Archives

Szászsebes

A Sebes-patak mentén fekszik a székelyek egyik ősi központja, Sebes. Erről a vidékről költöztek a székelyek a 12. században a Háromszéki-medence környékére, amit aztán el is neveztek Sepsiszéknek. Helyükre szászok települtek, így lett a környékből Szászsebesszék. A céhektől nyüzsgő szabad királyi várost a török veszély miatt a 14. századtól falakkal övezték, mégsem tudott ellenállni a hódítóknak.

A főtéri Fejedelmek háza már az Erdélyi Fejedelemség korát idézi. Fejedelmi szállás és országgyűlések színhelye is volt. Falai között hunyt el 1540-ben Szapolyai János királyunk.

Volt, hogy a moldvaiakat verte itt Kemény János székely serege, máskor meg Izabella királyné sorsáról döntött a szászsebesi országgyűlés. A kuruc harcok idején a császáriak dúlták fel. A sok viszály meg is ritkította Sebes lélekszámát, amit a 18. században újabb német telepesekkel pótoltak. Az 1848–49-es harcoknak is színtere volt, a piski csatába induló Bem tábornok itt tüntette ki hűséges hadsegédét, Petőfi Sándort. De Mühlbach szász maradt. A többség már a 16. században evangélikussá lett, s át is vették az Árpád-kori bazilikát, amelyet Erdély egyik legnagyobb templomává bővítettek.

A templom mellett már a 14. századtól az iskola jelentette a folytonosságot. Az egykori szász evangélikus gimnázium mai épülete 1865-ből való.

Érdekes ház a városi helyőrség régi székhelye, ami 1861-ben került Franz Binder birtokába. A híres Afrika-utazó a homlokzati frízekben örökítette meg kalandozásait.

De van még itt egy szent hely, ahol a múltba révedés mellett már a jelent is ünnepelhetjük és a szebb jövőben is reménykedhetünk. A 13. századi eredetű ferences templom és kolostor egyszer domonkos, máskor ferences szerzetesei századokon át szolgálták Istent, mígnem 1951-ben az ateista diktatúra elhurcolta innen a barátokat. Csak a 2000-es években térhettek vissza, azóta újra ferences élettel telt meg a felújított épület.

Gyergyóremete

Regényes múlttal büszkélkedhet Gyergyóremete. Igaz, nem túl ősi: első lakói csak a 16. században érkeztek. Legendás alapítója, az erős vonású, de szelíd tekintetű szerzetes szobor formájában is megelevenedik a központban, emléket állítva múltnak és jövendőnek egyaránt.

Remete népe valamennyi szabadságküzdelemből kivette a részét. A hazáért hősi halált halt remetei honvédek méltó nyughelye a hősök temetője. A község legősibb része a templomtér.

A központ mai arculatát már a 19. században betelepülő örményeknek köszönheti. Az erdőkitermelést és a szállítást irányító kereskedők révén Remete fontos tutajkikötő lett, ugyanis itt kanyarog a Maros, amin évszázadokon át a fát úsztatták le.

A gyergyói lapály ásványkincsekben is gazdag. A görgényi vulkánok öröksége a Maros mentén feltörő széndioxid, ami száraz gázömlések vagy borvizek formájában jelenik meg. A remetei borvíz gyógyhatása sokféle bántalomra javallott. A helyi fürdő fejlesztése az 1880-as években indult.

Komárom

Komárom eredeti vára a bal parton állt, a jobb parton egy kis település, Új-Szőny bújt meg, melynek lakói kezdetben a Dunai átkelést biztosították. A 16. századi török hódoltság idején Komárom végvár lett, katonai szerepe felértékelődött. Amikor Buda elesett, Bécs védelmében nyomban nekifogtak a komáromi erődrendszer kiépítéséhez. Közép-Európa legnagyobb újkori erődje a Monostori-erőd lett, ami 1871-re készült el. Az 1848–49-es szabadságharcban a jobb parti erődöknek fontos szerep jutott.

