Archives

Ipolyszakállos

A magyar több­sé­gű Ipoly­sza­kál­lo­son szebb idők­ben virág­zott a mező­gaz­da­ság. A 18. szá­zad­tól állat­ne­me­sí­tő és lóte­nyész­tő telep is műkö­dött a köz­ség­ben, a sző­lő­ter­mesz­tés­re a falu felet­ti dom­bon meg­ma­radt boros­pin­cék emlé­kez­tet­nek. Az Ipoly-men­té­re és a Bör­zsöny­re nyí­ló pazar kilá­tás miatt is meg­éri fel­jön­ni ide.

Tésa

Az apró Tésa virág­ko­ra a 18. szá­zad ele­jé­re tehe­tő, ami­kor a Fog­lár csa­lád temp­lo­mot és kas­télyt épí­tet­tek a köz­ség­ben.

Ám amit a törö­kök, a hábo­rúk, az árvi­zek nem tud­tak elin­téz­ni, azt a tri­a­no­ni dön­tés majd a bol­se­viz­mus meg­tet­te: a koráb­ban viru­ló ked­ves kis tele­pü­lés határ-men­ti elár­vult kísér­tet­fa­lu­vá vált. Még­is a tele­pü­lés veze­tői és Tésa lel­kes bará­tai azon mun­kál­kod­nak, hogy a hát­rány­ból előnyt ková­csol­ja­nak és a ter­mé­sze­tes, érin­tet­len kör­nye­zet­ből adó­dó érté­ke­i­ket meg­őriz­zék és tovább­ad­ják.

Kemence

A hosszú évszá­za­do­kig az esz­ter­go­mi érsek­ség bir­to­kol­ta köz­ség­nek a török kiűzé­se után nagy lökést adott, hogy 1751-től a hon­ti vár­me­gye­gyű­lé­sek szín­he­lye lett. A régi vár­me­gye­ház aztán 1806-ban tűz­vész áldo­za­ta lett, a megye ura­sá­gai ekkor dön­töt­tek arról, hogy új megye­szék­he­lyük Ipoly­ság legyen.

A falu Ipoly felő­li domb­já­nak kevés­bé ter­mé­keny terü­le­te­in nagy hagyo­má­nya van a bogyós­gyü­mölcs-ter­me­lés­nek, ami évszá­za­do­kon át biz­to­sí­tott meg­él­he­tést az Ipoly-men­tén élők­nek.

A Bör­zsöny cso­dá­la­tos tája­in a kemen­cei múze­um­vas­út kanya­rog.

Bernecebaráti

Árpád-kori tele­pü­lés Ber­ne­ce­ba­rá­ti. Két falu, Ber­ne­ce és Bará­ti egye­sü­lé­sé­ből jött lét­re a falu 1928-ban. A temp­lom­dom­bon az Árpád-kori föld­vár helyén álló, lőré­ses fal­lal kerí­tett 13. szá­za­di erőd­temp­lom hir­de­ti az örök­ké­va­ló­sá­got.

A köze­li kál­vá­ria­domb remek kilá­tó­he­lyül szol­gál a vidék­re.

Érde­kes­ség, hogy az utol­só bör­zsö­nyi betyár, Sisa Pis­ta, aki kalan­dos élet­út­ján végül jó útra tért, itt végez­te be vad­őr­ként 1910-ben. Azóta az öreg teme­tő­ben alussza örök álmát.

Volt idő, ami­kor a köz­ség­ben élők több mint fele a köze­li bör­zsö­nyi erdők fái­ból élt. A Nagy-völgy bejá­ra­tá­nál a Domsz­ky Pál Erdész­ház jel­zi, hogy az erdé­szet ma már kör­nye­ze­ti neve­lés­sel és öko­tu­riz­mus­sal is fog­lal­ko­zik. A meg­újult erdész­ház ide­á­lis kiin­du­ló­pont­ja az észak-bör­zsö­nyi kirán­du­lá­sok­nak.

Radnaborberek

A hava­sok lábá­hoz bújt apró falu, Rad­na­bor­be­rek magyar­sá­ga is szór­vány­ba került már. Észa­ki végé­ben áll a magyar kéz­ben lévő Suzy pan­zió, mögöt­te pedig az „utol­só ház,” ahol Bor­be­rek lel­ke, Remé­nyik Sán­dor kolozs­vá­ri köl­tő annyi­szor járt. Ma már emlék­ház­ként vár­ja a ide­lá­to­ga­tó­kat.

Innen­től bár­mer­re járunk, Remé­nyik lel­ke szó­lal meg min­den fában-kőben-patak­ban, mint ahogy itt, nem messze Bor­be­rek fölött, az Ördög­szo­ros­ban is.

