Az Érchegységet északról kerülő Kis-Aranyos völgye szemrevaló, békés tájék. A Vidra községhez tartozó Nemesi falu határában megtörő plató lépcsőjén varázslatos vízesés zuhog le. Szemközt a vízeséssel egy másik nevezetes természeti ritkaság, az úgynevezett Csigahegy évmilliók emlékeit őrzi. Első pillantásra nem tűnik különlegesnek, de ha közelebbről megnézzük, szikláiba 35 féle puhatestű kövült bele, ősi földtörténeti korok lenyomataként.

A szász telepítésű kiváltságos bányászváros szépen fejlődött, de az arany mellett a vér is meghatározta történetét. Itt is pusztítottak Horea és Avram Iancu román martalócai, akik még saját vérüket sem kímélték, amikor Kossuth román követét, Dragoș országgyűlési képviselőt is felkoncolták. A pusztítás a magyar egyházakat is sújtotta.

Isten házai mellett áldozatok lettek Isten szolgái, a katolikus plébános, az unitárius és a református lelkész is. A 17. században épült unitáriusba a legfájóbb belépni. Onnan már az utolsó lélek is kiköltözött, csak omladozó, fedetlen csontváza maradt, szebb idők néma mementójaként.

Az Árpád-kori eredetű Szent Miklós katolikus plébániatemploma is sok golgotás időt látott. A tatárjárástól az 1848-as vérontásig sokszor kellett feltámadnia poraiból.

A református templom ad még némi magyar életjelet, a hitből fakadó remény üzenetét hordozza.

A templom mögötti egykori bányásziskola falában kőtábla tanúskodik arról, hogy „Ezer hatszáz hetven kettőben ezen hely Apafi Mihálytól lett Tanuló Műhely.”

52 lélek. Ennyi magyar él ma Abrudbányán.

Az egyik fennmaradt római tárnát a bányamúzeum őrzi.

150 lépcsőfok vezet le a 2000 éves bányafolyosó rendszerbe. A római korban tízezrek dolgoztak ezekben a tárnákban, kezdetleges módszerekkel, kézi erővel termelték ki az aranyat.

Az aranyfeldolgozás nem is olyan régen még működő eszközei, a különféle aranyzúzó malmok ma már múzeumi látnivalók lettek. Vannak itt római kövek, és a bányából előkerült híres szöveges viasztáblácskák is az aranyláz különböző korszakaira emlékeztetnek.

A kommunizmus előtt még valóságos családi vállalkozásokban folyt Verespatakon az aranybányászat. Úgy rebesgetik, minden ház alatt hatalmas saját bányarendszerek vannak, ahol generációról-generációra bányászták az aranyat.

Aztán persze eljött a kommunista államosítás, s vele a háztáji, kézműves bányászat felszámolása. A magyar szó is elcsendesedett, régi épületeink kiüresedve, eredeti szerepüktől megfosztva roskadoznak.

A városka felett természeti jelenségnek hat, pedig mesterséges bányászati emlék a Fenyves-tó. 1745-ben Mária Terézia rendeletére alakították ki, hogy vízhiány esetén se álljanak le az érczúzók.

A bányászat legősibb nyomait a keresztül-kasul furkált Várdomb, a Csetátye őrizte meg.

Történelmi hazánk legrégibb bányászati relikviája az elmúlt évtizedek külszíni fejtésének lett az áldozata.

Verespataktól keletre a Veresvölgyben már nem aranyat, hanem rezet rejt a föld. Itt éktelenkedik, mint egy hatalmas amifiteátrum a szászavinci rézbánya. 1977-ben nyitották meg, azóta zabálják fel a hegyet a fentről apró bogaraknak tűnő hatalmas munkagépek.

Kellett a hely a réz után maradt zagynak is. Ceausescu meg valamiért épp a hegyek közé szorult Szászavinc völgyét nézte ki zagytárolónak.

Nem zavarta, hogy már foglalt a völgy. Így lett, hogy Szászavinc több mint ezer lakójának 1986-ban egyik pillanatról a másikra távoznia kellett. Talán vissza se néztek, hogy ne kelljen látniuk, hogy borítja be házaikat, templomukat, iskolájukat, temetőjüket, addigi életüket a vörös veszedelem. Akinek térkép e táj, nem is gondolná, hogy a bányahordalék egy falut rejt, ha nem lógna ki a zagyból mementóként a dombra épült középkori templom tornya.

A vulkanikus tevékenységnek köszönhetjük a híres Detunáták bazaltszirtjeit is.

A két szomszédos kiemelkedés, az Erdős és a Kopasz-Detonáta közül az utóbbi a látványosabb, melynek aljába 1893-ban az Erdélyi Kárpát Egyesület alsó-fehér megyei osztálya épített menedékházat. A „Detonáta” elnevezést ahhoz a villámhoz hasonló zajhoz kötik, ami akkor keletkezik, amikor egy óriási kőtömb kiszakad a hegyből. A robajokhoz a mócok sok legendát költöttek. A lávák oszlopos elválását a tudósok azzal magyarázzák, hogy a felszínre kerülő láva hűlés közben összehúzódik; s az ebből eredő feszültség töri általában hatszögű oszlopokra.