A szabadságharcban és az 1848-as tűzvészben szinte teljesen felőrlődött Új-Szőny újjászületését a Budapest-Bécs vasútvonalnak köszönhette. 1892-ben átadták az első állandó komáromi átkelőt, az Erzsébet hidat, majd négy év múlva a két oldal települései hivatalosan is egyesültek. De nem sokáig tartottak a boldog békeidők: Trianon elszakította a Komárom szívét, lelkét hordozó északi városrészt.

Komárom minden porcikája sűrű történelméről mesél. Utcáit járva már a Szent István előtti kortól végig követhetjük a dicső magyar századokat. Mert akárhogy is alakult a város sorsa, ahogy a legendás komáromi erődrendszer, úgy a magyarság szellemi-lelki ereje is bevehetetlen volt. Ezt a kitartást jelképezi az óvár megújult Ferdinánd kapuja és az Újváron a komáromi kőszűz allegorikus szobra is, a felirattal: „sem csellel, sem erővel…”

És ezt a rettenthetetlenséget hirdeti a történelmi városközpontban, a főtéren, a tornyos városháza előtt a hős várvédő fővezér, Klapka György tábornok szobra is. 1896-ban felavatták, 1947-ben ledöntötték, helyére Štefánik szobrát állították, 1965-ben az Anglia-parkba száműzték, de 1991-ben csak visszakerülhetett eredeti helyére.

A Szent András tiszteletére szentelt plébániatemplomot a jezsuiták építették.

Előtte, a Duna-menti múzeum udvarán itt ül a halhatatlanságban az egyik legolvasottabb magyar író, Jókai Mór is, aki számos művében állított emléket szeretett szülővárosának, történelmének és lakóinak. Annak a sajátos református közösségnek is, amelyiknek ő maga is tagja volt.

Korpona

Hazánk egyik legrégebbi városa a Hont-Pázmány nemzetség által alapított Korpona. Már a 11. században kiváltságokat kapott Szent István királyunktól. Éltek is a jogokkal az ide települt erdélyi szász bányászok. S a tatár ugyan szinte földdel tette egyenlővé, a város újjászületett és 1244-ben IV. Béla már személyesen hozta el az újabb kiváltságlevelet, amely Budával és Pozsonnyal tette egyenrangúvá a virágzásnak indult Korponát.

Többször is Korponában dobogott az ország szíve. Például a Bocskai felkelés idején, amikor Bocskai István fejedelem maga jelent meg a városban és országgyűlést hirdetett, hogy előkészítse a békét Ausztriával. Az 1605-ös országgyűlés a bécsi béke pontjainak megállapítása mellett a hajdúknak adományozott kiváltságlevél miatt lett emlékezetes.

Korponának a 17. századi török dúlások idején is központi szerepe volt, olyannyira, hogy a század végéig Hont vármegye székhelye volt. Aztán elmúltak a daliás idők, s ma már csendes szlovák kisváros lett Korpona, csekély magyarsággal.

Szűz Mária plébániatemploma már a 13. században állt, akkor még román stílusban, később, a 17-18. század fordulóján barokkizálták. Közben a török és a huszita támadások miatt védőfalakkal is körülvették.

Gyulafehérvár

Erdély történelmi városa Gyulafehérvár. Már az államalapítástól kezdve innen, az erdélyi gyula egykori székvárosából kormányozták Erdélyt. Püspökségét Szent István alapította, volt az Erdélyi Fejedelemség fővárosa, otthont adott országgyűlésnek és fejedelemválasztásoknak is, és századokon át itt székelt Fehér vármegye. Már a várkapun belépve megborzong az ember egy pillanatra, hisz talán éppen itt állt az a kapu is, melyre Koppány felnégyelt testének egyik darabját felszegezték.

Gyulafehérvár rengeteg műemlékkel büszkélkedhet, ám funkciójuk teljesen megváltozott. Az Apor-palota, amit a 17. században épített Apor István, Erdély kincstartója, s ma már a December 1. egyetem rektori hivatalának ad helyet.

