“Ez a hegy­ség a magyar Fel­föld­nek a Magas-Tát­ra után leg­szebb és leg­vál­to­za­to­sabb bér­ce. Kar­csú dere­ká­ból göm­böly­ded tetők emel­ked­nek ki, olda­la­it sűrű erdők, szé­les hátát hava­si rétek és itt-ott tör­pe fenyők lepik. Hely­sé­gek csak a szé­le­in van­nak. Rövid oldal­ágai közé kes­keny, zor­don völ­gyek szo­rúl­tak, melyek a gerin­cen össze­ér­nek, s itt átjá­rók van­nak Tren­csén­ből Túróc­ba.”

Erre a vál­to­za­tos for­ma­kincs­re szá­mít­hat, aki bete­szi a lábát az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok muta­tós vonu­la­tá­ba, a Kis-Fát­rá­ba. Köze­pén a Vág folyó által ket­té­fű­ré­szelt vonu­lat észa­ki, maga­sabb, szik­lá­sabb részén, a Kri­vá­ni-Fát­rá­ban már túráz­tunk, ezút­tal a déli, sze­lí­debb for­ma­vi­lá­gú Raj­eci-hava­so­kat választ­juk. Kele­ti olda­lán a közép­ko­ri vára­kat, neme­si kas­té­lyo­kat, egy­há­zi emlé­ke­ket és nép­raj­zi érté­ke­ket fel­vo­nul­ta­tó tör­té­nel­mi Turóc vár­me­gye vár­ja, hogy belép­jünk „éden­kert­jé­be”.

“Az a hegy­tö­meg, mely Facs­kó hágó­já­tól dél­re s a Vág bal­part vidé­ke men­tén sok elága­zás­sal elnyú­lik, közön­sé­ge­sen Sztrázsó néven isme­re­tes. Éjszak és dél felé ága­zó cso­port­jai közt tágas és népes völ­gyek húzód­nak. Tetői job­bá­ra kopa­szok, de Szád­ecs­ne mel­lett még úgy szól­va őser­dő borít­ja s kőanya­ga kitű­nő meszet szol­gál­tat.”

Ha a ván­dor a tér­kép fölé hajol­va túra­célt keres, nem biz­tos, hogy első válasz­tá­sa ez a hegy­ség lesz. De ha erre a vidék­re hoz­za a sors, hamar ráéb­red, hogy az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok ala­cso­nyabb, bel­ső, szer­te­ága­zó vonu­la­tá­nak is van­nak remek gyöngy­sze­mei. Az egyik ilyen mél­tat­la­nul járat­lan vonu­lat a Sztrázsó-hegy­ség. Délen az Inó­ci-hegy­ség, kele­ten a Kis-Fát­ra, észa­kon a Szu­lyói hegyek, nyu­ga­ton a Vág folyón túl a Fehér-Kár­pá­tok hatá­rol­ják. És mint­ha min­den szom­széd­já­tól lopott vol­na vala­mi szép­sé­get önma­gá­nak. Éles szik­la­kép­ződ­mé­nyek és göm­böly­ded for­mák, sűrű vegyes­er­dők és gye­pes lege­lők, mély kat­la­nok és mész­kő­szir­tek alkot­ják sok­szí­nű vilá­gát. Meg­ha­tá­ro­zó szik­la­or­mai, a Sztrázsó és a Vápec, melyek között ősi várak, nép­raj­zi érté­kek­ben, ásvány­kin­csek­ben és magyar emlé­kek­ben gaz­dag tele­pü­lé­sek rej­tőz­nek, dacol­va az új idők új viha­ra­i­val.

