Archives

Bedellői-karsztfennsík

Bedellői-karsztfennsík

A közel ezer méte­res magas­ság­ban hul­lám­zó karszt­fenn­sí­kon kőke­resz­tek sze­gé­lye­zik a túrá­zó útját. Már ez is külö­nös han­gu­la­tot köl­csö­nöz a havas­nak, ám a hely szel­le­mét a fenn­sík nyu­ga­ti szé­lé­nek karszt­je­len­sé­gei teszik tel­jes­sé. 1150 méte­res magas­ság­ban rej­tőz­kö­dik a Bedel­lői-csepp­kő­bar­lang, amely­nek bejá­ra­tá­nál a Sár­ká­nyok kapu­ja nevű szik­la-bolt­ív tárul elénk. A 185 m hosszú bar­lang­ba egy szűk és mere­dek bejá­ra­ton jutunk be.  A kitá­gu­ló üreg falát itt-ott csepp­kő­le­fo­lyá­sok és lát­vá­nyos szal­ma­csepp­kö­vek díszí­tik.

A bar­lang­hoz közel, a piros jel­zés men­tén a nem­rég léte­sí­tett bedel­lői kilá­tó ígér pano­rá­mát. Alat­tunk az Ara­nyos folyó kanyar­gó vízé­ben meg­csil­lan­nak a Nap suga­rai, miköz­ben a folyó utat tör magá­nak a Gya­lui-hava­sok és az Erdé­lyi-érc­hegy­ség között.

A Bedel­lői-karszt­fenn­sík­ra fel­jut­ha­tunk:
Toroc­kó­ról a piros jel­zés­sel.
Toroc­kó­szent­györgy­ről a kék jel­zés­sel a Szi­las-szur­do­kon át.
Bedellő­ről a piros kereszt jel­zés­sel a Pla­i­u­lui-szur­do­kon át.
Alsó­szolcs­vá­ról a sár­ga és a piros kereszt jel­zés­sel is.

Székelykő

Székelykő

A szik­lák­kal tar­kí­tott gyep­ha­va­son bak­tat­va bal­kéz­re alat­tunk Ara­nyos­szé­ket lát­juk, de a távo­li párá­ban a Kár­pá­tok főge­rin­cé­nek vonu­la­tai is elő­tűn­nek. Ahogy las­san emel­ke­dünk, fel­vér­tez­zük magun­kat Orbán Balázs gon­do­la­tá­val és „leold­juk a min­den­na­pi­ság saru­it, midőn a Szé­kely­kő dísz­kő­ze­tek­kel ékes ormai felé hala­dunk”. A csúcs­kő nem­ze­ti szí­nek­ben pom­pá­zik, mint kísé­rőnk­től meg­tud­juk, azért ilyen vas­tag a fes­ték a kövön, mert a népek har­ca itt is dúl, így az épp aktu­á­lis szí­nek azt is meg­mu­tat­ják, melyik erdé­lyi nem­ze­ti­ség turis­tái jár­tak erre utol­já­ra.

De lás­suk Orbán Balázzsal „a gyö­nyö­rű völgy­nek rész­le­te­zett szép­sé­ge­it. Lenn köz­vet­le­nül a talap­za­tun­kúl szol­gá­ló Szé­kely­kő alján Torocz­kó váro­sá­nak madár­táv­la­ti képe tünik fel, mely ker­tek közé fogott sürű háza­i­val s négy­szög piac­zán kerek kas­tély­ba fogott temp­lo­má­val a leg­fes­tő­ibb képet mutat­ja”. Oda­át az Ordas­kő gerin­ce inte­get nekünk, dél­re Toroc­kó­szent­györgy bújik meg alat­ta.

De a Toroc­kó felett emel­ke­dő mész­kő­ge­rinc­re, nem csak a leg­ma­ga­sabb orom, az 1128 méte­res Szé­kely­kő ked­vé­ért érde­mes fel­jön­ni. Másik kiemel­ke­dő csú­csá­ra, a Vár­szik­lá­ra is Orbán Balázzsal túrá­zunk át: „Ván­do­rol­junk el oda szent ihlet­tel, hadd lás­suk, mi kép­vi­se­li ott a mul­tat, hadd tud­juk, mit tar­tott meg az idő kér­lel­he­tet­len­sé­ge azon nagy kor­szak­ból, midőn vihart e büsz­ke szik­la­or­mon nem a ter­mé­szet, hanem az ember köl­te; jóté­kony vihart, mely, miként a ter­mé­szet viha­ra a lég­kört, kitisz­ti­tá a hont az ártal­mas, egész­ség­te­len ele­mek­től.” A tatár­já­rás ide­jén a vité­zek több hóna­pon keresz­tül siker­rel ver­ték vissza a kutya­fe­jű­e­ket, sőt, még arra is jutott ere­jük­ből, hogy a vissza­vo­nu­ló tatár sere­gek fog­sá­gá­ból kisza­ba­dít­sa­nak hat­ezer keresz­tény fog­lyot. A dicső­sé­ges győ­ze­lem híré­re a király az egész kör­nyé­ket a szé­ke­lyek­nek ado­má­nyoz­ta, így jött lét­re a Szé­kely­föld­től külön álló ötö­dik szé­kely szék, „Ara­nyos­szék.” Az egy­ko­ri büsz­ke vár­nak ma már nyo­ma sincs, és a hős vité­zek helyett manap­ság sik­ló­er­nyő­sök veszik elő­sze­re­tet­tel bir­to­kuk­ba a csú­csot, hogy a leve­gő­ből is meg­cso­dál­has­sák a Toroc­kói-meden­cét.

