Az Erdé­lyi-érc­hegy­ség irtá­sa­it a juhá­szat­tal fog­lal­ko­zó mócok népe­sí­tet­ték be. Az Ara­nyos fel­ső völ­gyé­nek leg­na­gyobb kiter­je­dé­sű szór­vány­te­le­pü­lé­se Topán­fal­va volt, ahol az egy­más­tól távol élők éven­te egy­szer össze­gyűl­tek és leány­vá­sár kere­té­ben háza­sí­tot­ták ki lánya­i­kat. A 17. szá­zad­tól bánya­ura­dal­mi szék­hely lett, így a romá­nok már nem­csak a föl­dek fel­szí­nén, de azok mélyén, az érc­bá­nyák­ban is dol­goz­tak. De nem volt min­dig ínyük­re való ez az élet, s nem egy­szer a magya­ro­kon csat­tant a fel­dü­hí­tett mócok osto­ra. Estén­ként leült egy­más­sal beszél­get­ni a féle­lem, a tudat­lan­ság és az irigy­ség, és 1784 egyik esté­jén arra jutot­tak, hogy meg­bosszul­ják az évszá­za­dok óta gyű­lő sérel­me­ket. A város­ban ma is meg­van a pin­ce, ahol 1782-ben az első pofon elcsat­tant a mócok és az örmény ura­dal­mi bér­lők között, meg­ala­poz­va a 2 évvel későb­bi paraszt­fel­ke­lést, ami­kor Horea csa­pa­tai nagy pusz­tí­tást végez­tek Topán­fal­ván és kör­nyé­kén. De nem­csak Horea főha­di­szál­lá­sa volt Topán­fal­va, hanem Avram Ian­cué is, aki 1848-ban még nagyobb vér­vesz­te­sé­get oko­zott a hegy­al­jai magyar­ság fal­va­i­ban. Pedig egész jól indult min­den. Ele­in­te úgy tűnt, hogy népé­vel a magyar sza­bad­ság­harc mel­lé áll, ám végül Kos­suth­tal nem sike­rült meg­egyez­ni, mire az oszt­rá­kok fűt-fát ígér­ve elle­nünk for­dí­tot­ták a móco­kat, akik­nek könnyű pré­dát jelen­tet­tek a véd­te­len magyar tele­pü­lé­sek. Míg hon­vé­de­ink a fron­ton har­col­tak, a fel­fegy­ver­ke­zett romá­nok ártat­lan asszo­nyok, gyer­me­kek és idő­sek ezre­it mészá­rol­ták le. Mind­ezért a romá­nok azt kap­ták a Habs­bur­gok­tól aján­dék­ba, amit mi bün­te­tés­ből. Mikor Ferencz József 1852. júni­us 21-én Topán­fal­ván szállt meg, Ian­cu hiá­ba kért tőle auden­ci­át, a csá­szár nem fogad­ta őt. Ezen a nyá­ron Ian­cu lever­te a két­fe­jű sasos címert a kincs­tár épü­le­té­ről, rátá­madt a katasz­te­ri föld­mé­rők­re, míg­nem augusz­tus­ban letar­tóz­tat­ták. A zavart elmé­jű móc paraszt­ve­zér éle­te végé­ig gyak­ran tar­tóz­ko­dott Topán­fal­ván; itt jelen­tet­te ki 1859-ben, hogy „a szé­ke­lyek­kel az ember egész Euró­pát meg­hó­dít­hat­ja.”
Móc­vi­dék köz­pont­já­nak mai képe nem túl turis­ta­csa­lo­ga­tó: az Ara­nyos álta­lá­ban tele van pil­le­pa­lack­kal, a szo­ci­a­liz­mus után magá­ra hagyott tele­pü­lés házai romo­sak, vil­lany­ve­ze­ték­ből is két­szer annyi van, mint másutt Erdély­ben. A két tömeg­gyil­kos­nak, Hore­a­nak és Ian­cu­nak szob­ra és múze­u­ma is van Topán­fal­ván. Ennyi vész után nem cso­da, hogy a kato­li­kus magya­rok temp­lo­ma is las­san elgaz­dát­la­no­dik.

A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a kato­li­kus temp­lom.
Magas­ság: 560 m
Nincs nyit­va
Meg­kö­ze­lí­tés: a város­köz­pont­ból.

Hazajáró epizódban szerepelt:

• 217. rész: Erdélyi-érchegység — A mócok aranynégyszöge