“Az a hegytömeg, mely Facskó hágójától délre s a Vág balpart vidéke mentén sok elágazással elnyúlik, közönségesen Sztrázsó néven ismeretes. Éjszak és dél felé ágazó csoportjai közt tágas és népes völgyek húzódnak. Tetői jobbára kopaszok, de Szádecsne mellett még úgy szólva őserdő borítja s kőanyaga kitűnő meszet szolgáltat.”

Ha a vándor a térkép fölé hajolva túracélt keres, nem biztos, hogy első választása ez a hegység lesz. De ha erre a vidékre hozza a sors, hamar ráébred, hogy az Északnyugati-Kárpátok alacsonyabb, belső, szerteágazó vonulatának is vannak remek gyöngyszemei. Az egyik ilyen méltatlanul járatlan vonulat a Sztrázsó-hegység. Délen az Inóci-hegység, keleten a Kis-Fátra, északon a Szulyói hegyek, nyugaton a Vág folyón túl a Fehér-Kárpátok határolják. És mintha minden szomszédjától lopott volna valami szépséget önmagának. Éles sziklaképződmények és gömbölyded formák, sűrű vegyeserdők és gyepes legelők, mély katlanok és mészkőszirtek alkotják sokszínű világát. Meghatározó sziklaormai, a Sztrázsó és a Vápec, melyek között ősi várak, néprajzi értékekben, ásványkincsekben és magyar emlékekben gazdag települések rejtőznek, dacolva az új idők új viharaival.

“Valamilyen édesen derűs varázsa van ennek a vidéknek. A hegyek szelíd, lágyvonalú hajlataiból méla báj árad. Nógrádba elkerülni azt jelenti, hogy olyan vidékre érkeztünk, ahol nyomban otthonosan érzi magát az ember. Másodszor már úgy megyünk oda, mintha hazamennénk. S mikor eljövünk, hiányzik valami: a hely varázsa, amely megejtett bennünket. Édesbús nosztalgiával kutatjuk, mi segítene, hogy visszaérezhessük magunkat abba a levegőbe.”

Otthon érzi magát a Hazajáró is Palócföld szívében: a nógrádi Görbeországban, melyet Isten elfelejtett végiggyalulni. Északon az Osztrovszki-hegység és a Korponai-erdő, délen a Cserhát dombsorai szegélyezik, míg középső részén a Nógrádi-medencét az Ipoly szeli ketté. Az Ipoly, ami termékennyé tette földjeit, majd határfolyóvá tették, hogy kettészakítsák az egyveretű Palócföldet. De a természeti környezettel derűs összhangban élő jó palócok színes világát nem sikerült kiradírozni. A sajátos nyelv- és észjárás, a népi kultúra és hitvilág, melyekből Mikszáth, Madách és Krúdy is ihletet merített, ha szigetekben is, de ma is jelen van Palócföldön.

“Magyarország délkeleti részén, a sík vidék beláthatatlan térségein szabad szárnyalással csaponghat a képzelet. A kilátás odáig terjed, ahol a kék égbolt a földdel ölelkezik. Sugár templomtornyok, népes falvak, szétszórt tanyák, legelő nyájak és viruló rétek váltakoznak a gondosan mívelt szántóföldekkel. A rajta átfutó folyók nemcsak termékenyítőleg öntözik, hanem az ember megtelepedésére is igen alkalmasokká tették a partjaikon elterülő dús földeket.”

Bánság? Bánát? Úgy összekuszálta e déli vidéket a történelem ura, hogy már elnevezése és behatárolása sem egyértelmű. Maradjunk annyiban, hogy egy sajátos arculatú, átmeneti tájék Bácska és Dél-Erdély között, a Maros, a Dunába ömlő Tisza, és a Bánsági-hegyvidék ölelésében. Sík része, a Temesköz nyugati fele Trianonban szerb fennhatóság alá került. Ide, az Aranka-síkjára látogatunk, melynek mocsaras árterek, szikes puszták és szántóföldek rajzolta ősi magyar földje a török alatt elnéptelenedett, majd miután Temesi Bánság néven osztrák katonai fennhatóság alá került, németek, románok és szerbek lepték el. Az őslakos magyarok csak akkor térhettek vissza, amikor végre újra a magyar koronáé lett. A sokféle nép békés együtt élését felkavarták a zavaros forradalmi eszmék és megpecsételte Trianon, mégis, maradt még valami a sajátos bánáti lelkiségből és vannak, akik gondoskodnak a magyar élet folytonosságáról.

