„A Kodru hegység déli oldaláról hosszan nyúló lejtők ereszkednek alá s ezeknek egyikén, a völgybe mélyen benyúló sziklás fokon áll a vár. Az 1850-es évek végén lejött ide Déznára Jókai, barátját Török Gábort, Arad megye egykori alispánját s országgyűlési követét meglátogatni. Az új szerpentin-út, mely e sziklák közt a várba felvezet, Jókai-út nevet visel a nagy költő tiszteletére, s itt-tartózkodásának emlékére. Néhány napot töltött itt csendes idilli magányban a költő; élénk képzelőtehetségét megkapták a letűnt századokról mesélő romok, s egy történeti elbeszélés tárgyává tette azokat, melynek a déznai vár képezi színhelyét. Természet és költő együtt dolgoztak itten, hogy egymás művét kiegészítsék s megörökítsék, s a várhegy szépsége még élénkebb zománcot kap a nagy költő nevének reá eső sugarától.” (Czárán Gyula: A déznai várhegy, 1906)
Czárán Gyula azt persze szerényen elhallgatja, hogy a várba vezető utakat ő maga építtette, saját költségén. Jókai Mór azután a Vasárnapi Újság hasábjain “More patrio” név alatt örökítette meg partiumi élményeit. Egyébként a vár 1317-től Zaránd vármegyei királyi vár és uradalmi központ volt, 1387 és 1552 között a Losonczy család birtoka. 1566-tól, Borosjenő eleste után végvár, majd 1574 és 1596 között török kézen volt. Az 1693-as császári ostrom során vált rommá. Az alatta fekvő település a 17–19. században mezőváros volt. Dézna 1732-ben Rajnald modenai herceg birtokába került, ekkor már folyt a környéken vasérckitermelés. 1802-től a Török, majd a Wenckheim családé lett. A hámorok mellé magyarokat és felvidéki szlovákokat telepítettek, de a faluból is sokan jártak fel dolgozni. 1848–49-ben ágyúgolyókat öntöttek itt. A Wenckheim-birtokon működött az akkori Magyarország egyik első modern halgazdasága, falu fölött, a patak mentén ma is vannak halastavak.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a déznai vár, ahova több útvonalon is feljuthatunk a vár alatti parkolóból. A sárga jelzés egy könnyed útvonalon kanyarog fel a várba (1,3 km), a piros háromszög „direktben támad” a várhegy gerincén (540 m), de ha van via ferrata felszerelésünk, akkor a vár alatti sziklafalon is felmászhatunk. Odafent már csak pár fal áll, de a kilátás elég jó, mind a Béli-hegység magasabb régiója felé, mind a Fehér-Körös völgyére és a mögötte emelkedő Zarándi-hegység vonulatára.
Volt ám nagy felháborodás meg tiltakozás, mikor 1907-ben az Országos Községi Törzskönyvbizottság az Öthalom nevet adta Glogovácnak. De hát mit lehet tenni, ha a település keleti határában kurgánok, halomsírok állnak, meg mégis csak a Magyar Királyság majd közepén vagyunk.
A Magyar Királyság közepén, ahol Szent István korában vár épült. Arad neve a magyar településnevek túlnyomó többségéhez hasonlóan puszta személynévből keletkezett. Valószínűleg Arad, Urod, Orod lehetett az itteni várba I. István által az Ajtony vezér fölötti győzelme után kinevezett első ispán neve. Itt végeztette ki 1131-ben II. Béla szerb felesége a férje megvakításában bűnös 68 főurat. 1135-ben II. Béla társaskáptalant alapított itt, melynek templomát a mai római katolikus templom mellett található rommal azonosítják. Ez eredetileg kereszthajós bazilika volt, hasonlóan saját korának apátsági templomaihoz és püspöki székesegyházaihoz. 1177 előtt maga a vár is a prépostság tulajdona lett. A környező várost 1241-ben és 1285-ben a tatárok elpusztították, de a vár ellenállt a támadásnak. 1388-ban már mezőváros volt. 1459-ben egészen eddig portyáztak II. Mohamed szultán török hadai, 1514-ben Dózsa serege pusztította. 1551. szeptember 18-án foglalta el a török a Ó-Aradvárat, amely teljesen elpusztult. (Az Öthalomtól nyugatra pár száz méterre fekvő aradi ispánsági vár (Ó-Aradvár) nyomai ma már csak a levegőből láthatók a terület mezőgazdasági művelése miatt.)
