A város fontos európai utak kereszteződésében, a tatárjárás után eresztett hajtást a Duna és a Tisza közötti déli síkon, ám amíg a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom ütközőzónájában feküdt, évszázadokig nem tudott megerősödni. A török kiűzése után viszont rohamléptekben terebélyesedett, és 1779-ben már szabad királyi városi rangot is kapott. Szabadka a millennium idején nyerte el szecessziós arculatát és a XX. század elejére már hazánk egyik legnépesebb, százezres nagyvárosává, a délvidéki magyarság szellemi központjává nőtte ki magát. Trianon derékba törte felívelő pályáját, de gyökereit nem tudta kiszaggatni, és a – főleg Raichle Ferenc építész munkáját dicsérő – cifra épületei még ma is sokat mesélnek múltjáról.
Szabadka a hitélet központja is egyben, a bácskai katolikus püspökség székhelye, a 18. századi Szent Teréz székesegyház gyűjti össze vasárnaponként a város magyar és horvát híveit.
És hogy ne szakadjon szerteszét a homokháti magyarság, a néphagyományokat és a kultúrát szolgálja az országvesztés óta a szabadkai Népkör épülete is, amelynek oldalában Kossuth Lajos szobra figyeli aggódva a változó időket.
Van itt még egy épület, a Városi Gimnázium, ami többet jelent a magyar ajkú embereknek, mint egyszerű iskola. Ezt jelzi a falát díszítő emléktábla és az előtte álló szobor.
A Visó forrásvidékén fekszik Borsafüred. Az Árpád-kori Borsa város felett a 19. század végén kezdődött meg az üdülőhely kiépítése. Amikor Észak-Erdély hegyei 1940-ben visszatértek Magyarországhoz, Borsafüred fejlődése hatalmas lendületet kapott, és hamarosan a hazai téli sportok egyik központja lett. Sőt, a magyar sportvezetés egyenesen egy téli olimpiai központ kialakítását tűzte ki célul a festői alpesi településen. 1942-ben adták át az Olimpia lesiklópályát, 1944-re pedig felépült Európa akkori legnagyobb síugrósánca. Számos versenynek adott otthont Borsafüred, ám az olimpiai álmokat szertefoszlatta a második világháború, ami után a román impérium a régi menedékházakat eltüntette, s a maga módján kezelte a síközpontot. Ma már csak a Magyar Sí Szövetség 1941-ben épült menedékháza emlékeztet a virágkorra. Ma a magyar turistákat a Medve Panzió várja.
Az ősi nyelvjárást és népszokást híven őrző Kórógy lakóit derült égből villámcsapásként érte a ’91-es szerb agresszió, hisz a hadsereg mellett azok támadtak rájuk a szomszédos szerb falvakból, akikkel évtizedek óta békében éltek egymás mellett. Egy ideig próbálták fegyverrel is megvédeni otthonukat, de az egyenlőtlen erőviszonyok végül az anyaországba menekülésre kényszerítették őket. A lerombolt és teljesen kifosztott házaikba csak 1998-ban térhettek haza. A megújulás egyik erős bástyája lehet a magyar állami segítséggel újjáépített református templom.
Nem szánták vérüket ontani a hazáért a szomszéd falu hazafiai sem. Ha a horvátoknak a hősök városa Vukovár, akkor a Szlavóniai magyaroknak a hősök faluja Szentlászló. A szerb betöréssel szemben ez a magyar falu tanúsította a legnagyobb ellenállást a környéken. A helyiek mellett a hősies védelemből kivette a részét a magyarországi és külföldi önkéntesekből verbuvált nemzetközi egység is. A kitartás és a 152 napig tartó, komoly véráldozatokkal járó bátor ellenállás után végül Szentlászló elesett. A szerb bevonulás nyomán, kő kövön nem maradt itt. A hősök emlékműve őrzi azok nevét, akik életüket adták a faluért. A földig rombolt Szentlászlóba is csak 1998-ban kezdődött meg a hazatérés és az újjáépítés. Lerombolt 13. századi eredetű temploma ma már újra régi fényében ragyog, és a feltámadást hirdeti Szent László szobra is.
