„Novus continens” – az Új világ, a lehetőségek hazája, Amerika… De mit keres a hazajáró a tengeren túl, a nagy és hatalmas Egyesült Államokban? Középkori emlékeket biztos nem, hacsak nem azt, hogy a kontinens maga közvetve első szent királyunk fiáról, Szent Imre hercegről lett elnevezve, miután Amerigo Vespucci az ő nevét kapta a keresztségben. Az Újkort megszülő felfedezése óta mindig is a kalandvágyból, a gazdagodás reményében vagy éppen politikai üldöztetés elől kivándorlók egyik kedvelt célországa volt. És a Hazajáró mi más célból hagyatná el rendhagyó módon a Kárpát-medencét, mint hogy, meglátogassa a több hullámban diaszpórába szakadt magyarokat. Azokat, akiknek álmaiban nem Amerika, hanem az otthon hagyott Magyarország integet vissza.
Magyar turista ritkán vetődik e vidékre. Mert itt Burgenlandban nincsenek alpinistákat vonzó, égbetörő havas ormok – csak ,,Burg”-ok, várak mindenfelé. Nem is olyan régen még úgy tanultuk az iskolában, hogy Magyarország nyugati természetes határai: a Lajta-folyó és a Rozália-hegység. A turisták békeévekben is elhanyagolták ezt a bájos hegyvidéket. Ki törődött volna akkor a Rozáliával, mikor sokkal szebb és hatalmasabb hegyeink voltak! Világháborúnak és szerencsétlen békekötésnek kellett következnie, hogy megtudjuk: mit veszítettünk el.
Herdinand Rudolf: A nyugati határszélen (1935)
“Szepesség sok változatos hegyvidéke között is kiválóan érdekes az újabban „Paradicsomak” nevezett vidék. Két nagy fennsík a központja: a Glac és a Gerava. A víz hatalmas munkáját látjuk völgyrendszerében, főérdekességét pedig a gugyorok teszik, e vízalakította sziklacsudák. A Glacról sugárszerűen futnak le ezek a szűk patakmedrek, mind más és más szépséget rejteget. Iglói turisták, természetrajongó tanárok munkája, buzgalma tárta föl ezt a gyönyörű helyet.”
Kalmár Eszter: A Hernádáttörés vidékéről (1927)
A Garam, miután szülőföldjét, a Kárpáti magaslatokat elhagyja, de mielőtt még bevégezné útját a síkvidéken, átfolyik a Selmeci-körhegységen. E vulkáni hegycsoport egyik tagja, a – Zsitva-völgyével a Tribecshez és a Madarashoz kapcsolódó – Újbányai-hegység. A külső és belső természeti erők addig építették és pusztították, míg kialakították mai képét: Erdős hegyoldalak, andezit kőtengerek és merész ormok jellemzik. Völgyeiben magyar nemesek és szerzetesek, német bányászok és tót famunkások hagyatékai: templomok és várromok, ódon bányavárosok és hegyi szórványtelepülések jelölik ki a magyarság északi nyelvhatárát.
“Évszázados települések, amelyeknek minden talpalatnyi földjéhez őseink, anyáink és apáink lábnyoma, verejtéke, öröme és bánata tartozik, akiknek szellemiségét, örökségét mindannyian magunkban, génjeinkben hordozzuk. S ezt az örökséget megőrizni és gyarapítani – a legszebb kötelességünk. Ez is feltétele annak, hogy szülőföldünk valóban otthonunk legyen.”
Nagy Erzsébet: Szülőföldünk története (2008)
Így ragaszkodik Csallóköz népe szülőföldjéhez. A földhöz, ami a Dévényi-kapun betörő Duna legterjedelmesebb szigete, s egyben az elszakított részek egyik legnagyobb tömbmagyar területe. Farsang idején telet temetni jöttünk a Nyék és Megyer törzs ősi szállásterületeire. Van mit ünnepelni, hisz a tündérek aranykertje – Csilizköztől Karcsaszélig – a be- és kitelepítések ellenére is magyar maradt.
“Ez a hegység a magyar Felföldnek a Magas-Tátra után legszebb és legváltozatosabb bérce. Karcsú derekából gömbölyded tetők emelkednek ki, oldalait sűrű erdők, széles hátát havasi rétek és itt-ott törpe fenyők lepik. Helységek csak a szélein vannak. Rövid oldalágai közé keskeny, zordon völgyek szorúltak, melyek a gerincen összeérnek, s itt átjárók vannak Trencsénből Túrócba.”
Erre a változatos formakincsre számíthat, aki beteszi a lábát az Északnyugati-Kárpátok mutatós vonulatába, a Kis-Fátrába. Közepén a Vág folyó által kettéfűrészelt vonulat északi, magasabb, sziklásabb részén, a Kriváni-Fátrában már túráztunk, ezúttal a déli, szelídebb formavilágú Rajeci-havasokat választjuk. Keleti oldalán a középkori várakat, nemesi kastélyokat, egyházi emlékeket és néprajzi értékeket felvonultató történelmi Turóc vármegye várja, hogy belépjünk „édenkertjébe”.
