A Toporci-patak völgyében emelkedve, az erdő sűrűjében már csak hűlt helyét találjuk az Árpád-kori Ótoporcnak. A település helyen puszta legelő maradt, és egy hársfa, ami a legenda szerint a Görgeyek ültettek a 14. században, és a család címerében is gyökeret vert.
Sok vér folyt le a Felső-Ciróka völgyében a nagy világégések idején. De az ötszáz éves ruszin falvak mégsem háborúban, hanem az 1970-es évek csehszlovák kommunista „békeharcaiban” pusztultak el, amikor az illetékes elvtársak úgy döntöttek, hogy a Cirókát és mellékvizeit egy mesterséges víztározóba terelik. Az ivóvíz tározó megépítése Sztarina és 6 másik község pusztulásával és közel 4000 ember kitelepítésével járt. A Ciroka-völgyi duzzasztás áldozata lett Nagypolány is. Az apró ruszin faluból csak a temető maradt meg a dombon, amely 340 jórészt azonosítatlan honvédnek lett a végső nyughelye. A háborús hősök és az elűzött őslakosok szellemei ma is itt bolyonganak a Szent Mihály-templom néma romjai körül.
A legendás erdőkben Atilla vitézei mellett ma már újkori hős lelkek is bolyonganak. Azok a székely határvadászok, akik a második világégésben a végsőkig kitartottak a túlerővel szemben és életüket adták a hazáért. Egy eldugott tisztáson, ahol egykor az Árpád-vonal kászoni völgyzárának kaszárnyái voltak, fakereszt áll emlékükre.
Árpád-kori település Kisszeben. A középkori Felső-Magyarország egyik legjelentősebb városa 1406-ban Zsigmondtól kapott szabad királyi városi jogot. A kiváltsághoz méltó plébániatemplom is illett, amit aztán egyre csak bővítettek, díszítettek. Ám a fényre árnyék vetült. Előbb a reformáció hozott vallási villongásokat, majd a kuruc-labanc ellentét rombolta a várost, amit a pestisjárvány tetézett be.
A piaristák 1740-ben vetették meg a lábukat Szebenben, iskolájuk generációk kiválóságait nevelte, mígnem 1919-ben a csehszlovák megszállók elüldözték őket. Közben azért volt egy 1848–49-es szabadságharc is, amelyben olyan vitézül helyt álltak a helybéliek, hogy Kossuth méltán nevezhette a várost „hű Szebennek”.
A Báthoryak birtoka a 17. században lett a Pálffy családé, akik meghatározták a település újkori történetét. A Sarlós Boldogasszony-templomot Pálffy Miklós uraság építette 1728-ban. Érdekesség, hogy a Keszi nevű falvak lakói a Keszi-törzs leszármazottainak tartják magukat.
A Duna-völgy egyik legrégibb települése, Dunamocs. Ezeregyszáz éve fennáll a hazával együtt. A Duna két partjának települései azóta szétválaszthatatlanok. Ezt az összetartozást hivatott jelképezni a központban az emlékkapu is.
A 14. századtól Dunamocs az esztergomi érsekség birtoka volt, a falu népe a 16. században mégis protestáns hitre tért. Ezt hirdeti a méretes református templom is. Mocsot is sok csapás érte a török időkben, majd kuruc harcok során. A második világháborúban is többször legyalulta a front, majd a kényszermunkára deportálások és kitelepítések idején magyarok tömegeinek kellett elhagynia szülőföldjét. A bajokat betetőzte az 1965-ös dunai árvíz, amelyben 100 ház pusztult el. De Dunamocs népe mindig képes volt talpra állni.
Az elmúlt évszázadok minden árját túlélő tárgyi és szellemi emlékeit hivatott megőrizni és tovább adni a falumúzeum. A helytörténeti gyűjtemény gazdag néprajzi anyaggal rendelkezik. Szomorú, hogy már a magyar oktatásra is csak az iskolamúzeum emlékeztet, 1945-ben ugyanis a mocsi magyar iskolát megszüntették.
Ezek a kemény idők jutottak a falu nagy szülöttének, Nehéz Ferenc író, újságírónak is, akinek a kommunizmus idején mindent hátrahagyva menekülnie kellett, egészen a messzi Amerikáig. Az írás lett Nehéz Ferenc vigasza. Honvágyát, bánatát papírra vetve varázsolta az olvasó elé a Dunamente sorstragédiáját. Így lett a távolból is az egymástól elszakított partokat összekötő révész, de életében már nem láthatta viszont, csak halálában térhetett haza szeretett szülőfalujába.
A magyar élet egyik központja a mocsi csárda.
Pannónia Duna-menti határvédelmi rendszerének volt az egyik fontos pontja – a hatalmas Brigécióval szemben – a mai Izsa határában felépített Kelemancia erődített katonai tábora, amely az északról támadó germánok ellen nyújtott védelmet. A hagyomány szerint e várban őrizte kedveseit Valentin római katona, ezért is nevezik a helyet Leányvárnak.
Az izsaiak ma is őrzik a rómaiak emlékét, erről tanúskodnak a Kelemancia Légió hagyományőrző csoportjának fiataljai is.
Izsának nemcsak gazdag múltja, de virágzó jelene és ebből fakadóan reményteli jövője is van. A falu egyedi, igen tetszetős népviselettel rendelkezik.
Süttő kis középkori település a Gerecse-hegység lábánál. Több mint 500 évig, 1945-ig az esztergomi érsek birtoka volt. Központjában ott van a lényeg, ami a szellemnek és a léleknek kell: a templom, az iskola, és ott őrködik az elmúlt évezred felett Szent István királyunk is.
Az itt élők anyagi megélhetését a Duna és a Gerecse természeti kincsei biztosították. A hegység kiváló minőségű mészkövét már a rómaiak is ismerték. A híres „süttői és tardosi fehér- és vörösmárványnak” is becézett kemény mészkő évszázadok óta közkedvelt építő és díszköve hazánk kiemelkedő építészeti alkotásainak. Ezek a kövek ékesítik többek között az Országházat, a budai Királyi várat, a Halászbástyát és a Millenniumi emlékművet is.
De a szellemi és az anyagi értékek mellett ne feledkezzünk el az élet esszenciáját nyújtó nedűről sem. A süttői domboldalak szőlőinek köszönhetjük a környék minőségi borait. Az ősi szőlőművelő kultúra újraélesztésével fiatalok is foglalkoznak, s a borászat egyben összekötő kapcsot is jelent a túlparti felvidéki falvakkal.
Barcaföldváron állt egykor a Német Lovagrend fő vára, a Marienburg. A ’70-es években a vár nagy része egy földrengés áldozata lett. Nemrég újították fel, de a vár már csak nyomokban hasonlít egykori önmagára.
Ha II. András nem hajítja ki a nagyravágyó lovagokat, Földvár az önálló pápai teuton állam fővárosa lett volna. A tatárdúlás után IV. Béla építette újjá, majd Zsigmond király tartott országgyűlést falai között. A sok ostromot megélt Földvárnak a legújabb kor átkozott szerepet szánt, hiszen itt található a II. világháború egyik legkegyetlenebb haláltábora, ahol rengeteg magyar és német katona halt meg.