Meg­kö­ze­lí­tés:
A Toroc­kó köz­pont­já­ból indu­ló kék kereszt jel­zés torony­irányt „támad­ja” a Szé­kely­kőt. Ez a Nagy-árok­nak neve­zett sza­kasz nehéz­sé­ge elle­né­re a leg­nép­sze­rűbb út a Szé­kely­kő­re, két óra alatt éri el a főge­rin­cet. Az itte­ni hosszú kőgör­ge­te­get egy köze­li for­rás kifa­ka­dá­sá­nak köszön­het­jük. Kor­tyol­va a gerinc alatt béké­sen foly­do­gá­ló cso­bo­gó­ból, nehéz elkép­zel­ni, hogy 2005-ben itt hatal­mas, szik­lá­kat repesz­tő robaj­jal tört fel a víz. A főge­rinc­re érve a nye­reg­ből bal­ra a Vár­szik­lá­ra, jobb­ra pedig a Szé­kely­kő csú­csá­ra jut­ha­tunk. Kényel­me­sebb útvo­nal a szin­tén Toroc­kó­ról indu­ló piros és a Toroc­kó­szent­györgy felől érke­ző kék kereszt jel­zés. Kele­ti oldal­ról szin­te rá sem ismer­ni a Szé­kely­kő­re, de innen is érke­zik jel­zés, még­pe­dig Vár­fal­vá­ról a piros. A Vár­fal­va-Szé­kely­kő távol­ság 15 km, de a jel­zés­be a maga­sab­ban fek­vő Cse­gez felől is be lehet csat­la­koz­ni. A Szé­kely­kő olda­lá­ban 850 m magas­ság­ban helyez­ke­dik el a Kőlyuk, mely­nek nyí­lá­sát egy szik­la­ív sze­li ket­té. A bar­lang 1704-ben és 1848-ban is védel­met nyúj­tott az ide mene­kü­lő helyi­ek­nek. A Toroc­kó­szent­györgy­ből indu­ló piros három­szög jel­zés vezet ide.

Fotó: Hám Péter

Korona-hegy

Korona-hegy

Az öt szik­la­to­rony alkot­ta Koro­na-hegy büsz­kén áll őrt a Dunaj­ec áttö­ré­se felett. A leg­rö­vi­debb utat választ­juk meg­hó­dí­tá­sá­ra, vagy­is Vörös­ko­los­tor­tól átke­lünk a gya­log­hí­don Len­gyel­or­szág­ba, Stro­mow­ce-Niz­né­be, és rácsat­la­ko­zunk a sár­ga jel­zés­re, ame­lyen 1 óra 20 perc az út az Okrag­li­ca 982 méte­res csú­csá­ig. A ked­ves len­gyel falut elhagy­va a táj­ba­il­lő Három­ko­ro­na mene­dék­ház­nál ren­dez­zük sora­in­kat, majd leszur­kol­juk a nem­ze­ti park­nak a belé­pőt. A len­gye­lek köré­ben igen nép­sze­rű Pie­ni­nek jól kiépí­tett ösvé­nyek­kel kényez­te­ti a turis­tá­kat: a mere­de­kebb sza­ka­szo­kon szer­pen­tin-lép­csők és kor­lá­tok segí­tik a kapasz­ko­dást, a helyes irányt az igen sűrűn elhe­lye­zett infor­má­ci­ós táb­lák mutat­ják. A 780 méte­ren fek­vő Szop­ka-nye­reg­ben vál­tunk a kék jel­zés­re, ame­lyen már csak fél óra az Okrag­li­ca. A csúcs kilá­tó­te­ra­szán 15 láto­ga­tó tar­tóz­kod­hat egy­szer­re, maxi­mum tíz per­cig, de ott jár­tunk­kor nem volt szük­ség a sza­bá­lyok érvé­nye­sí­té­sé­re, mert raj­tunk kívül csak két len­gyel turis­ta volt fent. (Ellen­ben sok olyan képet látunk, ahol töme­gek áll­tak sor­ba, hogy kilép­hes­se­nek a kilá­tó tera­szá­ra.) Len­gyel bará­ta­ink­kal aztán szó­ba is került közös tör­té­nel­münk és a Vörös­ko­los­tor egy­ko­ri szer­ze­te­se, Cypri­án barát is. A legen­da sze­rint ugyan­is a poli­hisz­tor csu­hás messze meg­ha­lad­va korát, szár­nya­kat esz­ká­bált magá­nak és erről a csúcs­ról leugor­va egé­szen a Tát­rá­ig repült, ahol kővé vált.

