“Sáros vár­me­gye Magyar­or­szág észa­ki részé­ben fek­szik. Terü­le­te és vál­to­za­tos­sá­ga kicsi­ben hazánk képét mutat­ja. Van Kár­pát­ja, van­nak erdős hegy­lán­cai, lan­kás domb­jai s minia­tu­re alföld­jei. Jólét és nyo­mor, fény és árnyék vál­ta­koz­nak ben­ne; meg­van­nak a nagy his­tó­ri­ai moz­za­na­tok az éle­té­ben, de meg­tet­sze­nek a kicsi­nyes voná­sok is. Egy­kor hatal­mas és szí­nes múlt­já­ból ma inkább csak az emlé­ke­zé­sen csün­gés maradt meg a fia­i­ban.”

Mi is bele­ka­pasz­ko­dunk az emlé­ke­zés elvé­ko­nyo­dó fona­lá­ba, s fel­emel­ke­dünk az Észak­ke­le­ti-Kár­pá­tok határ­lán­co­la­tá­ban emel­ke­dő Cser­gő-hegy­tömb rétek­kel és Tát­ra­lá­tó ormok­kal díszí­tett bér­ce­i­re. Sáros csen­des hábo­rí­tat­lan­sá­got sugár­zó tájé­ká­ra, a pati­ná­ra vágyó ván­do­rok mene­dék­he­lyé­re. A német üveg­fú­vók, a tót zsin­de­lye­sek és a magyar gró­fok vilá­ga már rég letűnt, de örök­sé­gük még él a sáro­si hegyek között, a Tar­ca és a hűt­len Pop­rád völ­gye­i­ben.