Kórógyvár helyén egykor római őrtorony állt. Kővára a tatárjárás után épült, első említése 1290-re tehető. A köt alakú várat a Kórógy család építette, majd a 16. század elején az alsólendvai Bánffyak birtokolták. A törökök 1529-ben törtek Szlavóniára, a mocsár védelmében álló vár több kisebb ostromot is kiállt, majd a törökök 1536-ban foglalták el. Azóta üresen áll.
A közelmúlt háborújának emléke, nyomasztó súllyal ül rá a békésnek látszó borvidékre.
Mert nincs új a nap alatt. A Valkó-folyó dunai torkolatánál fekvő Valkóvárt egyszer már a törökök földig rombolták. 1848-ban meg itt győzte le Batthyány Kázmér a szerbeket. De ma már senki nem a régmúlt vitézségekre emlékezik, hanem a tegnap tragikus ütközetére. Amikor Jugoszlávia 1991-ben darabjaira hullott és Horvátország kikiáltotta függetlenségét, szerb csapatok fogták körbe a határvárost, és a legújabb kori Európa egyik legvéresebb ostroma vette kezdetét. Néhány ezer elszánt horvát védő nézett farkasszemet a Jugoszláv Néphadsereg és a csetnik osztagok közel negyvenezres seregével. A három hónapos ostrom során volt, hogy naponta több mint tízezer tüzérségi lövedék csapódott be, mérhetetlen pusztítást végezve a 45 000 lakosú városban. Vukovár eleste után a szerb erők több száz katonát és civilt mészároltak le, és a várost a Krajinai Szerb Köztársaság részévé tették. Csak 1998-ban került vissza Horvátországhoz. Azóta folyamatosan építik újjá, mint a hősies hazaszeretet és a független Horvátország jelképét.
A második világháború óta nem volt akkora tömegsír Európában, mint a vukovári népirtás áldozatainak temetője. A város elfoglalása után a szerbek a kórházban fekvő sebesülteket és az oda menekülő civileket evakuálás címén a közeli Ovcsara faluba vitték, ahol megkínozták, majd lelőtték és közös tömegsírba dobták az őket.
Az Erdődi-háton fekszik Almás, Dályhegy és Erdőd.
A löszhát első települése, Almás régi búcsújáróhely. Kálváriája kilátópontként is szolgál a Dráva-Duna torkolatára, Szlavónia, Bácska és Baranya határvidékére. Az 1715-ben Szűz Mária tiszteletére felszentelt temploma az eszékiek fő zarándokhelye volt, míg 1991-ben a betörő szerbek el nem űzték horvát és magyar lakóit és le nem rombolták templomát. Ám nincs olyan fizikai erő, ami Mária szellemét elűzhetné Almásról, s a templom ma már megújulva várja a hűséges zarándokokat.
Dályhegyen a visszatért magyarok újraéledő közösségével találkozhatunk. A 19. században a gazdag ártéri erdők, legelők, szántóföldek és szőlőhegyek vonzották a magyarokat „Túladunára”. Ma a Petőfi Sándor Kultúregyesület kovácsolja össze a magyar közösséget, melynek célja a magyar hagyományok és anyanyelv ápolása.
Dályhegytől keletre, az Erdődi-hát peremén fekszik Erdőd, amely 18. századi kastélyáról híres. Erdőd Duna fölé magasodó 15. századi téglavára mesés kilátást nyújt a Dunán túli Dél-Bácska síkjára. A Bánffy család ősi birtokát sem kerülte el a 150 éves török hódoltság. Később különböző magyar főúri családok birtokolták, egészen a második világháborút követő államosításig. Erdőd ősi falai közé a szlavóniai háború idején a hírhedt csetnik martalóc vezér, Arkan fészkelte be magát, s itt képezte ki az ártatlan civilek mészárlásában élen járó önkénteseit.
