Még javában dúlt a tizenöt éves háború a sas és a félhold között, amikor idelent az érmelléki síkon, az Álmos hercegről elnevezett település határában, 1604. október 15-én Bocskai István hajdúi összeütköztek a császári seregekkel. Ez volt a meggyötört Erdély sorsáért aggódó, a törökök és a Habsburgok között egyensúlyozó Bocskai István felkelésének első győztes csatája. A szabadságharcban, mely után Erdély megtarthatta részleges függetlenségét, nagy szerepük volt „Bocskai angyalainak,” a hajdúknak, akik mindvégig kitartottak a fejedelem mellett.
A csata helyszínén ma emlékmű áll; ez Álmosd központjától 3,4 kilométerre van délkeletre a trianoni gúnyhatár felé, a puszta közepén; autóval pár perces út. A településen az Arany János utca sarkán egy hajdúszobor áll, a névtelen hajdú szobra. Kölcsey Ferenc Emlékháza a Kölcsey Ferenc utca 11. szám alatt van. A költő születése után egy ideig, majd tanulmányait befejezve 1812–1815 között Álmosdon élt és dolgozott. A településen lévő családi birtokon később is gyakran megjelent. Az emlékház szerdától vasárnapig van nyitva 9:00 és 16:00 óra között.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja az álmosdi csata emlékműve. A környéken érdemes a szomszédos Bagamért is meglátogatni: no nem feltétlen a fagyi miatt, hanem a Bagamértől északra lévő geodéziai torony kedvéért, amely kilátóként szolgál, és ahonnan szép kilátás nyílik az Érmellékre.
„Ez okáirt az mi hit levelünket attuk az nagyságos Vitézlő Bocskai Istvánnak, ez köszöntinsignek, az mi Országunknak s ides Hazánknak leghfőképpen az egy Igaz Hitnek megholtalmazására kötöttünk hitvel erre magunkat, s hogy edgüt ilnink s halnánk az egy Igaz Hit mellett meg.” (Részlet Bocskai István hajdúkapitányainak hitleveléből)
1604. október 15-én hajnalban verték szét Bocskai István hajdúi Johannes Pezzen császári ezredes hadtestét az Álmosd és Diószeg között vívott ütközetben, aminek eredményeként a bihari nemes úr vezetésével hamarosan országos felkelés bontakozott ki a Habsburg uralom ellen.
Jóllehet, Bocskai István neve napjainkra elválaszthatatlanul összeforrt az általa vezetett szabadságharccal és a Habsburgoktól független Erdély ideájával, a nemes úr pályafutása jelentős részében a császári dinasztiával rokonszenvező párt vezéralakjaként tevékenykedett. Az ifjú Bocskai apródként, majd az udvari testőrség tagjaként több esztendőt töltött I. Miksa (ur. 1564-1576) szolgálatában, hazatérése után pedig – a Báthoryakkal fennálló rokonságának és kiterjedt birtokainak köszönhetően – az erdélyi belpolitika egyik „erős embere” lett. A későbbi uralkodó karrierje unokaöccse, Báthory Zsigmond nagykorúvá nyilvánításával vett újabb lendületet, miután könnyűszerrel befolyása alá vonta a fiatal és ingatag jellemű fejedelmet. Bocskai politikai nézetei döntő szerepet játszottak abban, hogy Erdély az 1590-es évek elején szövetséget kötött a Habsburgokkal – ezt az egyezséget Báthory és Mária Krisztierna osztrák főhercegnő házassága pecsételte meg –, és abban is, hogy a Porta vazallusa később keresztény oldalon lépett be a tizenötéves háborúba.
E konfliktus idején Bocskai István igyekezett minden eszközt megragadni annak érdekében, hogy a fejedelemség ne térjen vissza a „törökös” útra: az ő nevéhez fűződött például a gyurgyevói diadal, majd az 1596. évi székely felkelés – az ún. „székely farsang” – vérbe fojtása, de többen Báthory Zsigmond visszatéréseiben is az ő kezét vélik felfedezni. Bocskai tehát sokáig hűséges maradt a Habsburgokkal kötött szövetséghez, az 1600-as évek elejére állandósuló zűrzavar és a felperzselt, nyomorgó Erdély látványa azonban megingatta hitét. Nem sokkal azután, hogy sérelmezte Basta kegyetlenkedéseit, a császári hatóságok Prágába internálták őt, ahonnan csak két év után, 1604-ben térhetett haza. Bocskai ezután visszavonult a politikától és bihari birtokain telepedett le.