“Vala­mi­lyen éde­sen derűs vará­zsa van ennek a vidék­nek. A hegyek sze­líd, lágy­vo­na­lú haj­la­ta­i­ból méla báj árad. Nóg­rád­ba elke­rül­ni azt jelen­ti, hogy olyan vidék­re érkez­tünk, ahol nyom­ban ott­ho­no­san érzi magát az ember. Másod­szor már úgy megyünk oda, mint­ha haza­men­nénk. S mikor eljö­vünk, hiány­zik vala­mi: a hely vará­zsa, amely meg­ej­tett ben­nün­ket. Édes­bús nosz­tal­gi­á­val kutat­juk, mi segí­te­ne, hogy vissza­érez­hes­sük magun­kat abba a leve­gő­be.”

Ott­hon érzi magát a Haza­já­ró is Palóc­föld szí­vé­ben: a nóg­rá­di Gör­be­or­szág­ban, melyet Isten elfe­lej­tett végig­gya­lul­ni. Észa­kon az Oszt­rovsz­ki-hegy­ség és a Kor­pon­ai-erdő, délen a Cser­hát domb­so­rai sze­gé­lye­zik, míg közép­ső részén a Nóg­rá­di-meden­cét az Ipoly sze­li ket­té. Az Ipoly, ami ter­mé­kennyé tet­te föld­je­it, majd határ­fo­lyó­vá tet­ték, hogy ket­té­sza­kít­sák az egy­ve­re­tű Palóc­föl­det. De a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­tel derűs össz­hang­ban élő jó paló­cok szí­nes vilá­gát nem sike­rült kira­dí­roz­ni. A sajá­tos nyelv- és ész­já­rás, a népi kul­tú­ra és hit­vi­lág, melyek­ből Mik­száth, Madách és Krú­dy is ihle­tet merí­tett, ha szi­ge­tek­ben is, de ma is jelen van Palóc­föl­dön.

“Magyar­or­szág dél­ke­le­ti részén, a sík vidék belát­ha­tat­lan tér­sé­ge­in sza­bad szár­nya­lás­sal csa­pong­hat a kép­ze­let. A kilá­tás odá­ig ter­jed, ahol a kék égbolt a föld­del ölel­ke­zik. Sugár temp­lom­tor­nyok, népes fal­vak, szét­szórt tanyák, lege­lő nyá­jak és viru­ló rétek vál­ta­koz­nak a gon­do­san mívelt szán­tó­föl­dek­kel. A raj­ta átfu­tó folyók nem­csak ter­mé­ke­nyí­tő­leg öntö­zik, hanem az ember meg­te­le­pe­dé­sé­re is igen alkal­ma­sok­ká tet­ték a part­ja­i­kon elte­rü­lő dús föl­de­ket.”

Bán­ság? Bánát? Úgy össze­ku­szál­ta e déli vidé­ket a tör­té­ne­lem ura, hogy már elne­ve­zé­se és beha­tá­ro­lá­sa sem egy­ér­tel­mű. Marad­junk annyi­ban, hogy egy sajá­tos arcu­la­tú, átme­ne­ti tájék Bács­ka és Dél-Erdély között, a Maros, a Duná­ba ömlő Tisza, és a Bán­sá­gi-hegy­vi­dék öle­lé­sé­ben. Sík része, a Temes­köz nyu­ga­ti fele Tri­a­non­ban szerb fenn­ha­tó­ság alá került. Ide, az Aran­ka-sík­já­ra láto­ga­tunk, mely­nek mocsa­ras árte­rek, szi­kes pusz­ták és szán­tó­föl­dek raj­zol­ta ősi magyar föld­je a török alatt elnép­te­le­ne­dett, majd miu­tán Teme­si Bán­ság néven oszt­rák kato­nai fenn­ha­tó­ság alá került, néme­tek, romá­nok és szer­bek lep­ték el. Az ősla­kos magya­rok csak akkor tér­het­tek vissza, ami­kor vég­re újra a magyar koro­náé lett. A sok­fé­le nép békés együtt élé­sét fel­ka­var­ták a zava­ros for­ra­dal­mi esz­mék és meg­pe­csé­tel­te Tri­a­non, még­is, maradt még vala­mi a sajá­tos báná­ti lel­ki­ség­ből és van­nak, akik gon­dos­kod­nak a magyar élet foly­to­nos­sá­gá­ról.

