Az Erdé­lyi-érc­hegy­sé­get észak­ról kerü­lő Kis-Ara­nyos völ­gye szem­re­va­ló, békés tájék. Az Alsó­vid­ra köz­ség­hez tar­to­zó Neme­si falu hatá­rá­ban, egy meg­tö­rő pla­tó lép­cső­jén varázs­la­tos víz­esés zuhog le, mész­tu­fa gátat épít­ve. Szem­közt a víz­esés­sel egy másik neve­ze­tes ter­mé­sze­ti rit­ka­ság, az úgy­ne­ve­zett Csi­ga­hegy évmil­li­ók emlé­ke­it őrzi. Első pil­lan­tás­ra nem tűnik külön­le­ges­nek, de ha köze­lebb­ről meg­néz­zük, szik­lá­i­ba 35 féle puha­tes­tű kövült bele, ősi föld­tör­té­ne­ti korok lenyo­ma­ta­ként. Talán a kis Jan­ku is lejárt néha meg­már­tóz­ni a víz­esés­ben vagy meg­kö­ve­se­dett csi­gát gyűj­te­ni, mielőtt jogász­hall­ga­tó lett Buda­pes­ten. Mert itt, Vid­rán, ebbe a békés tájék­ba szü­le­tett bele a később nép­ir­tó paraszt­ve­zér­ként hír­hed­té vált Avram Ian­cu.

A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a víz­esés.
Magas­ság: 705 m
Nyit­va: 0–24
Meg­kö­ze­lí­tés: a Csi­ga­hegy felől (600 méter; 10 perc; 60 méter szint­emel­ke­dés).

Az Erdé­lyi-érc­hegy­ség irtá­sa­it a juhá­szat­tal fog­lal­ko­zó mócok népe­sí­tet­ték be. Az Ara­nyos fel­ső völ­gyé­nek leg­na­gyobb kiter­je­dé­sű szór­vány­te­le­pü­lé­se Topán­fal­va volt, ahol az egy­más­tól távol élők éven­te egy­szer össze­gyűl­tek és leány­vá­sár kere­té­ben háza­sí­tot­ták ki lánya­i­kat. A 17. szá­zad­tól bánya­ura­dal­mi szék­hely lett, így a romá­nok már nem­csak a föl­dek fel­szí­nén, de azok mélyén, az érc­bá­nyák­ban is dol­goz­tak. De nem volt min­dig ínyük­re való ez az élet, s nem egy­szer a magya­ro­kon csat­tant a fel­dü­hí­tett mócok osto­ra. Estén­ként leült egy­más­sal beszél­get­ni a féle­lem, a tudat­lan­ság és az irigy­ség, és 1784 egyik esté­jén arra jutot­tak, hogy meg­bosszul­ják az évszá­za­dok óta gyű­lő sérel­me­ket. A város­ban ma is meg­van a pin­ce, ahol 1782-ben az első pofon elcsat­tant a mócok és az örmény ura­dal­mi bér­lők között, meg­ala­poz­va a 2 évvel későb­bi paraszt­fel­ke­lést, ami­kor Horea csa­pa­tai nagy pusz­tí­tást végez­tek Topán­fal­ván és kör­nyé­kén. De nem­csak Horea főha­di­szál­lá­sa volt Topán­fal­va, hanem Avram Ian­cué is, aki 1848-ban még nagyobb vér­vesz­te­sé­get oko­zott a hegy­al­jai magyar­ság fal­va­i­ban. Pedig egész jól indult min­den. Ele­in­te úgy tűnt, hogy népé­vel a magyar sza­bad­ság­harc mel­lé áll, ám végül Kos­suth­tal nem sike­rült meg­egyez­ni, mire az oszt­rá­kok fűt-fát ígér­ve elle­nünk for­dí­tot­ták a móco­kat, akik­nek könnyű pré­dát jelen­tet­tek a véd­te­len magyar tele­pü­lé­sek. Míg hon­vé­de­ink a fron­ton har­col­tak, a fel­fegy­ver­ke­zett romá­nok ártat­lan asszo­nyok, gyer­me­kek és idő­sek ezre­it mészá­rol­ták le. Mind­ezért a romá­nok azt kap­ták a Habs­bur­gok­tól aján­dék­ba, amit mi bün­te­tés­ből. Mikor Ferencz József 1852. júni­us 21-én Topán­fal­ván szállt meg, Ian­cu hiá­ba kért tőle auden­ci­át, a csá­szár nem fogad­ta őt. Ezen a nyá­ron Ian­cu lever­te a két­fe­jű sasos címert a kincs­tár épü­le­té­ről, rátá­madt a katasz­te­ri föld­mé­rők­re, míg­nem augusz­tus­ban letar­tóz­tat­ták. A zavart elmé­jű móc paraszt­ve­zér éle­te végé­ig gyak­ran tar­tóz­ko­dott Topán­fal­ván; itt jelen­tet­te ki 1859-ben, hogy „a szé­ke­lyek­kel az ember egész Euró­pát meg­hó­dít­hat­ja.”
Móc­vi­dék köz­pont­já­nak mai képe nem túl turis­ta­csa­lo­ga­tó: az Ara­nyos álta­lá­ban tele van pil­le­pa­lack­kal, a szo­ci­a­liz­mus után magá­ra hagyott tele­pü­lés házai romo­sak, vil­lany­ve­ze­ték­ből is két­szer annyi van, mint másutt Erdély­ben. A két tömeg­gyil­kos­nak, Hore­a­nak és Ian­cu­nak szob­ra és múze­u­ma is van Topán­fal­ván. Ennyi vész után nem cso­da, hogy a kato­li­kus magya­rok temp­lo­ma is las­san elgaz­dát­la­no­dik.