Verőce vármegye egykori székhelye Eszék, ami stratégiai fontossága miatt mindig is a hódítók célpontja volt. Legutóbb, a délszláv háború idején a szerbek ostromolták, sikertelenül. A város ma már nyugalmas képet fest, újra a monarchia békeidőinek hangulatát idézi. Központjában délcegen tör az ég felé a 3 millió vörös dísztégla felhasználásával épült, 1900-ban felszentelt neogótikus Péter-Pál-székesegyház.
Eszék múltját meghatározta a drávai átkelő szerepe. A római kortól kezdve itt keltek át a hunok, a germánok, az avarok, a honfoglaló magyarok, a középkorban a szentföldi keresztes hadak, majd a törökök is, 1526-ban Mohács, majd Szigetvár felé menet. Ezt a törökjárást próbálta megfékezni Zrínyi Miklós is, az eszéki híd felégetésével. 1687-ben foglalták vissza a császári csapatok, majd a városba németek települtek, akik a második világháborúig a lakosság többségét alkották.
A folyón nemcsak a katakombák miatt érdemes átkelni, de az Eszéki vár folyóparti panorámájáért is. Visszatérve a közúti hídon, belépünk a Habsburgok által a 18. században korszerű erőddé alakított vár masszív falai közé, ahol barátságos barokk hangulatú óváros fogad. A főteret a Szentháromság-szobor díszíti, és itt sorakoznak körős-körül a régi Eszék felújított nagyhírű épületei: az egykori városháza, az őrség jellegzetes épülete, a szomszédos téren a kéttornyú Szent Mihály templom és a ferences barátok kolostora.
A Dráva mentén fekszik Szlavónia keleti részének apró mezővárosa, Valpó. A sárkányos rendi Maróti lovagok 14. század vára és Szent László tiszteletére szentelt kápolnája várja az errejárót. Volt imádkoznivaló 1543-ban is, amikor a török nem kevesebb, mint 3173 ágyúgolyót lőtt a várra. 150 évet vártak a falak, hogy visszatérjenek Magyarországhoz. Aztán a békésebb időkben kastéllyá alakították, hogy végül a világháborúk idején barbár hordák áldozataként végezze.
Szaplonca nemcsak Európa legmagasabb, 78 méteres fatemplomáról híres, hanem vidám temetőjéről is. A nyolcszáznál is több színes festett fejfát 1935-től 1977-es haláláig egy bizonyos Stan Ioan Pătra fafaragó, majd tanítványai készítették. A temető különlegessége, hogy a tölgyfából faragott keresztek festményei az elhunyt foglalkozását vagy halálának körülményeit ábrázolják. A tréfás sírfeliratok pedig mindegyre ugyanazt a román néplelket tükröző tanulságos üzenetet hordozzák: bármit is cselekedtünk itt, a földi világban, testünk úgyis ott végzi, a föld alatt, csupán idő kérdése az egész.
Régi koronaváros. A 15. századtól Hosszúmezőn rakták tutajokra a máramarosi sóbányákban kitermelt sót. A település református és katolikus templommal is büszkélkedhet. A katolikus templom előtt áll a hosszúmezői születésű Bogdány Mózes és Mandics Pál negyvennyolcas hős honvédek emlékműve. De pár lépéssel odébb van itt egy másik emlékoszlop is, amiről már kevesebben tudnak. A faoszlopot az öt koronaváros címere ékesíti. Tövében három kopjafa tragikus eseményre emlékeztet. 1940-ben, a második bécsi döntést megelőző hetekben három hosszúmezei magyar úgy döntött, hogy szabadságuk lejárta után nem térnek vissza a román hadsereg kötelékeibe. Az éj leple alatt szerettek volna átúszni a Tisza túlpartjára, Kárpátaljára, amely 1939-től ismét a Magyar Királyság részét képezte. Tervüket elkotyogták a kocsmában, így a folyó partján már ott várták őket a román határőrök. Megcsonkított holttestüket több nap után fogták ki valahol lejjebb a Tiszán. Rájuk emlékeztet a kopott fa emlékmű Hosszúmezőn, a poros országút szélén.