Közelében meg a híres Batthyáneum, amit Batthyány Ignác erdélyi püspök alapított, 1794-ben. Az 55.000 kötetes püspöki könyvtár kódexei világhírűek. Közöttük van a harmadik legrégibb összefüggő magyar nyelvemlékünket, a gyulafehérvári sorokat őrző kötet is, 1310-ből.

A tiszti kaszinó számunkra olyan, mint a versailles-i Trianon palota. 1918. december 1-én a románok nagygyűlése itt határozta el Erdély elcsatolását a Román Királysághoz. December elseje azóta is a legnagyobb román állami ünnep, a magyaroknak pedig gyásznap.

A város gótikus székesegyházát 1010 után kezdték építeni, amit a 16. századig folyamatosan bővítették. A török-tatár betörések, és az 1848 utáni események nem kímélték a templomot, ekkor magát a tornyot érte találat.

A székesegyház egy igazi magyat pantheon. Itt nyugszik többek között a törökverő Hunyadi János, és fia László. Egy másik mellékoltárnál Izabella királyné és János Zsigmond fejedelem sírjánál hajtsunk fejet.

És gondoljunk az altemplomában nyugvó erdélyi fejedelmekre és püspökökre. Corvin Jánosra, Bethlen Gáborra, Báthori Andrásra, Bocskai Istvánra, Apafi Mihályra, I. Rákóczi Györgyre, Fráter Györgyre és Márton Áronra is. Többjük sírját is kirabolták, csontjaikat szétszórták.

Alvinc

Egykor Erdély központja volt Alvinc. A valamikori Martinuzzi-Bethlen kastély romjai hamarosan csak sírkövei lesznek a magyar időknek, amik arról mesélnek, hogy a grófi kastély fényes és véres események színhelye volt. A három részre szakadt ország erdélyi részének kormányzója, Fráter Martinuzzi György püspök kezdte el egy régi domonkos kolostor helyén a várkastélyt kialakítani, az 1540-es években. Ám befejeznie már nem sikerült, mert 1551-ben meggyilkolták. Hetvenöt késszúrással. Megcsonkított holtteste több mint hetven napig hevert a porban. A merényletet a Habsburgok tábornoka, Castaldo rendelte el, mert Bécsben nem bíztak az országegyesítésért taktikázó politikusban. De az életnek mennie kellett tovább, jöttek a Báthoryak, a Bethlenek, majd a török dúlás után az erdélyi püspökök, míg a 19. században már a Kemény család birtokolta. Itt született a jeles író Kemény Zsigmond is. És amit a török és az osztrák sem tudott elpusztítani, azt megtette végül a bolsevizmus.

A 18. században épült ferences templom és rendház folyosóin sem csoszognak már nagyszakállú, csuhás szerzetesek. Mégis, van remény, mert ma már az itt született kassai vértanúról elnevezett Pongrácz Szent István tanulmányi ház működik benne.

A középkori gótikus templomban már csak pár magyar léleknek szól a magyar nyelvű istentisztelet. A kommunizmusban raktárnak használt templom belsője szépen megújult.

Karánsebes

A Szárkő előterében, ahol az Erdélyi medencét, a magyar Alföldet és a román medencéket összekötő utak találkoznak, ott van Karánsebes. És ez a fekvése meg is határozta történelmét. A Temes jobb oldalán fekvő Sebes és a bal parti Karán egyesüléséből létrejött város etnikai és vallási tekintetben is színes. Már a 15. században Buda város kiváltságaival ruházták föl. Fénykorát az Erdélyi Fejedelemség idején élte. A törökök, később a rácok is rendesen megmarcangolták. Nem kevés viszály súlyosbította a város múltját, de mindig központi szerepe volt a vidéken. A 14. században a Szörényi püspökség központja volt, és ferencesek is működtek itt. A katolikus templom melletti kolostoruk puszta romjai emlékeztetnek a barátokra, szomszédságukban már a pár éve épített ortodox katedrális uralja a teret. Volt, hogy a Lugos–karánsebesi Bánság egyik székhelye volt, majd a határőrszervezet ezredének központja, máskor meg a bánáti ortodox püspökségnek is otthont adott. Aztán az újraszervezett Szörény vármegye székhelye lett, de a 19. század végén elvesztette városi, majd megyeszékhelyi rangját is. Hogy mit hozott Trianon, arra jó példa a főtéren Fadrusz János Ferenc József-szobra, amelyet 1919-ben elbontottak, hogy talapzatára egy román tábornok alakja kerüljön.