A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a kato­li­kus temp­lom.
Magas­ság: 560 m
Nincs nyit­va
Meg­kö­ze­lí­tés: a város­köz­pont­ból.

Abrud­bá­nya, a róma­i­ak Abru­tu­sa, Euró­pa egyik leg­ré­gibb arany­fel­dol­go­zó köz­pont­ja, az erdé­lyi arany­mű­ve­lés köz­pont­ja. A szász tele­pí­té­sű kivált­sá­gos bányász­vá­ros szé­pen fej­lő­dött, de az arany mel­lett a vér is meg­ha­tá­roz­ta tör­té­ne­tét. 1784. novem­ber 7‑én itt is pusz­tí­tot­tak Horea román mar­ta­ló­cai, Abrud­bá­nya magyar lakos­sá­gát nagy­részt legyil­kol­ták. 1849 tava­szán Kos­suth követ­ség­be küld­te Ioan Dra­gost, a magyar ország­gyű­lé­si román kép­vi­se­lő­jét, hogy tár­gyal­jon Avram Ian­cu­val. Utób­bi haj­lott a meg­egye­zés­re, de Hat­va­ni Imre május­ban egy magyar sza­bad­csa­pat­tal elfog­lal­ta a várost. A móc láza­dók ost­rom alá fog­ták Abrud­bá­nyát, ahon­nan sike­rült kitör­nie Hat­va­ni­ék­nak. A romá­nok a magyar sere­get meg­tá­mad­ták és a velük mene­kü­lő lako­sok­kal, vala­mint Ioan Dra­goș­sal együtt lemé­szá­rol­ták. A pusz­tí­tás a magyar egy­há­za­kat is súj­tot­ta. Ahogy Szász Károly fogal­ma­zott: „Ama veres napok­ban a főtér leg­szebb épü­le­tei föl­gyúj­tat­tak, a kato­li­kus és uni­tá­ri­us, vala­mint a refor­má­tus temp­lom a pusz­tu­lás­ból füs­tös rom­hal­ma­zok­ként kerül­tek ki. Kő kövön nem maradt.” Isten házai mel­lett áldo­za­tok let­tek Isten szol­gái, a kato­li­kus plé­bá­nos, az uni­tá­ri­us és a refor­má­tus lel­kész is. A 17. szá­zad­ban épült uni­tá­ri­us temp­lom­ba a leg­fá­jóbb belép­ni. Onnan már az utol­só lélek is kiköl­tö­zött, csak omla­do­zó, fedet­len csont­vá­za maradt, szebb idők néma memen­tó­ja­ként. Az Árpád-kori ere­de­tű Szent Mik­lós kato­li­kus plé­bá­nia­temp­lo­ma is sok gol­go­tás időt látott. A tatár­já­rás­tól az 1848-as vér­on­tá­sig sok­szor kel­lett fel­tá­mad­nia pora­i­ból. A refor­má­tus temp­lom ad még némi magyar élet­je­let, a hit­ből faka­dó remény üze­ne­tét hor­doz­za. A temp­lom mögöt­ti egy­ko­ri bányász­is­ko­la falá­ban kőtáb­la tanús­ko­dik arról, hogy „Ezer hat­száz het­ven ket­tő­ben ezen hely Apa­fi Mihály­tól lett Tanu­ló Műhely.”
Jókai Mór 10 évvel a véreng­zés után láto­gat­ta meg Abrud­bá­nyát: „Szo­mo­rú, elcsüg­gesz­tő lát­vány az uta­zó­nak Abrud­bá­nya képe, egy nagy nyit­va maradt sír az, melyet még nem volt idő behan­tol­ni; hanem azután a népe! Itt a rom­ba dűlt falak közt most is lel­kes nép lakik, ki hité­hez, nem­ze­té­hez, becsü­le­té­hez hű maradt, kiről pél­dát vehet­ne magá­nak sok nagy gaz­dag magyar város, mely­nek bol­dog népe a maga jólé­té­ben szá­ja szé­lé­ig úsz­ván, ott is hajol, ahol nem gör­bí­tik. Nem lak­nak itten nagy­urak, de olyan embe­rek, kik­ben gaz­dag a szív.”