Helivágási-sziklák

Helivágási-sziklák

Mikor már bejár­tad a Pie­ni­nek min­den fon­tos kira­kat­he­lyét Nedec várá­tól Kuni­gun­da várá­ig, a Dunaj­ec­től az Okrag­li­cá­ig, sőt leg­ma­ga­sabb ormá­ra, a Magas-szik­lá­ra is fel­ka­pasz­kod­tál, talán eszed­be jut, hogy ezt a hegy­sé­get ala­po­san meg­is­mer­ted. Ám ezt csak akkor mond­ha­tod el magad­ról, ha jár­tál a Hel­ivá­gá­si-szik­lá­kat is rej­tő Plas­na tömb­jén. Mi a Hel­ivá­gás­ról indu­ló zöl­det választ­juk, ame­lyen egy óra izzasz­tó túra után érjük el a Plas­na 889 méte­res csú­csát.  Bal­ra Nagy­hár­sas, jobb­ra a Dunaj­ec völ­gye, szem­ben Hel­ivá­gá­sa, fölöt­te a Sze­pe­si-Mag­ura, köz­vet­le­nül alat­tunk karszt­völ­gyek és sza­ka­dé­kok tar­kít­ják a pie­ni­ni tájat. A szik­la­ág­ban rövid útke­re­sés után a mész­kő­om­lá­sok között meg­ta­lál­juk a jel­zet­len, mere­dek ösvényt, ami az egyik leg­ne­ve­ze­te­sebb bar­lang­hoz, a vörös-szik­lai Axa­mit­ká­hoz vezet. Bekuk­kan­tunk az üreg­be, ám mélyebb­re hatol­ni nem illik, sőt nem is sza­bad. A hel­ivá­gá­si (hali­gó­ci) bar­lan­go­kat a ter­mé­szet­vé­del­mi ható­sá­gok lezár­ták, hogy az erre járó kíván­csis­ko­dók ne zavar­ják meg a külön­le­ges dene­vér­fa­jok ott­ho­nát. Az üre­ge­ket régeb­ben nem­csak fel­fe­de­ző turis­ták láto­gat­ták, de a kora közép­kor­ban, sőt talán még koráb­bi idők­ben is ismer­ték, és vészes idők­ben mene­dé­kül is szol­gált a kör­nyék lakói szá­má­ra.

A ter­mé­szet­vé­del­mi terü­let gerin­cé­re négy irány­ból is (Vörös­ko­los­tor­tól és Nagy­hár­sas felől a piros, Hel­ivá­gás és Erdős felől a zöld jel­zés) fel­jut­hatsz, oda­fent pedig muta­tós szik­la­tor­nyok­kal talál­koz­hatsz.

Dunajec-áttörés

Dunajec-áttörés

A Dunaj­ec lenyű­gö­ző, roman­ti­kus búcsú­ját hazánk­tól Vörös­ko­los­tor­tól a leg­nagy­sze­rűbb a hagyo­má­nyok­hoz hűen tutaj­jal végig­jár­ni. A csak­nem 10 km-es sza­ka­szon a tuta­jo­zás eme nagy ügyes­sé­get és fizi­kai erőt is igény­lő mes­ter­sé­gét a gorá­lok űzik már évszá­za­dok óta. Koráb­ban még fát szál­lí­tot­tak ladik­ja­i­kon, azóta a kes­keny, kivájt fatör­zsek­ből össze­ál­lí­tott legen­dás vízi jár­mű­vek már csak a turis­tá­kat szol­gál­ják. A Kár­pá­tok tát­rai és besz­ki­de­ki vidé­kén élő len­gyel szár­ma­zá­sú gorá­lok ma is őrzik népi hagyo­má­nya­i­kat, ami jel­leg­ze­tes, míves nép­vi­se­le­tük­ben is meg­tes­te­sül. Úgy vall­ják, nagy­já­ból két­száz­ez­ren lehet­nek. Egy külö­nös, len­gyel-tót átme­ne­ti dia­lek­tust beszél­nek.

