A nürn­ber­gi Hús­híd sar­kán álló rene­szánsz kaput egy élet­nagy­sá­gú magyar szür­ke­mar­ha, homok­kő­ből fara­gott alak­ja díszí­ti, mely­nek latin fel­ira­ta magyar­ra for­dít­va így hang­zik: „Minden­nek kez­de­te és növe­ke­dé­se van, ám az itt lát­ha­tó mar­ha soha­sem volt bor­jú”. A humo­ros sorok a XVI. szá­zad­ba vezet­nek ben­nün­ket vissza, mikor a jórészt Magyar­or­szág­ról haj­tott csor­dák útja az itte­ni vágó­hí­don ért véget. De bár­mer­re is indul­junk Nürn­berg­ben, Bajor­or­szág­ban vagy Baden-Würt­ten­berg­ben, szin­te min­de­nütt magyar emlé­kek­be bot­lunk, hála az évez­re­des magyar-német kap­cso­la­tok­nak. Ne feled­jük, Szent Ist­ván korá­ban Bajor­or­szág és a Magyar Király­ság köz­vet­len szom­szé­dok vol­tak, és csak később, a Habs­bur­gok köz­be­éke­lő­dé­sé­vel vál­to­zott meg ez a kap­cso­lat. Mind­ez azon­ban nem jelen­tet­te azt, hogy a későb­bi évszá­za­dok­ban – egé­szen nap­ja­in­kig – ez a köte­lék meg­la­zult vol­na. A tör­té­ne­lem viha­ra­i­ban hol innen, hol onnan indul­tak útnak nagyobb töme­gek a jobb élet remé­nyé­ben: míg a XVII. és a XVIII. szá­zad­ban több száz­ezer bajor és sváb talált ott­hon­ra a Bánát­ban, Szat­már­ban, Bács­ká­ban, addig a XX. szá­zad­ban Német­or­szág jelen­tet­te a reményt meg­annyi magyar­nak. Őket és az újabb hul­lám­ban Német­or­szág­ba érke­ző, és ott jobb meg­él­he­tést kere­ső hon­fi­tár­sa­in­kat láto­gat­tuk meg novem­ber dere­kán, hogy a Haza­já­ró­ról mesél­jünk, és kicsit elvi­gyük nekik Erdély, Fel­vi­dék, Kár­pát­al­ja és Dél­vi­dék üdvöz­le­tét.

Három hely­szí­nen, a bajor­or­szá­gi Mün­chen­ben és Nürn­berg­ben, illet­ve Baden-Würt­tem­berg fővá­ro­sá­ban, Stutt­gart­ban volt sze­ren­csénk vetí­tést tar­ta­ni; min­den­hol telt ház, és nagyon szí­vé­lyes fogad­ta­tás várt ben­nün­ket. Mon­da­ni sem kell, üze­ne­tünk ter­mé­keny talaj­ra hullt, ami talán annak is köszön­he­tő, hogy a hall­ga­tó­ság min­de­nütt jórészt erdé­lyi­ek­ből tevő­dött össze. Szin­te már magunk előtt lát­tuk az itt készü­lő Haza­já­ró epi­zó­do­kat, hisz a nagy­szá­mú magyar­ság, a lép­ten-nyo­mon fel­lel­he­tő magyar emlé­kek és a ter­mé­sze­ti kör­nye­zet kivá­ló alap­anya­gul szol­gál­ná­nak film­je­ink­hez, csak hát ugye a kon­cep­ci­ónk sze­rint mi az ezer­éves hazát jár­juk. Sok­szor olyan érzé­sünk volt, mint­ha egy újabb elsza­kí­tott terü­le­tet fedez­tünk vol­na fel, népes, egy­re népe­sebb magyar diasz­pó­rá­val. Közü­lük említ­sük meg azo­kat, akik nél­kül ez a vetí­tő kör­út nem jött vol­na lét­re: Mün­chen­ben Kucse­ra János szer­ve­zé­sé­ben tart­hat­tunk közön­ség­ta­lál­ko­zót a Kato­li­kus Misszió ter­mé­ben, majd Hosszú And­rás és fele­sé­ge, Györ­gyi fogad­ta be a Haza­já­rót stern­ber­gi házá­ba. Mün­chen­ből egy ulmi kité­rő után érkez­tünk Stutt­gart­ba, itt Hahn-Seidl Ali­da és a Hun­nia Bará­ti Kör volt a meg­hí­vónk. A Magyar Kul­túr­in­té­zet­ben tar­tott közön­ség­ta­lál­ko­zó­ra itt is szép szá­mú közön­ség gyűlt össze. A tur­né utol­só állo­má­sa Nürn­berg volt, ahol az egész német­or­szá­gi út ötlet­gaz­dá­ja, Zahn-Lázár Dal­ma tisz­te­le­tes asszony, illet­ve a Nürn­ber­gi Magyar Klub veze­tő­je, Diet­rich Éva foga­dott ben­nün­ket. Örök élmé­nyek­kel gaz­da­god­tunk a három nap alatt, a talál­ko­zók záró­ak­kord­ja, a Szám­ve­tés 7. leve­tí­té­se min­de­nütt könnye­ket csalt a sze­mek­be, hogy aztán végül min­den­hon­nan hossza­san búcsúz­va, a viszont­lá­tás remé­nyé­ben indul­junk haza.