“Évszá­za­dos tele­pü­lé­sek, ame­lyek­nek min­den tal­pa­lat­nyi föld­jé­hez őse­ink, anyá­ink és apá­ink láb­nyo­ma, verej­té­ke, örö­me és bána­ta tar­to­zik, akik­nek szel­le­mi­sé­gét, örök­sé­gét mind­annyi­an magunk­ban, gén­je­ink­ben hor­doz­zuk. S ezt az örök­sé­get meg­őriz­ni és gya­ra­pí­ta­ni – a leg­szebb köte­les­sé­günk. Ez is fel­té­te­le annak, hogy szü­lő­föl­dünk való­ban ott­ho­nunk legyen.”

Nagy Erzsé­bet: Szü­lő­föl­dünk tör­té­ne­te (2008)

Így ragasz­ko­dik Csal­ló­köz népe szü­lő­föld­jé­hez. A föld­höz, ami a Dévé­nyi-kapun betö­rő Duna leg­ter­je­del­me­sebb szi­ge­te, s egy­ben az elsza­kí­tott részek egyik leg­na­gyobb tömb­ma­gyar terü­le­te. Far­sang ide­jén telet temet­ni jöt­tünk a Nyék és Megyer törzs ősi szál­lás­te­rü­le­te­i­re. Van mit ünne­pel­ni, hisz a tün­dé­rek arany­kert­je — Csi­liz­köz­től Kar­csa­szé­lig — a be- és kite­le­pí­té­sek elle­né­re is magyar maradt.