“Az a hegytömeg, mely Facskó hágójától délre s a Vág balpart vidéke mentén sok elágazással elnyúlik, közönségesen Sztrázsó néven ismeretes. Éjszak és dél felé ágazó csoportjai közt tágas és népes völgyek húzódnak. Tetői jobbára kopaszok, de Szádecsne mellett még úgy szólva őserdő borítja s kőanyaga kitűnő meszet szolgáltat.”
Ha a vándor a térkép fölé hajolva túracélt keres, nem biztos, hogy első választása ez a hegység lesz. De ha erre a vidékre hozza a sors, hamar ráébred, hogy az Északnyugati-Kárpátok alacsonyabb, belső, szerteágazó vonulatának is vannak remek gyöngyszemei. Az egyik ilyen méltatlanul járatlan vonulat a Sztrázsó-hegység. Délen az Inóci-hegység, keleten a Kis-Fátra, északon a Szulyói hegyek, nyugaton a Vág folyón túl a Fehér-Kárpátok határolják. És mintha minden szomszédjától lopott volna valami szépséget önmagának. Éles sziklaképződmények és gömbölyded formák, sűrű vegyeserdők és gyepes legelők, mély katlanok és mészkőszirtek alkotják sokszínű világát. Meghatározó sziklaormai, a Sztrázsó és a Vápec, melyek között ősi várak, néprajzi értékekben, ásványkincsekben és magyar emlékekben gazdag települések rejtőznek, dacolva az új idők új viharaival.
“Valamilyen édesen derűs varázsa van ennek a vidéknek. A hegyek szelíd, lágyvonalú hajlataiból méla báj árad. Nógrádba elkerülni azt jelenti, hogy olyan vidékre érkeztünk, ahol nyomban otthonosan érzi magát az ember. Másodszor már úgy megyünk oda, mintha hazamennénk. S mikor eljövünk, hiányzik valami: a hely varázsa, amely megejtett bennünket. Édesbús nosztalgiával kutatjuk, mi segítene, hogy visszaérezhessük magunkat abba a levegőbe.”
Otthon érzi magát a Hazajáró is Palócföld szívében: a nógrádi Görbeországban, melyet Isten elfelejtett végiggyalulni. Északon az Osztrovszki-hegység és a Korponai-erdő, délen a Cserhát dombsorai szegélyezik, míg középső részén a Nógrádi-medencét az Ipoly szeli ketté. Az Ipoly, ami termékennyé tette földjeit, majd határfolyóvá tették, hogy kettészakítsák az egyveretű Palócföldet. De a természeti környezettel derűs összhangban élő jó palócok színes világát nem sikerült kiradírozni. A sajátos nyelv- és észjárás, a népi kultúra és hitvilág, melyekből Mikszáth, Madách és Krúdy is ihletet merített, ha szigetekben is, de ma is jelen van Palócföldön.
“Magyarország délkeleti részén, a sík vidék beláthatatlan térségein szabad szárnyalással csaponghat a képzelet. A kilátás odáig terjed, ahol a kék égbolt a földdel ölelkezik. Sugár templomtornyok, népes falvak, szétszórt tanyák, legelő nyájak és viruló rétek váltakoznak a gondosan mívelt szántóföldekkel. A rajta átfutó folyók nemcsak termékenyítőleg öntözik, hanem az ember megtelepedésére is igen alkalmasokká tették a partjaikon elterülő dús földeket.”
Bánság? Bánát? Úgy összekuszálta e déli vidéket a történelem ura, hogy már elnevezése és behatárolása sem egyértelmű. Maradjunk annyiban, hogy egy sajátos arculatú, átmeneti tájék Bácska és Dél-Erdély között, a Maros, a Dunába ömlő Tisza, és a Bánsági-hegyvidék ölelésében. Sík része, a Temesköz nyugati fele Trianonban szerb fennhatóság alá került. Ide, az Aranka-síkjára látogatunk, melynek mocsaras árterek, szikes puszták és szántóföldek rajzolta ősi magyar földje a török alatt elnéptelenedett, majd miután Temesi Bánság néven osztrák katonai fennhatóság alá került, németek, románok és szerbek lepték el. Az őslakos magyarok csak akkor térhettek vissza, amikor végre újra a magyar koronáé lett. A sokféle nép békés együtt élését felkavarták a zavaros forradalmi eszmék és megpecsételte Trianon, mégis, maradt még valami a sajátos bánáti lelkiségből és vannak, akik gondoskodnak a magyar élet folytonosságáról.
