Délvidék egyik legrégebbi és legszebb kisvárosa, az ősi tiszai átkelőhely, Zenta. A török időkben szinte elnéptelenedett. 1697-ben sorsfordító csata helyszínéül szolgált, hiszen a császári és királyi hadak által aratott győzelem eredménye az 1699-es karlócai béke lett.
Mária Terézia telepített be magyarokat az 1750-es években. Innentől indult fejlődésnek a város, belvárosa a kiegyezés után épült ki. Zenta büszkesége, a hatalmas, 50 méteres toronnyal rendelkező szecessziós városháza. Tornyából pazar kilátás nyílik Zentára, a környező településekre és a Tiszára is.
A városháza mellett Zenta legmarkánsabb épülete, az 1904-ben épült tűzoltólaktanya. Aprólékosan kimunkált díszítőelemeivel remekül ötvözi magában a népi építészet és a magyar szecesszió formavilágát.
Nincsen Zenta Tisza nélkül. A parton a törökverés emlékét a honfoglalás ezeréves évfordulójára felállított Eugén-szobor maradványaiból 1997-ben kialakított emlékmű őrzi.
A szerb kommunisták 1944-es magyarírtó hadjáratai Zentát se kerülték el. A Tisza partján kivégzett magyarokra a híd melletti tetthelyen kopjafa emlékeztet.
Péterréve 200 éves, Mindenszenteknek szentelt templomával büszkélkedhet. Belsője történelmünk csodálatos képes tablója. Itt van Szent István királyunk megkoronázása. Egy másik képen pedig épp a lovagkirály, Szent László fakaszt forrást. S mindenek felett ott őrködik a Magyar Szent Korona, amit a titoi korszakban el akartak tüntetni, de valamiért a létrán felfelé indulókat rendre szédülés fogta el, így végül a helyén maradt.
Észak felé a Tisza mentén tovább haladva érjük el Moholt. Jöttek a szerb partizánok is, 1944-ben, s több száz magyart gyilkoltak le itt. Vérfürdőjükre emlékeztet az 1824-ben épült Szent György katolikus templom kertjében a vértanú plébános Varga Lajos emlékköve.
De van a templomkertben egy másik szobor is: Szent István alakja már a délvidéki magyarság élni akarását hirdeti.
Nem akármilyen hely Nagyszeben: évszázadokon át Erdély kulturális fővárosa, Szeben vármegye egykori székhelye, az erdélyi szászok sasfészke volt. Mára a szászok többsége elmenekült, csak a vastag falak védelmezte műemlékeik maradtak hátra.
Egykor a Magyar Királyság határa volt a Vöröstorony-szorosnál.
Rengeteg látnivalóval várja az idelátogatót Nagyszeben. A középkori hangulatú, szűk utcácskák után egy alagút a történelmi központba, a felsővárosi nagypiacra vezet. Itt, e nagyszabású épületek által keretelt téren, ahol egykor gabonavásárok, közgyűlések és nyilvános kivégzések is zajlottak, már belekóstolunk a nagyvárosi forgatagba is. A főtéren látható a neobarokk stílusban épült Bruckenthal-palota, a reneszánsz homlokzatú Haller-ház, valamint a katolikus templom.
Nagyszeben egyik jelképe a Tanácstorony. A 13. században a tanácsosok házára ráhúzott torony tetejéről madártávlatból is megcsodálhatjuk a várost.
A Kispiactér felé haladva érjük el a Hazugok Hídját. A legenda szerint azon szerelmespárok alatt, akik hamis szerelmi vallomást tesznek a hídon, leszakad a híd.
A Huet téren nyúlik az ég felé Szeben ékessége, a grandiózus, XIV. századi gótikus evangélikus püspöki székesegyház.
A város híres szülötte Kós Károly, az egyik legnagyobb erdélyi építész és író, valamint Borsos Miklós festőművész, akinek a családja 1916-ban a román betörés elől menekült el a csonkaországba.
A gömöri magyarság kulturális központja Tornalja. Ősi, 15. századi gótikus temploma ma már a reformátussá lett közösséget szolgálja. A kisváros a magyar oktatásnak is egyik központja.
Egykor Magyarország és Románia határvárosa volt. Mára már a régi vámház is elvesztette funkcióját.
A török alatt elnéptelenedett, majd szerbekkel betelepült Temerinnek 1798-ban Szécsen Sándor lett a birtokosa, kastélyuk még ma is őrzi egy letűnt kor emlékét. Sok magyar tért vissza a mezővárosba, de a fejlődést kerékbe törte az 1848-as szabadságharc, amikor a szerbek porig égették. Innen is volt feltámadás, olyannyira, hogy a 19. század végére újra a környék mezőgazdasági és kisipari központja lett.
