A Her­nád Káposz­ta­fal­vá­tól Sze­pes­sü­me­gig tar­tó sza­ka­szán fog­ta magát, és évez­re­dek alatt egy való­sá­gos kanyont vésett magá­nak a mere­dek, néhol 300 méte­res szik­la­fa­lak közé. A remek­be sza­bott szur­do­kot hamar fel­fe­dez­ték a hazai turiz­mus meg­te­rem­tői is. 1906-ban Hajts Béla tár­sa­i­val tuta­jon jár­ta végig a Her­nád-áttö­rést és elha­tá­roz­ta, hogy a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is egész hosszá­ban jár­ha­tó­vá teszi a varázs­la­tos kanyont. Azóta egy­re nép­sze­rűb­bé és jól kiépí­tet­té vált a völgy. Ma már fém­hídak, lán­cok, mászó­va­sak és fapal­lók segí­tik az elő­re­ha­la­dást az éles kanya­ro­kat leíró vir­gonc Her­nád men­tén.

A Her­nád-áttö­ré­sen a kék turis­ta­jel­zé­sen mehe­tünk keresz­tül, amely 4 óra alatt vezet végig a kanyo­non Csin­gó és Erdő­al­ja között. Útköz­ben érint­jük a Kar­tha­u­zi-hidat, a Lét­án­fal­vi-malom rét­jét, fel­mász­ha­tunk a Fehér-patak völ­gyén, a Kolos­tor-szur­do­kon és a Tamás­fal­vi-kilá­tó­hoz is. Vissza­fe­lé választ­hat­juk a pár­hu­za­mo­san, a karszt­pe­re­men futó sár­ga jel­zést. Ez mind­két irány­ból 3 óra 20 per­ces utat jelent, miköz­ben több hely­ről is (Ördög-gerinc, Tamás­fal­vi-kilá­tó) is lete­kint­he­tünk az áttö­rés­re és még karszt­je­len­sé­gek­kel is (Gac­ko­va-lyuk) talál­koz­ha­tunk. Szin­tén érde­mes fel­ka­pasz­kod­ni a Csin­gó felet­ti Bagoly-szik­lá­ra, ahon­nan pazar kilá­tás nyí­lik az üdü­lő­te­lep­re.

A Káposz­ta­fal­vi-karszt talán leg­lát­vá­nyo­sabb és leg­is­mer­tebb szur­do­ka a kör­nyék ked­velt kirán­du­ló-köz­pont­já­ból, Erdő­al­já­ról (Pod­le­sok) köze­lít­he­tő meg és mint­egy 2 órás túrá­val jár­ha­tó végig a zöld jel­zé­sen. Az eró­zió for­mál­ta fes­tői szur­dok csak egy irány­ból, alul­ról jár­ha­tó, és tár­sa­i­hoz hason­ló­an jól kiépí­tett. Az erdő­be érve fapal­lók segí­tik a köz­le­ke­dést, ame­lyek segít­sé­gé­vel több­ször is átke­lünk a pata­kon, ami időn­ként búvó­pa­tak­ként rej­tő­zik el a fehér kavi­csos meder alá. A jelen­ség miatt ille­tik a völ­gyet a Szá­raz-Fehér-víz elne­ve­zés­sel.

A sza­ka­dék fel­fe­de­zé­sét Róth Már­ton­nak köszön­het­jük, aki az 1900-as évek ele­jén tár­sa­i­val turis­ta­út­vo­na­lat jelölt és épí­tett ki, elő­ször a Tálacs­ka-víz­esé­se­kig, majd az egész kanyo­non át.

Az út a Tálacs­ka-víz­esé­sek sza­ka­dé­ka aljá­tól válik iga­zán izgal­mas­sá. Innen veszé­lyes kapasz­ko­dó kez­dő­dik a sza­ka­dé­kon kiépí­tett szin­te füg­gő­le­ges vas­lét­rán. A Káposz­ta­fal­vi-karszt­ra jel­lem­ző kép tárul elénk, ahogy a víz a szik­la­ki­szö­gel­lé­se­ken hatal­mas szint­kü­lönb­sé­ge­ket legyőz­ve, víz­esés for­má­já­ban zuhog alá. Ebben a völgy­sza­ka­dék­ban 2 és fél km távol­sá­gon 400 m a szint­kü­lönb­ség, ame­lyet fapal­lók, vas­lét­rák és lán­cok segít­sé­gé­vel küzd­he­tünk le.

A kiépí­tett­ség elle­né­re nem árt az óva­tos­ság a szűk­re sza­bott szik­la­ke­re­tek között. Egy­mást érik a szebb­nél-szebb víz­esé­sek, a Sza­ka­dék (Rok­li­na), az Abla­kocs­kás (Oki­en­kový), a Med­res (Kory­tový), a Szél­ső (Bočný), a Kas­ká­da. Úgy magá­val ragad a rend­kí­vül vál­to­za­tos mész­kő­alak­za­tok lát­vá­nya, hogy szin­te meg sem érez­zük a szint­emel­ke­dést, miköz­ben utunk végé­re, a karszt­fenn­sík­ra érünk.

Innen a sár­ga jel­zé­sen eresz­ked­he­tünk vissza a Vörös­ko­los­tor felé, vagy a kéken tovább mehe­tünk a fenn­sí­kon.