A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a refor­má­tus temp­lom.
Magas­ság: 598 m
Nyit­va: érdek­lőd­ni ezen a tele­fon­szá­mon lehet: 0040740051647
Meg­kö­ze­lí­tés: a város­köz­pont­ban; Piat­ra Ero­il­or 2.

Veres­pa­tak­tól kelet­re a Veres­völgy­ben már nem ara­nyat, hanem rezet rejt a föld. Itt ékte­len­ke­dik, mint egy hatal­mas ami­fi­te­át­rum a szás­za­vin­ci réz­bá­nya. 1977-ben nyi­tot­ták meg, azóta zabál­ják fel a hegyet a fent­ről apró boga­rak­nak tűnő hatal­mas mun­ka­gé­pek.

Kel­lett a hely a réz után maradt zagy­nak is. Cea­us­es­cu meg vala­mi­ért épp a hegyek közé szo­rult Szás­za­vinc völ­gyét néz­te ki zagy­tá­ro­ló­nak.

Nem zavar­ta, hogy már fog­lalt a völgy. Így lett, hogy Szás­za­vinc több mint ezer lakó­já­nak 1986-ban egyik pil­la­nat­ról a másik­ra távoz­nia kel­lett. Talán vissza se néz­tek, hogy ne kell­jen lát­ni­uk, hogy borít­ja be háza­i­kat, temp­lo­mu­kat, isko­lá­ju­kat, teme­tő­jü­ket, addi­gi éle­tü­ket a vörös vesze­de­lem. Aki­nek tér­kép e táj, nem is gon­dol­ná, hogy a bánya­hor­da­lék egy falut rejt, ha nem lóg­na ki a zagy­ból memen­tó­ként a domb­ra épült közép­ko­ri temp­lom tor­nya.

A vul­ka­ni­kus tevé­keny­ség­nek köszön­het­jük a híres Detu­ná­ták bazalt­szirt­je­it is.

A két szom­szé­dos kiemel­ke­dés, az Erdős és a Kopasz-Deto­ná­ta közül az utób­bi a lát­vá­nyo­sabb, mely­nek aljá­ba 1893-ban az Erdé­lyi Kár­pát Egye­sü­let alsó-fehér megyei osz­tá­lya épí­tett mene­dék­há­zat. A „Deto­ná­ta” elne­ve­zést ahhoz a vil­lám­hoz hason­ló zajhoz kötik, ami akkor kelet­ke­zik, ami­kor egy óri­á­si kőtömb kisza­kad a hegy­ből. A roba­jok­hoz a mócok sok legen­dát köl­töt­tek. A lávák osz­lo­pos elvá­lá­sát a tudó­sok azzal magya­ráz­zák, hogy a fel­szín­re kerü­lő láva hűlés köz­ben össze­hú­zó­dik; s az ebből ere­dő feszült­ség töri álta­lá­ban hat­szö­gű osz­lo­pok­ra.