Prológus

„A turis­ta job­ban sze­re­ti hazá­ját, mint bár­ki más, mert a turis­ta előtt a haza fogal­ma nem elvont foga­lom, a turis­ta lel­ki sze­mei előtt élet­re kel a táj, ha hazá­ja tér­ké­pét nézi, mert ő isme­ri hazá­ját, bejár­ja annak min­den zugát. Sze­ret­ni vala­mit pedig iga­zán csak akkor lehet, ha azt ismer­jük. Az elmé­le­ti tudás érzé­se eltör­pül azon érzé­sek mel­lett, ame­lyek ben­nünk ébred­nek, ha egy-egy tör­té­nel­mi emlék, egy-egy düle­de­ző vár­rom a maga való­sá­gá­ban bon­ta­ko­zik ki sze­me­ink előtt. Vagy ha egy csa­ta emlék­he­lyét, egy régi dicső szín­te­ret a ter­mé­szet­ben keres­sük fel, ha elme­ren­günk egyik-másik maga­sabb bérc­ről nyí­ló kör­ké­pen, amely­ben sze­mün­ket, lel­kün­ket gyö­nyör­köd­tet­ve bon­ta­ko­zik elénk hazánk erdős-hegyes, folyó­vi­zek ezüst­sza­lag­ja­i­val végig szán­tott ter­mé­keny róna­sá­gok­kal vál­ta­ko­zó és fal­vak­kal tar­kí­tott szik­föld­je. Vagy ha ván­dor­utun­kon meg­pi­hen­ve, elmé­láz­va hall­gas­suk a hegyi patak csör­ge­de­zé­sét, amely arról regél, hogy ő is a mi magyar anya­föl­dün­ket öntö­zi, és átérez­zük, hogy mind­azt, amit így meg­is­mer­tünk, meg­sze­ret­tünk, az a mi sajá­tunk, a mi édes szü­lő­föl­dünk.”

Bőveb­ben →