„Akár hiszi­tek, akár nem: tün­dé­rek épí­tet­ték Bál­vá­nyos várát. De az olyan régen volt, hogy akkor a kövek még meg sem vol­tak kemé­nyed­ve. A tün­dé­rek sem olyan kicsi­kék vol­tak ám, mint most a fehér­né­pek: ha sie­tős volt az útjok, egy­ben által­lép­tek egész megyé­ket, s ha jóked­vük kere­ke­dett, föl­szed­ték köté­nyük­be a szán­tó-vető embe­re­ket, s úgy ját­sza­doz­tak velük. No, jó magas­ra is épí­tet­ték a várat: Bál­vá­nyos-hegy tetős-tete­jé­be. Hát éppen ami­kor készen vol­tak, vág­tat föl a pata­kon egy vitéz, utá­na a kato­nái. Kér­dik a tün­dé­rek:
- Hová sza­ladsz, fiam? Talán bizony ker­get vala­ki?
Mond­ja a vitéz nagy búsan:
- Sen­ki sem ker­get, de még sincs mara­dá­sunk. Nem néz­he­tik vérünk­ből való vére­ink, hogy a nap, a hold s a csil­la­gok a mi iste­ne­ink. Erő­vel azt akar­ják, hogy mi is meg­ke­resz­tel­ked­jünk.
- Hát te ki vagy, fiam? — kér­dé a tün­dé­rek király­né­ja. Felel a vitéz:
- Apor az én nevem: Első vol­tam eddig az én népe­im közt, most utol­só vagyok. Volt fényes palo­tám, ara­nyam, ezüs­töm, mos­tan sem­mim sin­csen.
- Ne búsulj! — mon­dá a tün­dé­rek király­né­ja. — Látod‑e ezt a várat a hegy tete­jén? Ezt ma épí­tet­tük játék­ból. Ez jó lesz neked s az embe­re­id­nek. Itt imád­hat­já­tok a napot, hol­dat s a fényes csil­la­go­kat.” (Bene­dek Elek: Bál­vá­nyos­für­dő legen­dá­ja)

A hagyo­mány sze­rint már Szent Ist­ván ide­jé­ben állt Bál­vá­nyos vára. Lakói a 13. szá­zad­tól a fel­ső­há­rom­szé­ki Apor nem­zet­ség sar­jai vol­tak, akik maka­csul ragasz­kod­tak hon­fog­la­ló őse­ik­től örö­költ hitük­höz, dacol­va a térí­tő király paran­csa­i­val. Az Árpád-ház kiha­lá­sát köve­tő zűr­za­va­ros idők­ben Bajor Ottó magyar király a Szent Koro­ná­val Erdély­be uta­zott Kán Lász­ló­hoz. Az erdé­lyi vaj­da nem fogad­ta túl szí­vé­lye­sen, hanem elfo­gat­ta őt, és addig tar­tot­ta fog­va Bál­vá­nyos­vár­ban, amíg Ottó le nem mon­dott a magyar trón­ról. A vaj­da a koro­nát is elko­boz­ta, és átad­ta Károly Róbert­nek. A vár kró­ni­ká­já­hoz tar­to­zik, hogy a szé­ke­lyek két­szer is elűz­ték falai alól a kutya­fe­jű tatá­ro­kat. A 17. szá­zad­ban köl­töz­tek le lakói kényel­me­sebb tor­jai kas­té­lyuk­ba, de van olyan ver­zió is, misze­rint a királlyal össze­ve­sző Apo­rok rob­ban­tot­ták fel azt, majd Rudolf király harag­ja elől Len­gyel­or­szág­ba mene­kül­tek.

A vár­ról Jókai Mór is írt Bál­vá­nyos­vár című művé­ben.
„Úgy volt az épít­ve, hogy örök­ké tart­son. A „Magyar isten” szá­má­ra épí­tet­ték. A magas torony fala­it sem vil­lám­ve­rés, sem föld­ren­gés nem bír­ta ledön­te­ni. Ez a torony volt bizonnyal a bál­vá­nyok szen­té­lye; Itt ülök a kövön, ami onnan esett le az iste­nek tor­nyá­ról. S nézem a fala­kat; hall­ga­tom a vér­csék vij­jo­gá­sát: ihar­fák zúgá­sát… Héj, te öreg Isten! Magya­rok Iste­ne! Emlékezel‑e még arra, amit Opo­ur Kevend­től izen­tél a nap meze­jé­ről?! – Vagy te is azt mon­dod: „Régen volt az: talán nem is igaz!”
A Tűz-isten oltal­maz­zon,
Isten­nyi­la meg ne sújt­son,
Guta, cso­ma rád ne les­sen,
Dob­roc, mirigy meg ne lep­jen,
Kék kele­vény ne talál­jon,
Rossz bába ki ne cse­rél­jen,
Hop­ci­her rád ne dob­ban­jon,
Kol­dus­far­kas meg ne mar­jon,
Vahor, rossz szem meg ne ver­jen.
Min­den ízed nagyot nőj­jen,
Mint a vas, oly kemény legyen.
Nagyobb ember légy apád­nál,
Ne sírj ott­hon az anyád­nál.
Mint ez a tűz, oly igaz légy!”

A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a vár öreg­tor­nya.
Magas­ság: 1040 m
Nyit­va: 0–24
Meg­kö­ze­lí­tés: Bál­vá­nyos­für­dő­ről a piros kereszt jel­zé­sen (1,9 km; 1 óra; 250 méter szint­emel­ke­dés).