Idén már hatodik alkalommal jöttem el az Ipolyon túlra. Nem véletlenül. Jó emlékeim voltak a korábbi évekből, és biztosra vettem, hogy idén sem maradok élmények nélkül.

A rajthely a híd átadása óta átkerült a hídfő ipolyhídvégi oldalára, így a rajtig a vonattól kényelmes aszfaltos séta vár. Elég sokan állnak sorba, a rajtidő elején indulni szándékozókhoz csatlakoznak a vonattal érkezők. Sok ismerősbe botlok.

A faluból kiindulva az eleinte sík nyomvonal enyhe emelkedésbe kezd, de egyáltalán nem unalmas szakasz ez: van, hogy a repce sárgállik intenzíven, máskor inkább a zöld szín ezer formája burjánzik. Idén ez utóbbihoz volt szerencsénk, pedig az utóbbi hetekben szinte egyáltalán nem hullott csapadék. A nyeregpontból enyhe lejtéssel már a „valódi” körtúra szakasz veszi kezdetét. Árnyas erdőben, porzó szekérúton haladok, majd a gázpászta után bevetem magam a hangulatos szurdokvölgybe. Meglepő módon van valamennyi víz a Berincsek-patakban és helyenként meggondolandó, pontosan hogyan is ugrom át egyik partról a másikra. A vulkanikus sziklákra idén is rácsodálkozom, megunhatatlan!

A szurdokból kiérve egy rövid átkötő szakaszt követően jön a túra egyik nagy emelkedője. Előbb fel a bozótok között, majd egy présház létráját megmászva még tovább felfelé jópár percig. A dombtetőn mindig kitérek a közeli pincéhez, ahonnan remek kilátás nyílik dél felé, a Börzsöny és a Cserhát hegyeire. Könnyű fennsíki gyaloglással hamar elérem az első pontot Ipolyfödémes fölött, ahol hagyományosan Sanyi fogadja a túrázókat pálinkával, háziborral, házisüteménnyel és sok jó szóval. Idén a kedvenc italainkat tárgyaljuk ki és kiderül, hogy az ízlésünk egészen hasonló: vörösborból a jó tanninos testeset, míg a radlerből a Steiger barna citromosát dicsérjük mindketten.

A bortól és pálinkától megtáltosodva szárnyra kapok és a javarészt könnyű vízszintes után (a focipálya megkerülését követően) köves lejtő vár. Idén nem nézem be a trükkös jobbos letérőt a rét szélén és suhanok lefelé, hamar el is érem Kelenyét, ahol egy mosolygós fiatal hölgy pecsétel az igazolófüzetemre. A helyi kisbolt nyitva van, de nem térek be, nincs túl messze a következő pont, ahol fejedelmi ellátás szokott várni. A folyamatosan emelkedő, de így is elég könnyű úton jó a haladás és már várom a tetőzést, ahol is az egyik kedvenc szakaszom veszi kezdetét: a Bükk-fennsíkra emlékeztető csodaszép zöld rét, melynek szélén a fákat „művészien” ették le egyenletes magasságig az itt élő állatok. Hosszan vezet itt az út a rét széléhez közel, nem lehet betelni ennek szépségével. A rét kezdeténél érintettük a 38-as határt, ami nagyjából a nyelvhatár is egyben. A még magasabban fekvő Magasmajtény a túloldalon tót többségű település.

A réten túljutva szinte észrevétlenül érem el Ipolyfödémes házait. A főútnál nagy papírtábla figyelmeztet a túra helyes haladási irányára. A boltnál lévő fedett pihenőnél rendezkedett be szokásosan az itteni ellenőrzőpont. Az itt szolgáló helyiekre jól emlékeztem korábbról, ők is emlékeztek rám. A ponton felszolgált házi vörösbor mennyei, csakúgy, mint a pálinka. A kellemes beszélgetésnek aztán véget vetek és irány tovább Olvárpuszta felé. Az utóbbi években jópár verzió létezett a faluból odáig, mostanra kikristályosodni látszik a patakvölgyön keresztüli variáns, ami egy teljesen jó választás. Előtte fennsíkszerű platón vezet utunk, rálátást biztosítva a Selmeci-hegyekre. A szinte ideális fényviszonyok miatt elég kontúrosan látszódnak a hegyek.

A patakvölgy nem hazudtolja meg magát, kellően vadregényes rész ez. Egy átkötő szakaszt követően érem el Olvárpusztát, ahol szúróbélyegzővel igazolok. Tisztásokon keresztül bevetem magam az erdőbe, ahol irányt tartva, jobbára kijárt szekérúton haladok. Már várom a hirtelen irányváltást a hegyoldal felé. A letérés helye eltéveszthetetlen, táblákkal is megjelölték Sanyiék. Némi fától-fáig haladás után a meredek dombtetőre cammogok fel, hogy a hegycsúcson már panoráma fogadjon, a közeli Börzsöny hegyeivel. Intenzív, de nem hosszú lejtővel gurulok le a méltán felejthetetlen présházhoz, ahol idén is minden földi jóval fogadnak. Bár még nincs kész a dámszarvas gulyás, nem hagyhatom ki és kérek belőle kóstolót. Ugyancsak kellemes emlék fűz az itteni réteges tepertős pogácsához és az egyéb süteményekhez. A hangulathoz az innen feltáruló panoráma csak hozzátenni tud!

A háztól a dűlőúton haladok enyhén felfelé, a szőlők között ki nem hagynám a szuper kilátást, amit idén is a repcék sárgája és a Börzsöny látképe tesz teljessé. Rövidebb erdei tekergés után a tanösvény jelei úttalan utakra csábítanak, így jutok fel a Somos-hegyre, ahol a sziklagyep és némi kilátás fogad. A gerincen vezető ösvényen nyargalok tovább, a Veréb-hegytől pedig már egyértelműen lejt az utunk. Ahogy egyre kilaposodik az út, úgy érem el a reggel már járt elágazást és veszi kezdetét a kényelmes enyhe lejtő, egészen Ipolyhídvég széléig. Az egyre kitáruló táj fotózásra csábít, van is mit megörökíteni. A reggeli hűvös délelőttre már elmúlt, helyette a nap ereje dominál, az egy szál pólót is soknak érzem időnként. Nyilván a kitett, fátlan útszakasz is közrejátszik ebben.

Ipolyhídvégen a főúton átkelve egy egyértelmű jobbossal térek át egy másik utcára, ami gyakorlatilag a célegyenes. Az egykori fahídnál rendezkedett be a szokásos cél, ahol a díjazás átvételét követően vár a nagyon finom dámszarvaspörkölt, Kofolával és kisüzemi sörökkel (hordóból csapolva). A barnasör egészen kiváló volt! A vonatig még van bőven idő, így kellemesen töltöm addig a perceket, a menetközben beérkező ismerősökkel is van mód elbeszélgetni.

Idén sem csalódtam a rendezvényben: az egészen nagyszerű útvonal (melynek szinte minden métere jelzetlen, leszámítva azt a rövid tanösvényt a Veréb-hegy környékén), a helyiek vendégszeretete, a rengeteg finomság mind hozzátesz a teljes élményhez! Mit is mondhatnék? Jövőre ugyanitt!

Tarnai Máté írása.