Meg­je­lent a Haza­já­ró című hon­is­me­re­ti turisz­ti­kai maga­zin­mű­sor har­ma­dik képes­köny­ve, amely a Haza­já­ró vég­te­len útjá­nak egy-egy elka­pott pil­la­na­tát örö­kí­ti meg.

A Nem­ze­ti Kul­tu­rá­lis Alap támo­ga­tá­sá­val meg­va­ló­sult Haza­já­ró album bemu­ta­tó­ját és a 2022-es Haza­já­ró Kupa díj­át­adó­ját tar­tot­ták csü­tör­tök este a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let buda­pes­ti szék­he­lyén. Az album a Kár­pát-meden­ce 33 táj­egy­sé­gé­re kala­u­zol­ja el az olva­sót, a műsor har­ma­dik éva­dá­nak a Magas-Tát­rá­tól a Hagy­más-hegy­sé­gig tar­tó epi­zód­ja­in kísé­ri végig a stá­bot. A könyv­be­mu­ta­tón köszön­tőt mon­dott Bán János író, az M5 csa­tor­na­igaz­ga­tó­ja, majd Toót-Hol­ló Tamás író, lapunk főszer­kesz­tő­je beszél­ge­tett a Haza­já­ró alko­tó­i­val, Jakab Sán­dor­ral, Kenye­res Osz­kár­ral és Moys Zol­tán­nal. A ren­dez­vé­nyen fel­lé­pett a Rom­er Akusz­tik.

„Haza­já­ró szem­mel, szub­jek­tív objek­tí­vünk­kel tekin­tünk kör­be tör­té­nel­mi hazán­kon. Azt is igyek­szünk meg­lát­ni és lát­tat­ni, amit a kulisszák mögött, a fel­szín alatt, a föld felett és a fizi­kai vilá­gon túl meg­ta­pasz­tal­tunk. Min­den egyes pil­la­nat­kép örök­re a lélek­be véső­dött emlé­ke­ket őriz. A képek­hez a műsor­ból szár­ma­zó idé­ze­tek is kap­cso­lód­nak, ame­lyek együt­te­sen veze­tik végig az olva­sót a Haza­já­ró kalan­dos túrá­in.”– olvas­hat­juk a stáb aján­lá­sát köny­vük­höz.

A Magas-Tát­rá­tól a szé­kely­föl­di hava­so­kig a Haza­já­ró album har­ma­dik köte­té­ben

A Képes album­so­ro­zat har­ma­dik köte­te a műsor har­ma­dik éva­dá­nak 2013 júni­u­sa és 2014 máju­sa között for­ga­tott 33 epi­zód­já­nak pil­la­nat­ké­pe­it örö­kí­tet­te meg. Hagyo­má­nya­ik­hoz hűen egy szűk esz­ten­dő alatt a Magas-Tát­rá­tól a szé­kely­föl­di hava­so­kig beba­ran­gol­ták a tör­té­nel­mi Magyar­or­szág elcsa­tolt vidé­ke­it.

A cso­dá­la­tos fel­vé­te­lek mel­lett rövid tájé­koz­ta­tó szö­ve­gek iga­zít­ják el az olva­sót a táj szép­sé­ge­i­ben és fel­idé­zik a régi elő­dök fel­jegy­zé­se­it, az adott tér­ség­hez köt­he­tő gon­do­la­ta­it.

Mint az elő­szó­ban meg­fo­gal­maz­ták, görön­gyös úton jár­tak, amely leír­ha­tat­lan tája­kon vezet, „össze­kö­ti az eget a föld­del, az ország­épí­tő őse­in­ket az utó­dok­kal, akik ma is őrzik a hitet és a reményt, hogy lesz még magyar tavasz ide­bent, a Kár­pá­tok ölé­ben”. „Szét­tép­ve és össze­tör­ten, és még­is élünk. Mert vol­tak, van­nak és lesz­nek, akik hely­től és idő­től, kor­tól és körül­mé­nyek­től füg­get­le­nül tett­re vált­ják a gon­do­la­tot, hogy a múlt kín­ja­i­ból és a jelen küz­del­me­i­ből cse­lek­vő hit­tel jövőt teremt­se­nek.” – fogal­maz az elő­szó.