A Bocskai István elleni eljárás, és ezáltal az álmosdi győzelemmel kirobbanó szabadságharc kiindulópontja meglehetősen bizonytalan. A „hivatalos” álláspont szerint Giacomo Barbiano di Belgiojoso felső-magyarországi főkapitány azért rendelte el Bocskai őrizetbe vételét és birtokai lefoglalását, mert egy kisebb összecsapás után egy menekülő erdélyi deáknál – egyesek szerint magánál Bethlen Gábornál – megtalálták a főúr és a Porta levelezését. Tekintve, hogy bizonyíték nem maradt fenn, és későbbi jelentésében Belgiojoso sem hivatkozott az állítólagos levelekre, az eljárás jogalapja igencsak vitatható, és szorosan illeszkedik azon koncepciós perek sorába, melyeket I. Rudolf (ur. 1576-1608) – az elhúzódó háború költségeinek fedezésére – a protestáns arisztokraták ellen indított. Tény, hogy Bocskai – Habsburg-pártisága ellenére is – komoly népszerűséggel bírt Erdélyben, és lehetséges fejedelemként neve a Portán is felmerült, ám vélhetően azután sodródott csak a szervezkedés élére, hogy vizsgálat indult ellene.
Bocskai – érthető okokból – nem bízott a korrekt eljárásban, ezért ahelyett, hogy Belgiojoso hívására Rakamazra utazott volna, némi puhatolózás után bihari birtokaira vonult, és hajdúkapitányaival felkészült a várható támadásra. Bocskai bizonytalan helyzetét mutatja, hogy október 2-án Székely Ferenc kapitány harc nélkül átadta Szentjobbot Cyprian von Concini váradi alkapitánynak, Kereki vára azonban – Örvendi Pál irányításával – vitézül ellenállt az ostromló csapatoknak. Erre válaszul Belgiojoso hamarosan mintegy 10 000 főnyi katonasággal és ostromágyúkkal indult Bocskai megbüntetésére. Október 10-én a császári had már Adorján váránál, a Berettyó partján állt, itt azonban a főkapitány a Rakamazról érkező Johannes Pezzen ezredes bevárására kényszerült, ugyanis az ő hadteste biztosította volna a Kereki ostromához szükséges ostromeszközöket.
Az erőviszonyok tekintetében Belgiojoso elsöprő fölényben volt: Bocskai mindössze néhány száz hajdúra és a környékbeli lakosság támogatására számíthatott, míg a főkapitány mintegy 10 000 katonával rendelkezett. Másfelől ugyanakkor azt is el kell mondanunk, hogy a császári had egyharmada ugyancsak hajdúkból állt, akik protestáns hitük miatt állandó konfliktusban álltak parancsnokaikkal és a prágai udvarral. Jóllehet, Belgiojoso egyhavi zsold megelőlegezésével igyekezett erősíteni katonái hűségét, Bocskai a táborozás alatt felvette a kapcsolatot az ellenséges seregben harcoló hajdúk kapitányaival, és áttérítette őket a maga hűségére. Az átállás azután zajlott le, hogy a főkapitány október 14-én hírül vette, hogy Pezzen már Álmosdnál jár, és kiadta a parancsot az indulásra. Belgiojoso csapatai egyesítését az éj leple alatt akarta végrehajtani, ezért a hadmozdulat csak éjfél után vette kezdetét; a menetoszlop élén az – árulásra készülő – könnyűlovas hajdúk vonultak, akiknek az első csoportja a diószegi hídnál atrocitás nélkül elhagyta Pezzen hadát, a második lovascsapat érkezése azonban már felkeltette az ezredes gyanúját, és a szóváltásból fegyveres összecsapás lett.
A csel tehát nem sikerült tökéletesen, a puskalövések zajára azonban Bocskai közelben rejtőző katonái is előtörtek a sűrűből, és véres küzdelemben pirkadatra szétverték az ostromágyúkat szállító hadtestet. Pezzen oldalán sziléziai vértesek is harcoltak, akik többször is visszaszorították a könnyűlovas hajdúkat, a német gyalogság pedig több órán át kitartott a csata elején összevont szekérvárban, ám hajnalban egy lőporrobbanás megpecsételte a védők sorsát. Pezzen hadteste szinte teljesen megsemmisült, az ezredes Bocskai István fogságába került.
Az Álmosd és Diószeg között vívott csatában tehát a későbbi fejedelem valójában csak Belgiojoso seregének egyik hadtestét győzte le, ez a csapás azonban igen érzékenyen érintette a főkapitányt, hiszen ostromágyúi a felkelők kezébe kerültek. A hajdúk átállása és Pezzen katasztrofális veresége után Belgiojoso vélhetően pánikba esett, ugyanis annak ellenére, hogy még mindig túlerőben volt Bocskaival szemben, előbb Váradra vonult, majd visszahúzódott a Felvidékre. Kezdetét vette a két esztendőn át tartó szabadságharc, amelynek eredményeként – és Bocskai István körültekintő politikájának köszönhetően – Erdély megtarthatta korábbi részleges szuverenitását, ezzel együtt pedig a tizenötéves háború is lezárult.
