“Magyar­or­szág dél­ke­le­ti részén, a sík vidék belát­ha­tat­lan tér­sé­ge­in sza­bad szár­nya­lás­sal csa­pong­hat a kép­ze­let. A kilá­tás odá­ig ter­jed, ahol a kék égbolt a föld­del ölel­ke­zik. Sugár temp­lom­tor­nyok, népes fal­vak, szét­szórt tanyák, lege­lő nyá­jak és viru­ló rétek vál­ta­koz­nak a gon­do­san mívelt szán­tó­föl­dek­kel. A raj­ta átfu­tó folyók nem­csak ter­mé­ke­nyí­tő­leg öntö­zik, hanem az ember meg­te­le­pe­dé­sé­re is igen alkal­ma­sok­ká tet­ték a part­ja­i­kon elte­rü­lő dús föl­de­ket.”

Bán­ság? Bánát? Úgy össze­ku­szál­ta e déli vidé­ket a tör­té­ne­lem ura, hogy már elne­ve­zé­se és beha­tá­ro­lá­sa sem egy­ér­tel­mű. Marad­junk annyi­ban, hogy egy sajá­tos arcu­la­tú, átme­ne­ti tájék Bács­ka és Dél-Erdély között, a Maros, a Duná­ba ömlő Tisza, és a Bán­sá­gi-hegy­vi­dék öle­lé­sé­ben. Sík része, a Temes­köz nyu­ga­ti fele Tri­a­non­ban szerb fenn­ha­tó­ság alá került. Ide, az Aran­ka-sík­já­ra láto­ga­tunk, mely­nek mocsa­ras árte­rek, szi­kes pusz­ták és szán­tó­föl­dek raj­zol­ta ősi magyar föld­je a török alatt elnép­te­le­ne­dett, majd miu­tán Teme­si Bán­ság néven oszt­rák kato­nai fenn­ha­tó­ság alá került, néme­tek, romá­nok és szer­bek lep­ték el. Az ősla­kos magya­rok csak akkor tér­het­tek vissza, ami­kor vég­re újra a magyar koro­náé lett. A sok­fé­le nép békés együtt élé­sét fel­ka­var­ták a zava­ros for­ra­dal­mi esz­mék és meg­pe­csé­tel­te Tri­a­non, még­is, maradt még vala­mi a sajá­tos báná­ti lel­ki­ség­ből és van­nak, akik gon­dos­kod­nak a magyar élet foly­to­nos­sá­gá­ról.