Érzel­mi­leg is meg­érint a műsor

Bán János köszön­tő­jé­ben kiemel­te, hogy a magyar tele­ví­zi­ó­ban olyan szel­le­mi­sé­gű és olyan tar­tal­mú műsor, mint a Haza­já­ró, pár­ját rit­kít­ja még most is. – Büsz­kék vagyunk arra, hogy ez a soro­zat él, és újabb és újabb évad­ban tud cso­dá­kat mutat­ni nekünk. Vala­mi olyat, ami nem­csak az isme­re­te­in­ket bőví­ti, hanem érzel­mi­leg is meg­érint – mond­ta az M5 csa­tor­na­igaz­ga­tó­ja.

Toót-Hol­ló Tamás vet­te át a szót, és kiemel­te, hogy a műsor lélek­től léle­kig ér, és ez az érzés a gaz­dag kép­anya­gú köte­ten keresz­tül is átsu­gár­zik.

“Impo­ná­ló az a műve­lő­dés­tör­té­ne­ti beágya­zott­ság, iro­dal­mi­ság, ami­vel a tája­kat, az embe­re­ket bemu­tat­já­tok, és az a sze­re­tet, ami körül­vesz ben­ne­te­ket – hang­sú­lyoz­ta az író.”

A beszél­ge­tés során az alko­tók meg­osz­tot­ták élmé­nye­i­ket, beszél­tek útja­ik­ról, kül­de­té­sük­ről. Elmond­ták töb­bek között, hogy a hon­is­me­re­ti turiz­mus­nak milyen gaz­dag múlt­ja és gaz­dag iro­dal­ma van, amely 1945-ben meg­sza­kadt. A Haza­já­ró Egy­let mot­tó­ja is ez: „Hon­is­me­ret nél­kül nincs haza­sze­re­tet”, ami, mint kiemel­ték, for­dít­va is igaz: a hazai tájat nem lehet úgy jár­ni, hogy ne len­ne hoz­zá érzel­mi kötő­dé­sük. Cél­juk a Kár­pát-meden­cei magyar­ság össze­tar­to­zá­sá­nak erő­sí­té­se a hon­is­me­ret és a turiz­mus esz­kö­ze­i­vel, a kár­pá­ti ter­mé­szet­já­rás hagyo­má­nya­i­nak élte­té­se. Ser­ken­te­ni kíván­ják az elsza­kí­tott terü­le­tek­re tör­té­nő kirán­du­lá­so­kat, az ott élő magya­rok­kal való test­vé­ri, kul­tu­rá­lis és gaz­da­sá­gi kap­cso­la­tok erő­sí­té­sét, az egy­más­ra talá­lást.

“Nagyon jó érzés, ami­kor olyan embe­re­ket hozunk össze, akik a műsor miatt isme­rik meg egy­mást. A Haza­já­ró Egy­let is vala­hol erről szól, hogy eze­ket az infor­má­lis bará­ti szá­la­kat for­má­li­san is össze­köt­jük, és így a Tri­a­non által elsza­kí­tott vér­ere­ket újra egye­sít­jük” – mond­ta Moys Zol­tán.

A meg­ma­ra­dás tüzét őrzik

Toót-Hol­ló Tamás meg­je­gyez­te, hogy min­den táj­egy­ség­ben talál­koz­nak egy-egy igaz magyar ember­rel, aki kala­u­zuk, a hagyo­má­nyok, a helyi tör­té­ne­lem jó isme­rő­je, aki meg­tart­ja magyar­sá­gát, sok­szor szór­vány­ban. Kér­dé­se az volt, hogy talál­ják meg eze­ket az embe­re­ket.