Havasmező (Ruszpolyána)

Havas­me­ző lakói, a kis­tes­tű lova­ik­ról is ismert hucu­lok a 16. szá­zad­tól szi­vá­rog­tak be Galí­ci­á­ból és Buko­vi­ná­ból és foko­za­to­san népe­sí­tet­ték be a mai Hucul­föl­det. A falu képe jól ábrá­zol­ja, hogy a helyi gaz­da­ság máig meg­ha­tá­ro­zó ága­za­tai a ter­mé­sze­ti adott­sá­gok­ból faka­dó­an a faki­ter­me­lés, a hagyo­má­nyos, önel­lá­tó hegy­vi­dé­ki állat­tar­tás és a zord éghaj­la­ton igen­csak fárad­sá­gos föld­mű­ve­lés.

Csíkszentimre

Csík­szent­im­re hatá­rán magá­nyo­san áll a közép­ko­ri Mar­git-kápol­na. Alszeg­ről az Olton átkel­vén a góti­kus ere­de­tű, később barokk stí­lus­ban átépí­tett Szent Imre her­ceg­nek szen­telt temp­lo­mot talál­juk, aki­nek a köz­ség köz­pont­já­ban már szob­ra is áll. A Hen­ter bárók barokk-rene­szánsz udvar­há­za, amely Csík szin­te vala­mennyi tör­té­nel­mi sors­for­du­ló­já­ban sze­re­pet ját­szott, most mél­tat­lan álla­pot­ban vár­ja fel­újí­tá­sát.

 

Csíkszentkirály

Csík­szent­im­re szom­széd­já­ban jutott a szé­ke­lyek­nek egy másik szent­ről, Imre her­ceg édes­ap­já­ról neve­zett tele­pü­lés is. Csík­szent­ki­rály Szent Ist­ván király azon ren­de­le­té­nek köszön­he­ti lét­re­jöt­tét, amely­nek alap­ján min­den tíz falu köte­les volt temp­lo­mot épít­tet­ni, úgy, hogy az ne legyen messzebb egy napi járó­föld­nél. Így épült fel a köz­ség azóta sok átala­kí­tá­son átesett temp­lo­ma.

A rég­múl­tat hűen őrzőn tize­sek­re tago­ló­dott köz­sé­get, ahogy Alcsík leg­több falu­ját nem kímél­ték a hábo­rúk, dúlá­sok és jár­vá­nyok. A szent­ki­rá­lyi szé­kely hon­vé­dek min­dig élen jár­tak a haza sza­bad­sá­gá­ért vagy ősi sza­bad­ság­jo­ga­ik vissza­szer­zé­sé­ért vívott csa­ták­ban. Innen szár­maz­nak a később Fel­vi­dék­re átte­le­pült And­rássy gró­fok is.

És hogy ne csak a tör­té­ne­lem­ről beszél­jünk, Szent­ki­rály a bor­vi­zek eldo­rá­dó­ja is. Terü­le­tén több mint 100 bejegy­zett ásvány­víz­for­rás talál­ha­tó.

Várasfenes és a fenesi vár

Fenes felé a sík egy régi dia­dal­ra emlé­kez­tet: 1682-ben itt ver­ték szét a Belé­nyest fel­dú­ló szer­be­ket Thö­kö­ly Imre csa­pa­tai. Ma már csak a lakos­ság fele magyar, még­is meg­őr­ző­dött itt vala­mi a Feke­te-Körös men­ti hegy­vi­dék és az Alföld pere­mén kiala­kult élet­mód­ból, a sajá­tos épít­ke­zé­si for­mák­ból és a jel­leg­ze­tes nép­vi­se­let­ből.

Az 1800-as évek­ben épült „módos parasz­ti házat” a Vura csa­lád men­tet­te meg a pusz­tu­lás­tól és 2010-ben taka­ros táj­ház­ként nyílt meg a turis­ták szá­má­ra.

Fenes­ről 5 kilo­mé­te­res túra után érke­zünk a 13. szá­zad­ban épült Béla­vár, más néven Fene­si vár rom­ja­i­hoz. Már csak néhány fal­ma­rad­vány és a cson­ka öreg­to­rony pró­bál elrej­tőz­ni a fák között a vál­to­zó idők sze­lei elől.

Pedig volt idő, ami­kor büsz­kén őrkö­dött a kör­nyék bányái és az itt átha­la­dó utak felett. A hagyo­mány IV. Bélát, a föld­höz ragad­tab­bak Vin­ce vára­di püs­pö­köt jelö­lik meg épít­te­tő­je­ként. Ami biz­tos, a várat a Bor­sa nem­be­li erdé­lyi vaj­da 1294-ben siker­te­le­nül ost­ro­mol­ta. A 17. szá­zad­ban meg a tatá­rok, majd a törö­kök kós­tol­gat­ták fala­it. Vég­ső pusz­tu­lá­sát a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc buká­sa hoz­ta el, miu­tán az oszt­rá­kok vég­leg lerom­bol­ták.