Elhagyva a Mokranka patakát gyalog indulunk a Gorgánok gerincére. A Darov tömbjén elérjük az ezeréves határ gerincét, amin már a kék jelzésű út vezet tovább. Az ösvényt határkövek is jelölik. Ezek még az 1920 utáni korszakból maradtak, amikor a trianoni diktátummal Kárpátalja Csehszlovákiához került és itt húzódott a cseh-lengyel határ.
Elhagyjuk a gerincet, és egy újonnan kialakított traverz úton haladunk tovább a Popágya csúcsa felé. A magasabb régióban lassan elmaradoznak az erdők és a Gorgánokra jellemző kiterjedt, mohákkal zöldre festett kőfolyások kísérik utunkat. Délre pompás kilátás nyílik Máramaros napsütötte hegyvilágára, a Fekete-bérc és a Kraszna-havas hegyeire.
Máramarosban még a hegyekben is nagy kultusza van a vezérlő fejedelemnek. A Popágya havason átvezető régi szekérút nyomait „Rákóczi útja”-ként emlegetik a pásztorok, s még a legkisebb pásztorgyerekek is azt beszélik, hogy ezen az úton valamikor egy fejedelem vonult végig, fényes kíséretével és hogy ez a fejedelem a «ruténokat» nagyon szerette.
Sziklák és törpefenyvesek szegélyezik utunkat, majd elérjük a Popágya csúcsát.
A hágón a ruszinok gazdag hitéletének egy újabb apró jele, egy kápolnácska áll. Érdemes itt szusszanni egyet és kicsit alaposabban körbenézni. A vízválasztó hágó túloldalán már Talabor-völgye nyújtózik, ölében a szétszórt házak alkotta Alsókalocsával. Háttérben a Szinevéri hegyek és a Fekete-bérc keretezi a látképet.
A Lator-hegység legmagasabb csúcsa 2244 méterével az Istvánbérc. Előttünk a Lator nyugati bástyája, a Fehér-kő magasodik.
Innen csodás kilátás nyílik a Páring bérceire, valamint a Nagy-Balindru és a Nagy-Koncu kettős csúcsának tömbjére is.
Isten tudja, hogy az Olt miért éppen itt, a Kárpátok „legvastagabb”, és a legnagyobb átlagmagasságú hegységei között vágott magának utat, hogy a Fogarasi-havasok és a Lotru-hegység között hagyja el Erdélyt, s fusson tovább délre, Havasalföld irányába. A hadak és kereskedők útja látta a rómaiaktól az erdélyi vajdákon és szebeni szászokon át a törököket és havasalföldi csapatokat, de szerepe volt a Rákóczi, majd az 1849-es szabadságharcban is, és szemtanúja volt annak is, amikor 1916-ban itt vertük vissza a ránk törő román sereget.
A Tulisa csúcsára vezető úton Maderspach Viktor nyomában járunk, aki aki erre űzte ki az 1916-ban ránk rontó románokat, majd az országvesztéskor erre is kellett meneküljön.
Földrajzilag a Retyezát-hegység legkeletibb és legalacsonyabb része. A Tulisa-csúcsról csodás kilátás nyílik a Déli-Kárpátok ismeretlen hegyvilágára.
Fajuk védelmére alakították ki 1958-ban Alsószilvás mellett egy 40 hektáros tölgyesben Erdély első bölényrezervátumát. Az öreg kontinens legnagyobb szárazföldi emlősének első példányai Lengyelországból érkeztek, hogy újra benépesítsék régi élőhelyüket, a Déli-Kárpátok előterét.
A Vargyas-szoros Természetvédelmi Terület Erdély délkeleti részén, a Keleti-Kárpátok ún. „középső csoportjához” tartozó Persány-Rika és a Dél-Hargita hegységek találkozásánál található, Hargita és Kovászna megye határán. A természetvédelmi terület 834 hektárjának többsége a Hargita megyei Homoródalmás községhez, míg kisebb része a Kovászna megyei Vargyas községhez tartozik. Bővebben →
A vulkanikus tevékenységnek köszönhetjük a híres Detunáták bazaltszirtjeit is.
A két szomszédos kiemelkedés, az Erdős és a Kopasz-Detonáta közül az utóbbi a látványosabb, melynek aljába 1893-ban az Erdélyi Kárpát Egyesület alsó-fehér megyei osztálya épített menedékházat. A „Detonáta” elnevezést ahhoz a villámhoz hasonló zajhoz kötik, ami akkor keletkezik, amikor egy óriási kőtömb kiszakad a hegyből. A robajokhoz a mócok sok legendát költöttek. A lávák oszlopos elválását a tudósok azzal magyarázzák, hogy a felszínre kerülő láva hűlés közben összehúzódik; s az ebből eredő feszültség töri általában hatszögű oszlopokra.