Ott­ho­no­san mozog a tutaj a sebes Dunaj­ecen, ami­ről érde­mes néhány szót ejte­nünk, mert nem akár­mi­lyen folyó­ja hazánk­nak. Egy­részt a víz­rajz tudo­rai úgy tart­ják szá­mon, mint — a Pop­rá­don kívül — hazánk egyet­len folyó­ját, mely nem a Dunán keresz­tül a Feke­te-ten­ger­be ömlik, hanem inkább a len­gyel Visz­tu­lát választ­ja és azzal érke­zik meg a Bal­ti-ten­ger­be. Közép Euró­pa leg­tisz­tább folyó­ja igen sok­fé­le hal­faj­nak nyújt élet­te­ret.

Csak kap­kod­juk a fejün­ket, erre­fe­lé ugyan­is min­den szik­lá­nak nevet adtak a gorá­lok. Itt van töb­bek között az öngyil­ko­sok szik­lá­ja, az anyós szá­ja és a hét kővé vált szer­ze­tes szik­lá­ja is, akik a legen­da sze­rint Isten által til­tott növé­nye­ket tép­tek a kolos­tor részé­re.

Tér­kép­ről, fan­tá­zi­ánk­kal és tuta­jo­sa­ink segít­sé­gé­vel pró­bál­juk beazo­no­sí­ta­ni a kanyar­ról-kanyar­ra fel­tű­nő szik­la­for­má­kat. A szur­dok leg­szű­kebb részen alig 12 méter szé­les a folyó. Ezt a sza­kaszt Rab­ló­ug­rás­nak neve­zik. A legen­da sze­rint ugyan­is a hír­hedt rab­ló­ve­zér, Jáno­sik itt tet­te pró­bá­ra a ban­dá­já­ba jelent­ke­ző­ket: aki­nek sike­rült átug­ra­nia a folyót, azt fel­vet­te sora­i­ba. Vízi uta­zá­sunk végé­hez köze­led­ve, a szűk­re sza­bott szur­dok utol­só kanyar­ja­i­ban a len­gyel olda­lon meg­pil­lant­juk a Pie­ni­nek any­já­nak is neve­zett Sólyom­kő szik­lá­ját. Az össze­té­veszt­he­tet­len szik­la­bérc falai füg­gő­le­ge­sen sza­kad­nak le a Dunaj­ec­be. Az Erdős-patak tor­ko­la­tá­hoz érve a Dunaj­ec elkö­szön a Fel­vi­dék­től és lom­hán Len­gyel­hon felé veszi az irányt. Az egy órás tuta­jút mel­lett a par­ton futó egy­ko­ri keres­ke­del­mi útvo­na­lon is végig­sé­tál­ha­tunk vagy bica­joz­ha­tunk a Dunaj­ecet kísér­ve.

Tuta­jo­zás és raft­ing ügyé­ben a Dunaj­eci Tuta­jo­sok Egye­sü­le­tét kell keres­ni. Haza­já­ró Egy­let tagok­nak a tuta­jo­zást díj­men­te­sen leszer­vez­zük! Ez ügy­ben hívd Jakab Sán­dort: 00421/908433762.

