­hoz került és itt húzó­dott a cseh-len­gyel határ.

Elhagy­juk a gerin­cet, és egy újon­nan kiala­kí­tott tra­verz úton hala­dunk tovább a Pop­ágya csú­csa felé. A maga­sabb régi­ó­ban las­san elma­ra­doz­nak az erdők és a Gor­gá­nok­ra jel­lem­ző kiter­jedt, mohák­kal zöld­re fes­tett kőfo­lyá­sok kísé­rik utun­kat. Dél­re pom­pás kilá­tás nyí­lik Mára­ma­ros nap­sü­töt­te hegy­vi­lá­gá­ra, a Feke­te-bérc és a Krasz­na-havas hegye­i­re.

Mára­ma­ros­ban még a hegyek­ben is nagy kul­tu­sza van a vezér­lő feje­de­lem­nek. A Pop­ágya hava­son átve­ze­tő régi sze­kér­út nyo­ma­it „Rákó­czi útja”-ként emle­ge­tik a pász­to­rok, s még a leg­ki­sebb pász­tor­gye­re­kek is azt beszé­lik, hogy ezen az úton vala­mi­kor egy feje­de­lem vonult végig, fényes kísé­re­té­vel és hogy ez a feje­de­lem a «ruté­no­kat» nagyon sze­ret­te.

Szik­lák és tör­pe­feny­ve­sek sze­gé­lye­zik utun­kat, majd elér­jük a Pop­ágya csú­csát.

Fenyves-hágó

A hágón a ruszi­nok gaz­dag hit­éle­té­nek egy újabb apró jele, egy kápol­nács­ka áll. Érde­mes itt szusszan­ni egyet és kicsit ala­po­sab­ban kör­be­néz­ni. A víz­vá­lasz­tó hágó túl­ol­da­lán már Tala­bor-völ­gye nyúj­tó­zik, ölé­ben a szét­szórt házak alkot­ta Alsó­ka­lo­csá­val. Hát­tér­ben a Szi­ne­vé­ri hegyek és a Feke­te-bérc kere­te­zi a lát­ké­pet.

Istvánbérc

A Lator-hegy­ség leg­ma­ga­sabb csú­csa 2244 méte­ré­vel az Ist­ván­bérc. Előt­tünk a Lator nyu­ga­ti bás­tyá­ja, a Fehér-kő maga­so­dik.

Nagy-Negován-csúcs

Innen cso­dás kilá­tás nyí­lik a Pár­ing bér­ce­i­re, vala­mint a Nagy-Balind­ru és a Nagy-Kon­cu ket­tős csú­csá­nak tömb­jé­re is.

Vöröstoronyi-szoros

Isten tud­ja, hogy az Olt miért éppen itt, a Kár­pá­tok „leg­vas­ta­gabb”, és a leg­na­gyobb átlag­ma­gas­sá­gú hegy­sé­gei között vágott magá­nak utat, hogy a Foga­ra­si-hava­sok és a Lot­ru-hegy­ség között hagy­ja el Erdélyt, s fus­son tovább dél­re, Havas­al­föld irá­nyá­ba. A hadak és keres­ke­dők útja lát­ta a róma­i­ak­tól az erdé­lyi vaj­dá­kon és sze­be­ni szá­szo­kon át a törö­kö­ket és havas­al­föl­di csa­pa­to­kat, de sze­re­pe volt a Rákó­czi, majd az 1849-es sza­bad­ság­harc­ban is, és szem­ta­nú­ja volt annak is, ami­kor 1916-ban itt ver­tük vissza a ránk törő román sere­get.

Tulisa-csúcs

A Tuli­sa csú­csá­ra veze­tő úton Mader­s­pach Vik­tor nyo­má­ban járunk, aki aki erre űzte ki az 1916-ban ránk ron­tó romá­no­kat, majd az ország­vesz­tés­kor erre is kel­lett mene­kül­jön.

Föld­raj­zi­lag a Retyez­át-hegy­ség leg­ke­le­tibb és leg­ala­cso­nyabb része. A Tuli­sa-csúcs­ról cso­dás kilá­tás nyí­lik a Déli-Kár­pá­tok isme­ret­len hegy­vi­lá­gá­ra.