 

“A Nap már a remetei sziklák felé közeledik s a felhőszakadékokon át archaikusan ömlő, szélesedő alsóküllőkkel ereszkedik a földre. Ha fehérvári palotájából estefelé nyugatra nézett, ezt a lilába mélyülő pompás hegyvilágot, az erdélyi tündérkertnek ezt a zordon ékességét éppen ilyennek láthatta Bethlen Gábor.”

Erdély aranykora régen leáldozott, de az „erdélyi tündérkertnek ez a zordon ékessége,” az Erdélyi-szigethegység keleti peremének mészkőbirodalma mit sem változott. A Torockói-hegység legismertebb, északi vidékeit már bejártuk, ezúttal középső részébe látogatunk, ami látványos sziklaszorosokkal, szurdokvölgyekkel és mészkőszirtekkel emelkedik a Maros völgye fölé. Amilyen érintetlen a természeti környezete, annyi sebet ejtett lakott vidékein a történelem, de a sokat szenvedett Hegyalján él, mert éltetik még Bethlen Gábor és Áprily Lajos szellemét.

“A Nap már a remetei sziklák felé közeledik s a felhőszakadékokon át archaikusan ömlő, szélesedő alsóküllőkkel ereszkedik a földre. Ha fehérvári palotájából estefelé nyugatra nézett, ezt a lilába mélyülő pompás hegyvilágot, az erdélyi tündérkertnek ezt a zordon ékességét éppen ilyennek láthatta Bethlen Gábor.”

Erdély aranykora régen leáldozott, de az „erdélyi tündérkertnek ez a zordon ékessége,” az Erdélyi-szigethegység keleti peremének mészkőbirodalma mit sem változott. A Torockói-hegység legismertebb, északi vidékeit már bejártuk, ezúttal középső részébe látogatunk, ami látványos sziklaszorosokkal, szurdokvölgyekkel és mészkőszirtekkel emelkedik a Maros völgye fölé. Amilyen érintetlen a természeti környezete, annyi sebet ejtett lakott vidékein a történelem, de a sokat szenvedett Hegyalján él, mert éltetik még Bethlen Gábor és Áprily Lajos szellemét.

“Sáros vármegye Magyarország északi részében fekszik. Területe és változatossága kicsiben hazánk képét mutatja. Van Kárpátja, vannak erdős hegyláncai, lankás dombjai s miniature alföldjei. Jólét és nyomor, fény és árnyék váltakoznak benne; megvannak a nagy históriai mozzanatok az életében, de megtetszenek a kicsinyes vonások is. Egykor hatalmas és színes múltjából ma inkább csak az emlékezésen csüngés maradt meg a fiaiban.”

Mi is belekapaszkodunk az emlékezés elvékonyodó fonalába, s felemelkedünk az Északkeleti-Kárpátok határláncolatában emelkedő Csergő-hegytömb rétekkel és Tátralátó ormokkal díszített bérceire. Sáros csendes háborítatlanságot sugárzó tájékára, a patinára vágyó vándorok menedékhelyére. A német üvegfúvók, a tót zsindelyesek és a magyar grófok világa már rég letűnt, de örökségük még él a sárosi hegyek között, a Tarca és a hűtlen Poprád völgyeiben.