“A Nap már a reme­tei szik­lák felé köze­le­dik s a fel­hő­sza­ka­dé­ko­kon át archa­i­ku­san ömlő, szé­le­se­dő alsó­kül­lők­kel eresz­ke­dik a föld­re. Ha fehér­vá­ri palo­tá­já­ból este­fe­lé nyu­gat­ra nézett, ezt a lilá­ba mélyü­lő pom­pás hegy­vi­lá­got, az erdé­lyi tün­dér­kert­nek ezt a zor­don ékes­sé­gét éppen ilyen­nek lát­hat­ta Beth­len Gábor.”

Erdély arany­ko­ra régen leál­do­zott, de az „erdé­lyi tün­dér­kert­nek ez a zor­don ékes­sé­ge,” az Erdé­lyi-szi­get­hegy­ség kele­ti pere­mé­nek mész­kő­bi­ro­dal­ma mit sem vál­to­zott. A Toroc­kói-hegy­ség leg­is­mer­tebb, észa­ki vidé­ke­it már bejár­tuk, ezút­tal közép­ső részé­be láto­ga­tunk, ami lát­vá­nyos szik­la­szo­ro­sok­kal, szur­dok­völ­gyek­kel és mész­kő­szir­tek­kel emel­ke­dik a Maros völ­gye fölé. Ami­lyen érin­tet­len a ter­mé­sze­ti kör­nye­ze­te, annyi sebet ejtett lakott vidé­ke­in a tör­té­ne­lem, de a sokat szen­ve­dett Hegy­al­ján él, mert élte­tik még Beth­len Gábor és Áprily Lajos szel­le­mét.

“A Nap már a reme­tei szik­lák felé köze­le­dik s a fel­hő­sza­ka­dé­ko­kon át archa­i­ku­san ömlő, szé­le­se­dő alsó­kül­lők­kel eresz­ke­dik a föld­re. Ha fehér­vá­ri palo­tá­já­ból este­fe­lé nyu­gat­ra nézett, ezt a lilá­ba mélyü­lő pom­pás hegy­vi­lá­got, az erdé­lyi tün­dér­kert­nek ezt a zor­don ékes­sé­gét éppen ilyen­nek lát­hat­ta Beth­len Gábor.”

Erdély arany­ko­ra régen leál­do­zott, de az „erdé­lyi tün­dér­kert­nek ez a zor­don ékes­sé­ge,” az Erdé­lyi-szi­get­hegy­ség kele­ti pere­mé­nek mész­kő­bi­ro­dal­ma mit sem vál­to­zott. A Toroc­kói-hegy­ség leg­is­mer­tebb, észa­ki vidé­ke­it már bejár­tuk, ezút­tal közép­ső részé­be láto­ga­tunk, ami lát­vá­nyos szik­la­szo­ro­sok­kal, szur­dok­völ­gyek­kel és mész­kő­szir­tek­kel emel­ke­dik a Maros völ­gye fölé. Ami­lyen érin­tet­len a ter­mé­sze­ti kör­nye­ze­te, annyi sebet ejtett lakott vidé­ke­in a tör­té­ne­lem, de a sokat szen­ve­dett Hegy­al­ján él, mert élte­tik még Beth­len Gábor és Áprily Lajos szel­le­mét.

“Sáros vár­me­gye Magyar­or­szág észa­ki részé­ben fek­szik. Terü­le­te és vál­to­za­tos­sá­ga kicsi­ben hazánk képét mutat­ja. Van Kár­pát­ja, van­nak erdős hegy­lán­cai, lan­kás domb­jai s minia­tu­re alföld­jei. Jólét és nyo­mor, fény és árnyék vál­ta­koz­nak ben­ne; meg­van­nak a nagy his­tó­ri­ai moz­za­na­tok az éle­té­ben, de meg­tet­sze­nek a kicsi­nyes voná­sok is. Egy­kor hatal­mas és szí­nes múlt­já­ból ma inkább csak az emlé­ke­zé­sen csün­gés maradt meg a fia­i­ban.”

