Aki meg­mássza a Dunaj­ec áttö­ré­sét őrző Koro­na-hegy Okrag­li­ca nevű csú­csát, fel­tét­len men­jen tovább a kék jel­zé­sen a hegy észa­ki olda­lá­ra, ahol magyar tör­té­nel­mi emlék­kel talál­koz­hat. Az Okrug­li­cá­ról úgy fél órás eresz­ke­dés után érhe­tünk ugyan­is Len­gyel­or­szág leg­ma­ga­sab­ban fek­vő várá­hoz, Kuni­gun­da rom­ja­i­hoz. Az erő­dít­ményt az 1200-as évek­ben épí­tet­ték a kör­nyék védel­mé­re, és a XV. szá­zad első felé­ben a huszi­ták rom­bol­ták le. De min­ket job­ban izgat az a feje­zet, ami egy szá­munk­ra oly ked­ves sze­mé­lyi­ség­ről szól. A tatár­já­rás ide­jén a vár ugyan­is nem más­nak, mint IV. Béla lányá­nak, a len­gye­lek hőn sze­re­tett király­né­jé­nek, Szent Kin­gá­nak nyúj­tott mene­dé­ket. Őt idé­zi elénk a romok egyik szik­la­üre­gé­ben fel­ál­lí­tott egész ala­kos szob­ra is. Az egy­ko­ri vár alap­ja­in fel­idéz­het­jük Szent Kin­ga legen­dá­ri­u­mát. A király­lány­ból tizen­öt éve­sen lett len­gyel király­né, Boleszláv krak­kói her­ceg hit­ve­se­ként. A kirá­lyi pár közös foga­dal­muk értel­mé­ben örö­kös tisz­ta­sá­gi foga­da­lom­ban élt. Kin­gá­nak nagy sze­re­pe volt a tatár­já­rás utá­ni újjá­épí­tés­ben, a len­gye­lek pedig temp­lo­mo­kat, kolos­to­ro­kat és leg­ne­ve­ze­te­sebb sóbá­nyá­ju­kat is neki köszön­he­tik. Fér­je halá­la után kla­rissza apá­ca lett, vagyo­nát szét­osz­tot­ta a sze­gé­nyek között, s vissza­vo­nul­tan élt az álta­la ala­pí­tott ószan­de­ci kolos­tor­ban, míg­nem 1292-ben meg­tért urá­hoz. Bizony, ma már talán el se hisszük, de volt idő, ami­kor így éltek és ennyi min­dent hagy­tak maguk után veze­tő­ink. A király­né ki is érde­mel­te, hogy az ezred­for­du­lón II. János Pál pápa szent­té avas­sa.

A 780 méte­ren fek­vő vár több irány­ból is meg­mász­ha­tó: Kros­ci­en­ko nad Dunaj­cem­ből a sár­ga, majd kék jel­zé­sen más­fél óra, míg Stro­mow­ce-Niz­né­ből a sár­ga, majd zöld jel­zé­sen szin­tén más­fél óra az út, de amennyi­ben túrán­kat vari­ál­juk az Okrag­li­ca és a Sólyom­kő meg­hó­dí­tá­sá­val, akkor ter­mé­sze­te­sen több.