“A Nap már a reme­tei szik­lák felé köze­le­dik s a fel­hő­sza­ka­dé­ko­kon át archa­i­ku­san ömlő, szé­le­se­dő alsó­kül­lők­kel eresz­ke­dik a föld­re. Ha fehér­vá­ri palo­tá­já­ból este­fe­lé nyu­gat­ra nézett, ezt a lilá­ba mélyü­lő pom­pás hegy­vi­lá­got, az erdé­lyi tün­dér­kert­nek ezt a zor­don ékes­sé­gét éppen ilyen­nek lát­hat­ta Beth­len Gábor.”

Erdély arany­ko­ra régen leál­do­zott, de az „erdé­lyi tün­dér­kert­nek ez a zor­don ékes­sé­ge,” az Erdé­lyi-szi­get­hegy­ség kele­ti pere­mé­nek mész­kő­bi­ro­dal­ma mit sem vál­to­zott. A Toroc­kói-hegy­ség leg­is­mer­tebb, észa­ki vidé­ke­it már bejár­tuk, ezút­tal közép­ső részé­be láto­ga­tunk, ami lát­vá­nyos szik­la­szo­ro­sok­kal, szur­dok­völ­gyek­kel és mész­kő­szir­tek­kel emel­ke­dik a Maros völ­gye fölé. Ami­lyen érin­tet­len a ter­mé­sze­ti kör­nye­ze­te, annyi sebet ejtett lakott vidé­ke­in a tör­té­ne­lem, de a sokat szen­ve­dett Hegy­al­ján él, mert élte­tik még Beth­len Gábor és Áprily Lajos szel­le­mét.