“Fel­vi­dék­nek igen érde­kes, de saj­nos hazai turis­tá­ink által alig ismert s láto­ga­tott része az Árva folyót kör­nye­ző hegy­vi­dék. Aki csak egy­szer is lát­ta eze­ket a fel­hő­kig érő kőcsip­ké­ket, aki csak egy­szer hall­gat­ta a szik­lák közt buk­dá­cso­ló pata­kok suso­gá­sát, aki meg­is­mer­te a min­den­na­pi kenyé­rért ren­ge­teg nehéz­ség­gel küz­dő, jám­bor szlo­vák lakos­sá­got, annak ez a gör­be ország kitö­röl­he­tet­len emlék­ként él a lel­ké­ben. Árva vár­me­gye volt Nagy­ma­gyar­or­szág leg­zor­dabb, leg­észa­kibb, hegyek­ben leg­gaz­da­gabb, egy­szó­val „leg­ár­vább” megyé­je. Észa­kon a Babia­go­ra, ettől nyu­gat­ra a pol­ho­rai hágón túl a Pilsz­kó hatá­rol­ja. Ez a vonu­lat hir­te­len emel­ke­dik ki az Árvai-lapály­ból és dél felé sze­lí­debb, észak felé mere­de­kebb lej­tő­i­vel vala­mi­kor ter­mé­sze­tes határt alko­tott Magyar­or­szág és Galí­cia között.”

Akár­hogy is néz­zük, a Tát­rá­tól észak­ra is van­nak ám hegyek! Az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok masszí­vu­ma, a Magas-Besz­ki­dek nyu­ga­ti része, az Árvai-Besz­ki­dek, mely­nek leg­ma­ga­sabb tömb­je, a Babia Góra erdő­ha­tár fölé nyú­ló kopasz fejé­vel köszön be Galí­ci­á­ba. Az észa­ki végek zord hegy­vi­lá­ga min­dig is kis­sé mos­to­ha, árva vidé­ke volt tör­té­nel­mi hazánk­nak. A Besz­ki­dek déli lej­tő­jén, az Árva és mel­lék­fo­lyói völ­gye­i­ben, az erdő­sé­gek kiir­tá­sá­val ala­kul­tak ki az első tele­pü­lé­sek. A kirá­lyi erdő­ség árvai terü­le­te csak a XIV. szá­zad­ban lett önál­ló vár­me­gye. Fel­ső-Árva magyar ura­dal­ma­i­ra főleg vlach, len­gyel és tót gorál nép­cso­por­tok tele­ped­tek, akik azóta is ragasz­kod­nak sok mun­kát és kevés hasz­not ígé­rő, kemény föld­jük­höz.