Felkai-tó

Felkai-tó

Soká­ig néze­get­tük a Ger­lach­fal­vi-csú­csot ost­rom­ló fel­hő­ket, ame­lyek egy­re lej­jebb eresz­ked­tek, elvé­ve tőlünk még azt az apró örö­möt is, hogy a Kár­pá­tok leg­ma­ga­sabb csú­csá­nak lát­vá­nyá­ban gyö­nyör­köd­jünk. A Szi­lé­zi­ai-ház­nál áll­va gyor­san meg is szü­le­tett a dön­tés: hiá­ba van itt velünk a hegyi veze­tő, nincs sok értel­me így fel­men­ni a „haza leg­ma­ga­sabb oltá­rá­ra”.
Maradt tehát a Fel­kai-völgy, de per­sze nem úgy tekin­tet­tünk rá, mint a ló helyett a sza­már­ra, hisz tud­tuk mennyi kin­cset rejt a Szi­lé­zi­ai-ház és a Len­gyel-nye­reg köz­ti sza­ka­sza. A Szi­lé­zi­ai-ház mai for­má­já­ban per­sze nem tar­to­zik a kin­csek közé. Mai alak­ját 1968-ban nyer­te el, a „Ger­lach alat­ti palo­ta” – aho­gyan a kora­be­li lapok nevez­ték – azóta fogad­ja ezzel a szoc­re­ál kül­ső­vel láto­ga­tó­it a Fel­kai-tó felett, 1676 méte­ren. Egyéb­ként az első házacs­kák (Hun­falvy-ház, Blasy-ház, Fel­kai-turis­ta­lak) még a XIX. szá­zad­ban épül­tek itt, majd 1895-ben a Kár­pát Egye­sü­let Szi­lé­zi­ai osz­tá­lya húzott fel egy föld­szin­tes fahá­zat. Ez égett le 1962-ben, hogy helyé­re kerül­jön a hegyi szál­ló, ame­lyet több irány­ból is meg lehet köze­lí­te­ni. Ótát­ra­fü­red­ről a sár­ga, Tát­ra­szép­lak­ról a zöld, míg Tar­aj­ká­ról a piros jel­zé­sen érhe­tünk ide 2 óra alatt. A Pop­rá­di-tótól már kemé­nyebb menet vár ránk a piro­son, hisz onnan ki kell mász­ni az Osz­ter­vát, majd a Ger­lach­fal­vi-csú­csot olda­laz­va, három óra alatt érhe­tünk a Fel­kai-tóhoz.
Szó­val a Fel­kai-tó part­ján mi a völ­gyön fel­ve­ze­tő zöld jel­zést válasz­tot­tuk, amely a Len­gyel-nye­re­gig pont két órás túrát jelent. A Fel­kai-völgy­te­ra­szo­kon fel­fe­lé veze­tő út fel­tá­rá­sát is a Kár­pát Egye­sü­let Szi­lé­zi­ai osz­tá­lyá­nak köszön­het­jük, ennek emlé­két egy szik­la olda­lá­ban – cso­dák-cso­dá­já­ra épség­ben meg­ma­radt — emlék­táb­la is őrzi. A Fel­kai-víz­esés mel­lett fel­bak­tat­va a máso­dik terasz­ra, a tavasszal külön­le­ges virá­gok­nak ott­hont adó Virá­gos­kert elne­ve­zé­sű hava­si rét­re érünk. Innen indul egyéb­ként a Ger­lach­fal­vi-csúcs­ra veze­tő leg­nép­sze­rűbb mászó­út, a Fel­kai-pró­ba. A völgy har­ma­dik tera­szán, 1945 méte­ren terül el a Fel­kai-Hosszú tó. A ten­ger­szem part­ján egy másik híres mászó­út, az egész Tát­ra leg­hosszabb, mint­egy 800 méte­res sza­ka­dé­ka, a Karcs­mar-folyo­só beszál­lá­sát lát­hat­juk, ame­lyen keresz­tül a hegy­má­szók első­sor­ban télen hódít­ják meg a Ger­lach­fal­vi-csú­csot. A Fel­kai-völgy fel­ső végé­nek tör­me­lék­me­ze­je már foko­zot­tabb figyel­met igé­nyel, a bezá­ru­ló kat­lan egy­re mere­de­kebb útsza­ka­szán vas­lán­cok segít­sé­gé­vel kapasz­kod­ha­tunk fel a főge­rinc­re, a Tát­ra észa­ki és déli olda­lát össze­kö­tő leg­nép­sze­rűbb átjá­ró­hoz, a Len­gyel-nye­reg­be.

A Fel­kai-völgy fel­ső részét őrző Szi­lé­zi­ai-ház meg­kö­ze­lí­té­se:
Fel­ső­há­gi­ról (Vyš­né Hágy) a sár­ga, majd piros jel­zé­sen 3 óra 30 perc.
Tát­ra­szép­lak­ról (Tat­rans­ká Poli­an­ka) a zöld jel­zé­sen 2 óra.
Tát­ra­szép­lak­ról (Tat­rans­ká Poli­an­ka) az asz­fal­to­zott úton 2 óra 15 perc.
Tát­ra­ott­hon­ból (Tat­rans­ké Zruby) a kék, sár­ga majd zöld jel­zé­sen 2 óra.
Újtát­ra­fü­red­ről (Nový Smo­ko­vec) a sár­ga, majd zöld jel­zé­sen 2 óra 25 perc.
Ótát­ra­fü­red­ről (Starý Smo­ko­vec) a kék, majd piros jel­zé­sen 2 óra 15 perc.
Tar­aj­ká­ról (Hre­bi­e­nok) a piros jel­zé­sű Fel­ső turis­ta­úton (Magiszt­rá­lis út) 2 óra 5 perc.

Aktu­á­lis idő­já­rás a Szi­lé­zi­ai ház hon­lap­ján, ahol a friss szál­lás­árak is fent van­nak. (A Haza­já­ró Egy­let tag­ja­i­nak mi intéz­zük a szál­lás­fog­la­lást; hívd Jakab Sán­dort: 00421/908433762)

Fotó: Nagy Árpád

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a Szi­lé­zi­ai-ház.)