“Felvidéknek igen érdekes, de sajnos hazai turistáink által alig ismert s látogatott része az Árva folyót környező hegyvidék. Aki csak egyszer is látta ezeket a felhőkig érő kőcsipkéket, aki csak egyszer hallgatta a sziklák közt bukdácsoló patakok susogását, aki megismerte a mindennapi kenyérért rengeteg nehézséggel küzdő, jámbor szlovák lakosságot, annak ez a görbe ország kitörölhetetlen emlékként él a lelkében. Árva vármegye volt Nagymagyarország legzordabb, legészakibb, hegyekben leggazdagabb, egyszóval „legárvább” megyéje. Északon a Babiagora, ettől nyugatra a polhorai hágón túl a Pilszkó határolja. Ez a vonulat hirtelen emelkedik ki az Árvai-lapályból és dél felé szelídebb, észak felé meredekebb lejtőivel valamikor természetes határt alkotott Magyarország és Galícia között.”

Akárhogy is nézzük, a Tátrától északra is vannak ám hegyek! Az Északnyugati-Kárpátok masszívuma, a Magas-Beszkidek nyugati része, az Árvai-Beszkidek, melynek legmagasabb tömbje, a Babia Góra erdőhatár fölé nyúló kopasz fejével köszön be Galíciába. Az északi végek zord hegyvilága mindig is kissé mostoha, árva vidéke volt történelmi hazánknak. A Beszkidek déli lejtőjén, az Árva és mellékfolyói völgyeiben, az erdőségek kiirtásával alakultak ki az első települések. A királyi erdőség árvai területe csak a XIV. században lett önálló vármegye. Felső-Árva magyar uradalmaira főleg vlach, lengyel és tót gorál népcsoportok telepedtek, akik azóta is ragaszkodnak sok munkát és kevés hasznot ígérő, kemény földjükhöz.

“A hegyek közé zárt, csendes földdarab, Csíkország megismerése rendkívül érdekes és érdemes feladat. Egyetlen nyitott szemmel és kitárt lélekkel végrehajtott túra során megláthatjuk a múlt és jövő magyarságának sorskérdéseit is itt. A csíki ember ahány, annyiféle. A fenyves áhítatos zúgása nevelte Istenhivésre s a havasok napsütéses világa tükröződik vissza mókás kedélyében, művészi ízlésében. A csontot hasogató hidegnek, a Hargita havat porozó szelének köszönheti szívós ellenállóképességét az idők viharaival szemben, amihez az anyagi javakban oly mostoha természet jó adag leleményességet is adott neki.”

A Csíkországba látogatót hamar rabul ejti a titokzatos táj és nem ereszti könnyen tovább. Így járt a Hazajáró is, nem először. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A Hargita és a Csíki-havasok hegyláncai között: Felcsíkon. A Keleti-Kárpátok nyújtotta természetes védelmet a gyepű őrzői erdőtemplomokkal és várakkal is megerősítették. Volt, hogy a nyugati támadókkal szemben is védelmezni kellett az ősi jussot, de a székelyek minden körülményben kiálltak szabadságukért. Épp ez a hajthatatlanság az, ami megtartotta az Olt mentén, a Hargita lábához simuló falvak maroknyi népét.

“Ahogy az utas hazánk keleti szélét szegélyező Székelyföldre behatol; ahogy elér azon láncolathoz, mely az ős Hargita zöméből kiválva, fenyves rengeteggel borítva elágazik: ezen túl egy teljesen elszigetelt vidék van, mely úgy tájainak nagyszerűsége, mint népének eredetisége, úgy ős emlékeinek sokasága, mint természeti kincseinek gazdagsága által egyiránt érdeket költhet a vizsgálóban. E vidék nem más, mint haza véghatárán fekvő Csíkszék. A minden oldalról nagyszerű havasok által bekeretelt tartományt úgy tekinthetjük, mint a hon áldásának forrását, mint a haza termékenységének fő tényezőjét.”

Ki tudja, merre visz a végzet, a göröngyös út valahogy időről időre Székelyföldre vezeti a Hazajárót. Hiába na, a Csíki-medence az ősi magyar történelmi emlékek, legendás helyszínek és természeti kincsek kiapadhatatlan forrása. A Csíki-havasok és a Hargita között, az Olt széles völgyében elterülő hegyközi medence északi része, Felcsík szólított most meg, és hogy is mondhatnánk nemet a nemzetpróbáló időket túlélő, hitben és magyarságban erős székelyeknek.