A 18. század elején a mai falu déli részén szerb lakosságú település jött létre Glogovác néven, amelyet beillesztettek a határőrség szervezetébe. 1756-ban a szerbeket elköltöztették és megkezdődött a németek betelepítése. A korábbi szerb falu kanyargós utcái mellett egy sakktáblás elrendezésű új falurész épült ki – a kettő ma is elkülöníthető. A település gazdálkodása mintaként szolgált a környék falvai számára. A 20. század első éveiben a szegényebb glogováciak előbb Németországban próbáltak munkát keresni, majd jelentőssé vált körükben a kivándorlás az Egyesült Államokba. 1945. január 14-én a 17 és 45 év közötti német férfiakat és a 18 és 32 év közötti nőket a Szovjetunióba hurcolták, ahol 59-en életüket vesztették. 1945 és 1948 között a svábok elkobzott birtokaira kb. 1000 román telepest költöztettek be. A szocializmus évtizedeiben, 1988-ig német lakosságának már kb. kétharmada kitelepült Németországba. A második világháború után a települést az 1821-es havasalföldi felkelés vezetőjéről, Tudor Vladimirescuról nevezték el.
Nekünk azért mindig is Öthalom marad – az öt kurgán a falutól 200 méterre keletre áll, közülük az egyikre 1854-ben kápolnát építettek, amelyhez kálvária vezet. Két katolikus temploma közül a plébániatemplom 1767-ben, az ún. kistemplom 1889-ben épült. Előbbi mögött találjuk a középkori Szent Márton prépostsági templom szerény romjait, amely egyben a jelvényszerző mozgalom igazolópontja.
Képek forrása: varlexikon.hu
„A ménesi borvidéktől éjszakra, a régi Kovásziban van Arad vármegye legjobban fennmaradt Árpád-kori templomának tornya. A nép török mecsetnek tartja, holott tiszta román ízlésű templom. A romok között, ásatás közben, koporsót s drágakövekkel és aranyékszerekkel díszesített csontvázat is találtak. A nép, mely erről tudósít, számos regét fűz hozzá. E templomban 1537. december 2-án János király is misét hallgatott, miközben az iskolás fiúk buzgón énekelték: „Gaudete, iterum dico: gaudete!” (Turisták Lapja: Arad régiségei s a turistaság, 1892)
Bizony 1537-ben még katolikus és magyar volt Kovászi, sőt mezővárosi rangja volt, hogy aztán 1566-tól már a borosjenői szandzsákhoz tartozzon. A törökök kiverése után ortodox románokkal települt újra, így nincs mit csodálkozni azon, hogy bírája 1848. október 10-én felolvasta Jelačić kiáltványát és felkelést robbantott ki. Az új román honfoglalók október 18-20-án rögvest megöltek hét nemzetőrt, kifosztottak több magyarok által lakott házat és kocsmát, valamint elkergették Kossuth-párti papját, Arsenie Popovici-ot. Október 23. után a Gaál László vezette honvédség feloszlatta a községi tanácsot és két lakost kivégzett. A régi helyére kinevezett új községi tanácsot a falu teljes lerombolásának terhe mellett kötelezték, hogy újoncokat állítson a nagybecskereki magyar táborba.
Neszly János jegyző az 1880-as évek elején magyar magániskolát szervezett, amelyet 1898-ban a magyar állam vett át. 1909/10-ben az iskola diákjainak mintegy kétharmada volt román. Kovászi környékén 1944. szeptember 13-án is súlyos összetűzések voltak a magyar honvédők és a román csapatok között. Október 13-án a Vörös Hadsereg evakuálta a falu lakosságát és a jegyző házában alakították ki Malinovszkij marsall főhadiszállását. A falusiak csak november 17-én térhettek vissza otthonaikba.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a középkori templom romja (Turnului utca 1.). A rom egy magánkertben áll, de be lehet menni megnézni.