Lomnici-csúcs

Lomnici-csúcs

A 2632 méte­res Lom­ni­ci-csúcs több mint ezer évig volt a Magyar Király­ság leg­ma­ga­sabb­nak hitt pont­ja. Per­sze, hogy a leg­ma­ga­sabb­nak hit­ték, hisz a Sze­pes­ség­ből bás­tya­ként emel­ke­dik ki. Aztán jött a modern­ség, meg a műsze­rek, és azok arra jutot­tak, hogy a Ger­lach­fal­vi-csúcs bizony 23 méter­rel maga­sabb a Lom­nic­nál. Oda­lett az első hely, de a nép­sze­rű­ség maradt a régi. Jöt­tek is messzi föld­ről sze­ren­csét pró­bál­ni a hegy­má­szók. Közü­lük aztán a skót Robert Town­son érte el elő­ször hiva­ta­lo­san a csú­csot, 1793. augusz­tus 17-én. A derék skót aztán meg­mász­ta még a szom­szé­dos Fehér-tavi-csú­csot is, majd leeresz­ke­dett Kés­márk­ra. Betért az első ven­dég­fo­ga­dó­ba, és elme­sél­te az összes ven­dég­nek hol is járt aznap. Nagyot néz­tek erre az öreg cip­sze­rek, hisz hal­la­ni lehe­tett min­den­fé­lét ekko­ri­ban, még vala­mi jako­bi­nus őrült­ség­ről is mesél­tek a nyu­gat­ról érke­ző keres­ke­dők, de hogy vala­ki meg­mássza azt az égbe­nyú­ló ormot… Talán még egy hor­dót is csap­ra ver­tek, hisz az ilyes­mit illik meg­ün­ne­pel­ni.
Ma hiva­ta­lo­san csak fel­vo­nó­val lehet fel­jut­nia csúcs­ra: a Kőpa­ta­ki-tó állo­más­tól indu­ló 15 sze­mé­lyes kabin 851 méter szint legyő­zé­sé­vel 1748 méter fesz­tá­vol­ság­gal éri el a csú­csot, ezzel a drót­kö­tél­pá­lya hosszú ide­ig világ­vi­szony­lat­ban is az első helyen állt szint­kü­lönb­ség tekin­te­té­ben. Fel­ér­ve a csúcs­ra a csil­lag­vizs­gá­ló kuta­tó­ál­lo­más épü­le­té­be érke­zünk, amely körül kilá­tó épült ki. Dél felé a Sze­pes­ség dim­bes-dom­bos tájé­ka, a töb­bi irány­ban pedig a Tát­ra gran­di­ó­zus szik­la­alak­za­tai bűvöl­nek. Kelet felé a Bélai-Tát­ra mész­kő­ge­rin­ce húzó­dik, nyu­ga­ti irány­ba for­dul­va a Ger­lach­fal­vi-csúcs, a Tát­ra csúcs, a Ten­ger­szem csúcs és a Kri­ván is meg­mu­tat­ja magát. Köz­vet­le­nül alat­tunk a Tar­pa­ta­ki-völgy és végé­ben az Öt-tavi kat­lan ter­pesz­ke­dik. Aho­gyan emlí­tet­tük, soká­ig a Lom­ni­cot tar­tot­ták a Tát­ra leg­ma­ga­sabb csú­csá­nak, erre utal­nak koráb­bi nevei is. Szó­lí­tot­ták Vater­nak, Gross­va­ter­nak és Königs­berg­nek is. Végül Grei­ner Lajos erdész méré­sei 1838-ban elhoz­ták trón­fosz­tá­sát, de a Lom­nic 2632m-es magas­sá­gá­val így is Tát­ra har­ma­dik leg­ma­ga­sabb csú­csa­ként büsz­kén emel­ke­dik a Sze­pes­ség fölé.

A tömeg­tu­riz­mus korá­ban ma már nem olyan könnyű jegyet vál­ta­ni a lom­ni­ci fel­vo­nó­ra, de lehe­tő­ség van online jegy­vá­sár­lás­ra. Erről itt olvas­hatsz bőveb­ben, az online jegy­vá­sár­lást pedig itt intéz­he­ted.

Fotó: Sche­irich Lász­ló

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a Lom­ni­ci-csúcs kilá­tó­ja.)