Mi is bele­ka­pasz­ko­dunk az emlé­ke­zés elvé­ko­nyo­dó fona­lá­ba, s fel­emel­ke­dünk az Észak­ke­le­ti-Kár­pá­tok határ­lán­co­la­tá­ban emel­ke­dő Cser­gő-hegy­tömb rétek­kel és Tát­ra­lá­tó ormok­kal díszí­tett bér­ce­i­re. Sáros csen­des hábo­rí­tat­lan­sá­got sugár­zó tájé­ká­ra, a pati­ná­ra vágyó ván­do­rok mene­dék­he­lyé­re. A német üveg­fú­vók, a tót zsin­de­lye­sek és a magyar gró­fok vilá­ga már rég letűnt, de örök­sé­gük még él a sáro­si hegyek között, a Tar­ca és a hűt­len Pop­rád völ­gye­i­ben.

“Fel­vi­dék­nek igen érde­kes, de saj­nos hazai turis­tá­ink által alig ismert s láto­ga­tott része az Árva folyót kör­nye­ző hegy­vi­dék. Aki csak egy­szer is lát­ta eze­ket a fel­hő­kig érő kőcsip­ké­ket, aki csak egy­szer hall­gat­ta a szik­lák közt buk­dá­cso­ló pata­kok suso­gá­sát, aki meg­is­mer­te a min­den­na­pi kenyé­rért ren­ge­teg nehéz­ség­gel küz­dő, jám­bor szlo­vák lakos­sá­got, annak ez a gör­be ország kitö­röl­he­tet­len emlék­ként él a lel­ké­ben. Árva vár­me­gye volt Nagy­ma­gyar­or­szág leg­zor­dabb, leg­észa­kibb, hegyek­ben leg­gaz­da­gabb, egy­szó­val „leg­ár­vább” megyé­je. Észa­kon a Babia­go­ra, ettől nyu­gat­ra a pol­ho­rai hágón túl a Pilsz­kó hatá­rol­ja. Ez a vonu­lat hir­te­len emel­ke­dik ki az Árvai-lapály­ból és dél felé sze­lí­debb, észak felé mere­de­kebb lej­tő­i­vel vala­mi­kor ter­mé­sze­tes határt alko­tott Magyar­or­szág és Galí­cia között.”

Akár­hogy is néz­zük, a Tát­rá­tól észak­ra is van­nak ám hegyek! Az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok masszí­vu­ma, a Magas-Besz­ki­dek nyu­ga­ti része, az Árvai-Besz­ki­dek, mely­nek leg­ma­ga­sabb tömb­je, a Babia Góra erdő­ha­tár fölé nyú­ló kopasz fejé­vel köszön be Galí­ci­á­ba. Az észa­ki végek zord hegy­vi­lá­ga min­dig is kis­sé mos­to­ha, árva vidé­ke volt tör­té­nel­mi hazánk­nak. A Besz­ki­dek déli lej­tő­jén, az Árva és mel­lék­fo­lyói völ­gye­i­ben, az erdő­sé­gek kiir­tá­sá­val ala­kul­tak ki az első tele­pü­lé­sek. A kirá­lyi erdő­ség árvai terü­le­te csak a XIV. szá­zad­ban lett önál­ló vár­me­gye. Fel­ső-Árva magyar ura­dal­ma­i­ra főleg vlach, len­gyel és tót gorál nép­cso­por­tok tele­ped­tek, akik azóta is ragasz­kod­nak sok mun­kát és kevés hasz­not ígé­rő, kemény föld­jük­höz.