„Ha az utas e vár romjaihoz izzadva bár, de feljut, a fenséges kép látására lelkét varázshatalom szállja meg, egy tündérkert az, mit innét lát. Fekszik e vár Aradmegye közepén, a keletről befutó erdélyi Kárpátok magas szirtű végfokán, honnét tekintetünk észak-nyugotra, a budai hegyekig futó síkfölddel találkozik. (…) Maholnap csak hírből tudandjuk, hogy e hazában Világosvár is volt; még csak néhány évtized s Arad kies rónáit a világosi szirttető büszke falaival többé nem fogja fenségessé emelni. Azok a vén falak a vihar tombolásai alatt nyögve mindennap egy-egy követ hullatnak ki omló terheikből, mígnem az enyészetet hirdető harang az ormok felett is megkondítja végzetes hangját, s a századokkal birkózott bástya, a szédítő mélység fenekére szakasztja ezer darabjait.” (Kallós Kálmán: Világosvár, 1858)
Több mint tizenöt évtized telt el, de nem teljesedett be a jóslat. Búsan düledeznek, de állnak még Világos várának romjai. Pedig volt vaskos történelme, amibe beleroskadjon. Első nevesebb várnagya Dezső volt, aki 1330-ban megmentette Károly Róbert életét. 1439-ben Brankovics György szerb despota kapta adományul, majd Hunyadi Jánosnak ajándékozta 1444-ben. Ám a rigómezei csata 1448-ban nem úgy sikerült, ahogyan Brankovics várta, ezért a hazafelé tartó Hunyadit elfogatta, majd arra kényszerítette, hogy visszaadja a várat. 1456-ban Hunyadi Mátyás előbb nagybátyjának, Szilágyi Mihálynak adományozta, majd 1458 őszén a várba záratta az ellene szövetkező Szilágyit, akit szakácsa szöktetett meg innen 1459-ben. Érdekes, hogy kibékülésük után az uradalom ismét Szilágyié lett, majd özvegye halála után Báthori István vajdára szállt. 1514-ben Dózsa György parasztserege ostrommal foglalta el a várat. Miután Szapolyai János visszafoglalta a parasztoktól, nem volt hajlandó visszaadni tulajdonosának, Báthori István nádornak. A mohácsi csata után visszakerült a Ferdinánd-párti Báthorihoz. 1528-ban Szapolyai felhívására egy 600 fős török sereg ostromolta, de védői Báthori várnagya, Balica vezetésével ellenálltak. 1566-ban aztán csak elfoglalta a török, és nagyon nem is akarta kiadni kezéből, pedig 1613-ban Petneházi István 14 napig ágyúzta, eredménytelenül. 1614-ben aztán sikerült visszafoglalni, ám fellázadt őrsége egy év múlva visszaadta a lippai pasának. Végül 1693-ban Heister tábornok felszabadította, ekkor a vár már igen leromlott állapotban volt. 1755-ben Bohus Imre vásárolta meg a várat, amelynek köveit kastélyának építésére használta fel. Az 1784-es parasztfelkeléskor leágyúzták a vár maradékát, hogy az ne nyújthasson menedéket a felkelőknek.
Ma már népszerű turisztikai látnivaló, ahonnan szép kilátás nyílik a számunkra oly rossz emlékű szöllősi mezőre, de szépen mutat innen a mögöttünk emelkedő Zarándi-hegység és a Béli-hegység is. Világos központjából, a kastélytól indul ide a kék kereszt turistaút (1,7 km; 332 méter szintemelkedés; kb. 1 órás út), de autóval is fel lehet jönni a vár mögötti parkolóig (onnan még 670 méter séta).
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a vár.
