A város fontos európai utak kereszteződésében, a tatárjárás után eresztett hajtást a Duna és a Tisza közötti déli síkon, ám amíg a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom ütközőzónájában feküdt, évszázadokig nem tudott megerősödni. A török kiűzése után viszont rohamléptekben terebélyesedett, és 1779-ben már szabad királyi városi rangot is kapott. Szabadka a millennium idején nyerte el szecessziós arculatát és a XX. század elejére már hazánk egyik legnépesebb, százezres nagyvárosává, a délvidéki magyarság szellemi központjává nőtte ki magát. Trianon derékba törte felívelő pályáját, de gyökereit nem tudta kiszaggatni, és a — főleg Raichle Ferenc építész munkáját dicsérő — cifra épületei még ma is sokat mesélnek múltjáról.
Szabadka a hitélet központja is egyben, a bácskai katolikus püspökség székhelye, a 18. századi Szent Teréz székesegyház gyűjti össze vasárnaponként a város magyar és horvát híveit.
És hogy ne szakadjon szerteszét a homokháti magyarság, a néphagyományokat és a kultúrát szolgálja az országvesztés óta a szabadkai Népkör épülete is, amelynek oldalában Kossuth Lajos szobra figyeli aggódva a változó időket.
Van itt még egy épület, a Városi Gimnázium, ami többet jelent a magyar ajkú embereknek, mint egyszerű iskola. Ezt jelzi a falát díszítő emléktábla és az előtte álló szobor.