Még a ’48-as rombolást is átvészelte Temerin népi építészeti emléke, a tájház, amely a hagyományos paraszti életmódot hivatott bemutatni, és teret nyújt közösségi programoknak is.
A település legnagyobb ünnepe az Illés nap, amelynek több évszázados hagyománya van a Temerinben.
Nagybörzsöny éke a ragyogó épségben megmaradt Árpád-kori Szent István templom, melynek különlegessége a szentély felső részén futó párkány, ahol 19 félkör van. Ezekben 18 keleties, bajuszos férfi fej látható, az utolsó félkör viszont üres. Egy börzsönyi legenda szerint annak a 19 tatárnak az emlékét őrzi, akik egykor megtámadták a falut. A börzsönyiek ellenálltak, és 18 támadót levágtak, a 19. viszont elmenekült. A templomot ezért úgy építették, hogy ha az utolsó kutyafejű visszatér, akkor az ő feje is odakerülhessen a társai közé.
A falu képe még őrzi a középkori bányaváros emlékét, ahol 1724-ben még vármegyegyűléseket is tartottak. A város lakosságát főleg németek és magyarok alkották, erről tanúskodik a 13. században épült bányásztemplom.
Az egyik legnagyobb turista vonzerő az 1908-ban megnyitott erdei vasút, amit 1992-ig használták gazdasági célokra, majd hosszú küzdelem után 2002-ben újra megnyitottak, már a turisták számára. A különleges vonalvezetésű hegyivasút kalandos útja során 200 méter szintkülönbséget küzd le. A helyreállított 8 km-es szakasz legérdekesebb része a Kisirtás és Nagyirtás közötti Tolmács-hegyi csúcsfordító, aminek Európában és a világban is alig akad párja, ezért is nyilvánították e vonalszakaszt ipari műemlékké is.
Hont vármegye egykori székhelye Ipolyság. A város alapját egykori premontrei kolostora adta, amit a 13. század elején a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapított. A török uralom után a jezsuiták építették újjá a kolostort, s 1734-ben befejezték a kéttornyú barokk templomot is.
1868-ban a palóc fővárosban született majd járt iskolába a nemzet nagy tanítója, Sajó Sándor, aki miután átélte, hogy elszakították és peremvárossá tették szeretett szülőhelyét, a magyar fájdalom költőjévé vált.
Az Ipoly túlpartjára a második világháborúban megsemmisült, majd 2010-ben közadakozásból újraállított Nepomuki Szent János szobra vezeti át a vándort.
Óradna az Árpád-kori Magyarország legjelentősebb ezüst lelőhelye, egyben Erdély egyik legnépesebb települése volt. A királyi kiváltságokkal is felruházott bányavárosba a 12. században telepítették be a szászokat. Amikor 1241-ben a tatár seregek betörtek hazánkba, az első magyar település, ami útjukba esett, állítólag éppen Óradna volt. A kutyafejűek rögtön le is tették a névjegyüket: 4000 embert mészároltak le, és nem kímélték Isten házát, a ferencesek ősi templomát sem. Aztán jöttek a szorgalmas domonkosokok, s a lerombolt templom helyére kolostort építettek. Ám a tatárok vérszemet kaptak, s amikor 1285-ben újra betörtek Erdélybe, a településsel együtt a kolostort is szétzúzták. Azóta sem épült újra, csak romos falai emlékeztetnek a véres középkorra. De Óradna népe élni akart és mivel a hegyek ontották magukból az érceket, a bányászat újra fellendült, ami sokfelől vonzotta ide a munkás kezeket. A mai római katolikus templom 1824-ben épült, magyar szenteket ábrázoló üvegablakai a fényesebb múlt hagyatékai. A Zichy Domokos veszprémi püspök által adományozott harangja pedig máig hirdeti a toronyban: „Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.”
De alig van már, akit hívogathatna. Az első világháborúban bezárt a Magyar Királyi Bányamű, s Trianon után a szokásos forgatókönyv szerint zajlott itt is a hatalomváltás: a románok tömeges betelepítése, a birtokok elkobzása, a német és magyar nyelvű oktatás megszüntetése és a bányászat hanyatlása révén az egykor virágzó Óradna hervadni kezdett, s a magyarság szórványsorba szorult.
A maradék magyarok hitét és identitását szolgálja a katolikus plébánián működő Reményik Tanulmányi Ház, ahol a gyermekekkel is foglalkoznak.