Kézdivásárhely

A Keleti-Kárpátok és a Nemere árnyékában fekszik történelmi hazánk legkeletibb városa, Kézdivásárhely. Városi rangját a 15. században kapta, központja az egykori piactér, ami ma is bővelkedik régi épületekben. Itt van mindjárt az 1857-ben épült Tanácsház épülete, ami ma az Incze László Céhtörténeti Múzeumnak ad otthont. 1902-ben megépítik a Vigadó épületét, a mai Művelődési Házat, és a Kisegítő Takarékpénztárat. Ma a Polgármesteri Hivatal működik benne.

 

Kézdivásárhely egykor református többségű város volt. Erről tanúskodik a főtéren álló, Székelyföld legjelentősebb, legnagyobb református temploma, ami ezer férőhelyes.

 

Kézdi a szabadság városa. Az 1848-as harcok idején jelentős hadianyaggyártás folyt itt, többek között ágyúöntés is. Nem is csoda, hogy a főteret Gábor Áron szobra díszíti.

 

Az önvédelmi harcra emlékeztet az 1823-ban megnyitott székely katonanevelde is. Alapítói talán nem is gondolták, hogy 25 év múlva számos itt nevelkedett katona harcol majd hazájáért.

Nagycenk

A Széchenyi család régi birtoka, Nagycenk nemcsak üres és fényűző külsőség, hanem lelki és szellemi tartalmat, nemzeti örökséget hordoz: a magyarság legnagyobbjainak bölcsőhelye.

A Nádasdyak régi birtoka 1711-ben szállt véglegesen a Széchényi családra, amelynek nemzedékei, ha kellett politikusként, államférfiként, ha kellett Isten szolgájaként, főpapként, ha kellett fegyverrel a kézben, katonaként harcoltak a nemzetért. Gondoljunk csak Szécsényi György érsekre, Magyarország prímására. Vagy Széchényi Antal generálisra, aki 1750 körül kezdte meg a kastély építését. Unokaöccse, Széchényi Ferenc 1783-ban költözött ide és uradalmi központtá tette Cenket. Több tízezer darabos gyűjteményét nem magának tartogatta, a nemzetnek ajándékozta, megteremtve a Magyar Nemzeti Múzeum alapjait.

És jött az új nemzedék, István, aki az 1830-as években megújíttatta a kastélyt… és az egész országot. Igazi nemzeti polihisztor volt: politikus, író, közgazdász, közlekedési miniszter, de elég csak annyit: a „legnagyobb magyar.” Olyan felbecsülhetetlen életművet hagyott maga után, ami szétfeszíti a kastélyban nyílt emlékkiállítás kereteit. A hídverő ember a dunai hajózástól a vasút fejlesztésen át a lótenyésztésig olyan maradandót alkotott, amivel méltán érdemelte ki még politikai ellenfelei tiszteletét is. De sorsa igazi magyar sors volt. Mert nem olyan örökséget hordozott, ami megengedte volna számára, hogy a megalkuvás útját válassza… ha erre visz az utunk, köszönjünk be hozzá és családtagjaihoz a Széchényi Mauzóleumba, ahol koszorúk és szalagok tömegei jelzik: a nemzet nem felejti apostola emlékét.

Miután a Rongyos Gárda hős harcosai kikényszerítették, hogy nyolc Sopron környéki falu népszavazáson döntsön hovatartozásáról, 1921. decemberében Nagycenken 5 fő szavazott Ausztria, míg 1026 a Magyarországhoz tartozás mellett.