Kőpataki-tó

Kőpataki-tó

A legen­da sze­rint 1708-ban Buch­holtz György, a Tát­ra egyik első hegy­má­szó­ja és kivá­ló isme­rő­je foga­dás­ból beúszott a Kőpa­ta­ki-tó köze­pén talál­ha­tó szik­lá­hoz, hogy abba örök memen­tó­ul bele­vés­se a nevét. Ma már per­sze ter­mé­szet­vé­del­mi okok­ból sem vál­lal­koz­nánk hason­ló foga­dás­ra, de ami fájóbb, az az, hogy las­san a foga­dás tár­gya tűnik el. Az 1754 méter maga­san fek­vő Kőpa­ta­ki-tó vize ugyan­is 1937 óta a men­té­si mun­ká­la­tok elle­né­re eltű­nő­ben van. Ehhez min­den bizonnyal hoz­zá­já­rul­tak a köze­li épít­ke­zé­sek. Itt van ugyan­is a lom­ni­ci fel­vo­nó egyik állo­má­sa, és a Kőpa­ta­ki-mene­dék­ház is. A ház mel­lett neve­ze­tes szik­la­üre­get lát­ha­tunk. A „Tüze­lő­kő­nek” neve­zett szirt és hason­ló tár­sai a tát­rai turis­ta­szál­lá­sok meg­épü­lé­se előtt a kincs­ke­re­sők­nek, pász­to­rok­nak és az első turis­ták­nak szol­gál­tak alvó­he­lyül. Innen egyéb­ként meg­ka­pó a lát­vány a Lom­nic-csúcs, a csip­ké­zett tara­jú Vil­la-gerinc, a Kés­már­ki-csúcs és a Hun­fal­vi-csúcs alkot­ta kat­lan­ra. Erre túrá­zott a hegy­ség első név sze­rint ismert hegy­má­szó­ja, a kés­már­ki Frö­lich Dávid is, aki­nek a Tát­ra első túra­be­szá­mo­ló­ját is köszön­het­jük. A cip­szer poli­hisz­tor 1639-ben meg­je­lent művé­ben írta le, hogy kés­már­ki diák korá­ban két osz­tály­tár­sá­val együtt, a maga­sabb régi­ók kuta­tá­sa cél­já­ból eme csú­cso­kon túrá­zott.

Túra­le­he­tő­ség már­pe­dig akad erre bőven, hisz a tát­rai Fel­ső-kör­út is itt halad át Taraj­ka illet­ve a Zöld-tó felé. Tát­ra­lom­nic­ról nem csak a fel­vo­nó­val jöhe­tünk fel ide, hanem a zöld jel­zé­sen is, ami 2 óra 45 per­ces utat és 900 méter szint­emel­ke­dést jelent. A Start állo­más­ról indu­ló kék jel­zés is ide a Kőpa­ta­ki-tóhoz vezet, igaz ezt egy 3 órás kerü­lő­vel teszi. A Kőpa­ta­ki-tótól ülős fel­vo­nó­val jut­ha­tunk fel a Lom­ni­ci-nye­reg­be, ahon­nan a zöld jel­zé­sen egy 600 méte­res sétá­val érhe­tő el a Nagy-Lom­ni­ci-torony kilá­tó­pont­ja, ahon­nan pom­pás kilá­tás tárul elénk.

A tömeg­tu­riz­mus korá­ban ma már nem olyan könnyű jegyet vál­ta­ni a lom­ni­ci fel­vo­nó­ra, de lehe­tő­ség van online jegy­vá­sár­lás­ra. Erről itt olvas­hatsz bőveb­ben, az online jegy­vá­sár­lást pedig itt intéz­he­ted. A Kőpa­ta­ki-tó alatt, a Fel­ső-kör­út mel­lett talál­juk az 1934-ben épült, mai for­má­ját 1953-ban elnye­rő, egész évben nyit­va tar­tó mene­dék­há­zat. A szűk kapa­ci­tá­sú ház­ban 8‑an tud­nak elalud­ni egy közös helyi­ség­ben. (A Haza­já­ró Egy­let tag­ja­i­nak intéz­zük a szál­lás­fog­la­lást; hívd Jakab Sán­dort: 00421/908433762.)

A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a Kőpa­ta­ki-tó.)