– Ele­in­te még nem vol­tak meg azok a kap­cso­la­ta­ink, akik­hez for­dul­hat­tunk, így fel­ke­res­tük a helyi lel­készt – mond­ta Kenye­res Osz­kár, hoz­zá­té­ve: ami­kor a szór­vá­nyok szór­vá­nyá­ban járunk, sok­szor a Gond­vi­se­lés vezet el ben­nün­ket olyan embe­rek­hez, aki­ket egy­más között Tűz­őr­zők­nek hívunk, hisz ha ők nem őriz­nék pél­dá­ul az apró kis mező­sé­gi falu­ban a meg­ma­ra­dás tüzét, meg­szűn­ne a magyar lélek.

“Nem­rég Bólyán beszél­get­tünk lel­ké­szek­kel, akik annak elle­né­re, hogy 10–15 lélek van beje­gyez­ve a gyü­le­ke­zet­be, opti­mis­tán beszél­tek a jövő­ről. Ezek a talál­ko­zá­sok nagyon sok erőt adnak – tet­te hoz­zá Jakab Sán­dor.”

Moys Zol­tán­nak, a Haza­já­ró műsor ren­de­ző­jé­nek fel­ve­tet­tük a könyv­be­mu­ta­tó után, hogy ők is Tűz­őr­zők. Nagyon meg­tisz­te­lő, de mi kró­ni­ká­sok vagyunk, köz­szol­gá­la­ti fel­ada­tot látunk el a tele­ví­zi­ó­ban – mond­ta hatá­ro­zot­tan.

Talán az az érde­münk, hogy a léte­ző való­sá­got mutat­juk be. Nem kre­ál­juk a meg­ma­ra­dást, hanem amit látunk és tapasz­ta­lunk a Tűz­őr­zők­ről, azt meg­örö­kít­jük, hogy minél töb­ben pél­dát vehes­se­nek erről. De még­is, gyak­ran nem­csak passzív módon vagyunk része­sei az ese­mé­nyek­nek, hanem ala­kí­tó­i­vá is tudunk vál­ni a meg­ma­ra­dás­nak, ami nagy fele­lős­ség­gel jár – mond­ta, majd hoz­zá­tet­te: Azt tapasz­tal­juk, hogy sok helyen a műso­runk kap­csán indul be a magyar élet, amely már hal­dok­lott. A szór­vány az, ami a leg­ve­szé­lyez­te­tet­tebb. Sok olyan vidé­ken járunk, ame­lyek mind turisz­ti­ka­i­lag, mind nem­zet­po­li­ti­kai szem­pont­ból is árnyék­ban van­nak. Ezek­re a régi­ók­ra is sze­ret­nénk fényt vetí­te­ni, ahol kivá­ló embe­rek­kel talál­ko­zunk. A Tűz­őr­zők­nek ott van a leg­na­gyobb sze­re­pük, mert sok olyan hellyel talál­ko­zunk, ahol nyolc-tíz falu­ra egy ilyen ember jut.

Sok­szor lát­juk, hogy ezen az egy embe­ren múlik egy mik­ror­égi­ó­nak a jövő­je. Ha egyet sem talá­lunk, ott nagyon hamar „mint oldott kéve, szét­hull nem­ze­tünk”.

Sok­szor azt lát­juk, hogy a helyi­ek sem tud­ják, milyen kin­csek veszik körül őket.

Legyen az egy kis szur­dok, egy Árpád-kori temp­lom, a műsor­ban szem­be­sül­nek érté­ke­ik­kel. Az ott­hon­ma­ra­dás­nak egy­faj­ta moz­ga­tó­ru­gó­ja lehet ez is – emel­te ki.

„Még áll a Kár­pát büsz­ke grá­nit orma/ E grá­nit ölben egy a sors örök­re” – éne­kel­te Szi­va Balázs, a Rom­er Akusz­tik front­em­be­re a ren­dez­vé­nyen.

Az ere­de­ti cikk a Magyar Nem­zet olda­lán olvas­ha­tó.