„Anonymus szerint a honfoglaláskor Töhötöm és unokája telepedett meg nemzetségével a Fehér és Fekete Körös, valamint az Erdélyi hegyek közt eső vidéken. A mongolpusztítás előtt a Feketekörös-völgyi magyar faluk mind fennállottak s virágzó keresztyén kultúra élt bennük. A mongolok elpusztították az egész vidéket, csak az menthette meg életét, aki az ősrengetegekbe vette magát.” (Győrffy István: A Feketekörös-völgyi magyarság, 1913)
Ott, ahol a Fekete-Körös a síkságra lép, a Belényesszentmiklós feletti teraszon, egy Árpád-kori pálos kolostor templomának megrogyott tornya, mint megcsonkított magyarságunk jelképe kiált az ég felé. Úgy regélik, a tatárdúlás előtt, hercegi palota, Géza király vadászkastélya állt itt, kedvenc vadászterületének szívében. A folyó kiszélesedő völgyének teraszain települt falvak múltunk legősibb rétegeiben gyökereznek.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a csonkatorony.
„A mostan fennálló nagy torony egy apátságnak maradványa, mely fundáltatott Szent László magyar király által és Szent Tamás apostol nevéről volt szentelve. Sok ideig fennállott virágzó állapotban, de végre a sok régi ellenséges időkben, a török-tatár háborúkban és a kurucok revoluciójában elpusztult. Harangjaiból a törökök ágyút öntöttek.” (1827-es egyházi anyakönyv)
Ahol a Tőz beletorkollik a Fekete-Körösbe, egy híd kel át a folyón. Ezt az átkelőt őrzi az egykor fontos vámszedőhely, Tamáshida. Ma már nehéz elképzelni, de a 13. században Rogerius még „megerősített német városként” említette. Később a Rátold nemzetség birtoka volt, ahol az erdélyi rendek országgyűléseket is tartottak. A Zarándi-sík legjelentősebb Árpád-kori emlékének, a román stílusú templomnak már csak romos tornya emlékeztet Tamáshida fénykorára.
A jelvényszerző mozgalom igazolási pontja a templomrom. Amennyiben be van zárva a kapu, a Körös felé eső következő házban lakó magyar bácsi kinyitja azt.
A Papuk déli részén álló várrom története szinte kopírozza az összes szlavóniai vár történetét: a 14. században épül, fénykorát az 1400-as években éli; ekkor birtokolják a Thallóczyak és a Szapolyiak is. A 15. század közepén elfoglalja a török, emiatt a környékbeli lakosság elmenekül, akik helyére az oszmánok boszniai rácokat hoznak. A vár a török elleni felszabadító harcokban elpusztul, az 1702-es leírások szerint már rom. Mára benőtte a növényzet, de nem annyira, hogy impozáns részletei, a lőrések és tornyok ne repítsék vissza az erre járót a múltba.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom.
Magasság: 595 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés:a Papukon átkelő D69-es út felől.
Elnézegetve Dobrakutya várának romjait, ki gondolná, hogy egykor micsoda élet zajlott falai között. 1335-ben említik először, ekkor a Papuk nyugati részének központja. Az erősséget Nagy Lajos királyunk adja a Horvátiaknak, később birtokolják a Nelipichek, a pécsi püspök, a kevendi Székelyek. A török 1542-ben foglalja el, utánuk pedig jön a már ilyenkor szokásos pusztulás. A romokat egy kis bércen találjuk Dobrakutyától keletre az erdőben.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom.
Magasság: 324 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: a Dobrakutya melletti bányától a piros jelzésen (2,5 km; 55 perc; 135 méter szintemelkedés).
Szaplonca várából mára csak az öregtorony, néhány falcsonk és a déli fal maradt meg. Ami nem is csoda, hisz a török 1688-as kiűzése után már nem szolgált hadi célokat. Egy 1702-es leírás szerint már akkor rom volt. Pedig a 14. században épült vár olyan tulajdonosokkal büszkélkedhetett, mint a Cilleiek és a Garaiak. A török 1542-ben foglalta el, ráadásul olyan aga került az élére, aki addig zaklatta a környékbeli lakosságot, amíg az el nem vándorolt. Helyükre rácokat hurcoltak be Boszniából, ám ma már se török, se rácok, csak a csend és a béke honol a Papuk erdeiben.
A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a várrom.
Magasság: 393 m
Nyitva: 0-24
Megközelítés: Skodinovac felől a piros jelzésen (3 km; 1 óra 20 perc; 252 méter szintemelkedés).