Öt-tavi-katlan

Öt-tavi-katlan

Magyar emlé­kek­kel nem csak a Tát­ra tele­pü­lé­se­in és völ­gye­i­ben lehet össze­fut­ni, talá­lunk belő­le 2000 méter felett is, a Kis-Tar­pa­ta­ki-völgy szik­la­tor­nyos völgy­fő­jé­ben. Bár, ehhez már komo­lyabb túra vár ránk: Ótát­ra­fü­red­ről a zöl­dön 3 és fél óra, Tát­ra­er­dő­fal­vá­ról a sár­ga majd zöld jel­zé­sen 4 óra, míg Tát­ra­lom­nic­ról a kék majd zöld jel­zé­sen 4 óra 15 perc az út a Téry-házig, az 1100 méte­res szint­emel­ke­dés­ről már nem is beszél­ve. De figye­lem­be véve az út köz­ben össze­szed­he­tő élmé­nye­ket, biz­ton állít­hat­juk, hogy a túra min­den fárad­sá­got meg­ér.
Bár­me­lyik jel­zé­sen is érkez­zünk az emlí­tet­tek közül, a Kis-Tar­pa­ta­ki-völgy bejá­ra­tát jel­ző, 1300 méte­ren fek­vő Óri­ás-víz­esés­sel talál­koz­ni fogunk. Innen a Zam­kovsz­ky-ház­hoz kapasz­ko­dunk, amely már 1475 méte­ren van. A házat 1943-ban a neves lőcsei hegy­má­szó, túra­ve­ze­tő, Zam­kovsz­ky Ist­ván épí­tet­te, de a kom­mu­nis­ták hama­ro­san álla­mo­sí­tot­ták. A nép­sze­rű turis­ta­ház­ban min­dig nagy a for­ga­lom, jó a han­gu­lat és bősé­ges a válasz­ték, itt fel tudunk tan­kol­ni, mielőtt meg­kez­de­nénk két órás hegyi mene­tün­ket a zöld jel­zé­sen.

1600 méter körül elér­jük az erdő­ha­tárt, a luco­kat a tör­pe­feny­ve­sek bozót­vi­lá­ga vált­ja fel, egy­re szé­le­sebb kilá­tást nyújt­va a körénk tor­nyo­su­ló hegyek felé. Bal­ról a Közép-orom, jobb­ról pedig a Lom­ni­ci-csúcs mel­lék­ge­rin­cei kísé­rik utun­kat. A tör­me­lé­kes szik­la­gör­ge­te­ge­ket zöld­re és bar­ná­ra fes­tik a zuz­mók, a kevés­bé kitett köves lej­tő­kön gyep­fol­tok zöl­dell­nek, és itt-ott, egy-egy hasa­dék mene­dé­ké­ben rit­ka virá­gok is elő­búj­nak.

A jég­kor­sza­ki múlt hagya­té­ka­in, moré­ná­kon átkel­ve az egy­re mere­de­keb­bé váló völgy­zá­ró­dás tete­jén fel­tű­nik a Tát­ra leg­ma­ga­sab­ban fek­vő háza, a magyar turis­ták szá­má­ra oly ked­ves Téry Ödön mene­dék­ház.

2015 méte­res magas­ság­ban a Kár­pát Egye­sü­let meg­ala­pí­tó­ja, a magyar turis­ta moz­ga­lom egyik leg­ki­emel­ke­dőbb alak­ja, Téry Ödön java­sol­ta mene­dék­ház épí­té­sét, 1889-ben. A lovak és teher­hor­dó mun­ká­sok segít­sé­gé­vel meg­épült mene­dék­há­zat 1899 augusz­tu­sá­ban adták át. Az ava­tó­ün­ne­pé­lyen hiá­ba til­ta­ko­zott elle­ne Téry, a tag­ság róla nevez­te el a házat, amely kül­ső meg­je­le­né­sé­ben szin­te sem­mit nem vál­to­zott nap­ja­in­kig. A Téry-ház fölött monu­men­tá­lis a kilá­tás a majd­nem tel­jes, más­fél kilo­mé­ter átmé­rő­jű kört raj­zo­ló Öt-tavi kat­lan­ra, amely felett a gerinc az egész Tát­ra egyik leg­pom­pá­sabb lát­vá­nyát nyújt­ja. Hiva­ta­lo­san innen az egy irá­nyú sár­ga jel­zé­sen a 2352 méte­res Vörös­to­ro­nyi-hágón átkel­ve a Nagy-Tar­pa­ta­ki-völgy­be jut­ha­tunk. A zöld jel­zés a 2378 méter maga­san fek­vő Kis-nye­reg-hágón kel át a Jávor-völgy­be.
De ennyi élmény után akár vissza is eresz­ked­he­tünk a 3 órá­nyi­ra fek­vő tát­rai tele­pü­lé­sek­re.

A Zam­kovsz­ky-mene­dék­ház tör­té­ne­té­ről itt olvas­hat­tok, míg hon­lap­ját itt talál­hat­já­tok. Férő­hely 2, 4 és 5 ágyas szo­bák­ban 23 ágy + 2 pót­ágy. A Téry-mene­dék­ház­ban jelen­leg 24 férő­hely van, hon­lap­ján a friss idő­já­rás­ról is tájé­ko­zód­ha­tunk. (A Haza­já­ró Egy­let tag­ja­i­nak mind­két ház­ban intéz­zük a szál­lás­fog­la­lást; hívd Jakab Sán­dort: 00421/908433762)

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a Téry Ödön mene­dék­ház.)