Az ezer éves hatá­ron fek­szik dicső tör­té­nel­münk egyik leg­fé­nye­sebb dia­da­lá­nak szín­he­lye, Nán­dor­fe­hér­vár. Itt véd­ték meg ele­ink Hunya­di János veze­té­sé­vel 1456-ban a Magyar Király­sá­got és a keresz­tény Euró­pát. A vár ma is őrzi a nagy had­ve­zér emlé­két. A Hunya­di-kapu volt annak a tör­té­nel­mi tett­nek a szín­he­lye, ahol Dugo­vics Titusz hősi halált hal­va a mély­be rán­tot­ta a török vitézt. De Nán­dor­fe­hér­vár sem kerül­het­te el a sor­sát, török kéz­re került, és ott is maradt egé­szen 1863-ig, ami­kor ünne­pé­lye­sen átad­ták a kul­csát a szer­bek­nek, így lett Szer­bia fővá­ro­sa.

Közel fél évez­red telt el a nán­dor­fe­hér­vá­ri dia­dal után, ami­kor ismét csa­ta­zaj ver­te fel Belg­rá­dot. Az első világ­há­bo­rú­ban heves har­cok dúl­tak a vidé­ken az oszt­rák-magyar monar­chia és a szerb had­se­reg között. Hős hon­vé­de­ink teme­tő­je Isten­nek hála átvé­szel­te a titoi vész­kor­sza­kot.

Az Árpád-kor­ban még a magyar-bizán­ci határ fon­tos váro­sa volt Zimony. A török bal­ká­ni tér­hó­dí­tá­sa ide­jén újra meg­nőtt jelen­tő­sé­ge, és az első világ­há­bo­rú első pus­ka­lö­vé­se is itt dör­dült el. A Hunya­di­ak ősi várá­ból nem sok maradt, de áll még a torony, ami ezred­éves itt­lé­tün­ket hir­de­ti.

A Mil­le­ni­um évé­ben, 1896-ban össze­sen hét emlék­mű­vet épí­tet­tek a Kár­pát-meden­cé­ben. Ebből az egyi­ket Zimony­ban emel­ték, amely cso­dá­val hatá­ros módon túl­él­te a 20. szá­zad viha­ra­it. Annak ide­jén nem vélet­le­nül esett a válasz­tás Zimony­ra, ugyan­is itt adta vissza lel­két a Terem­tő­nek Hunya­di János.

Toron­tál vár­me­gye régi határ­őr köz­pont­ja Pan­cso­va. A Temes dunai tor­ko­la­tát az 1909-ben emelt vilá­gí­tó­tor­nyok jel­zik.

Pan­cso­ván Árpád népé­nek lete­le­pe­dé­se óta folya­ma­to­san jelen van a magyar­ság, de az utób­bi évszá­za­dok már a kisebb­sé­gi létünk­ről szól­tak. A szór­vány közös­sé­get a Pető­fi Sán­dor Egye­sü­let fog­ja össze.

Pan­cso­va köze­lé­ben a buko­vi­nai szé­ke­lyek tele­pü­lé­sei hor­doz­zák a magyar­sá­got. A madé­fal­vi vesze­de­lem elől Mold­vá­ba, majd Buko­vi­ná­ba mene­kült szé­ke­lyek 1883-ban végül ide­lent a déli vége­ken talál­ták meg vég­le­ges ott­ho­nu­kat. Her­te­lendy­fal­va nevét Toron­tál vár­me­gye akko­ri főis­pán­já­ról Her­te­lendy József­ről kap­ta. Refor­má­tus temp­lo­ma 1902-ben épült, ami a Kár­pát-meden­ce leg­dé­leb­bi kál­vi­nis­ta isten­há­za.

Az új hazá­ba tele­pült szé­ke­lyek­nek, akár csak ősi föld­jü­kön, itt is kemé­nyen meg kel­lett küz­de­ni a fenn­ma­ra­dá­sért. Hitü­ket meg­tart­va sike­rült meg­őriz­ni­ük iden­ti­tá­su­kat is.  Hogy mennyi­re ragasz­kod­nak gyö­ke­re­ik­hez, erre utal a her­te­lendy­fal­vi közös­sé­gi ház előtt álló szé­kely­ka­pu is.

Toron­tál­vá­sár­hely tanul­sá­gos helyi legen­dá­val büsz­kél­ked­het. Tör­tént ugyan­is, hogy ami­kor 1849-ben a szer­bek betör­tek a hely­ség­be, a falut fel­gyúj­tot­ták, a temp­lo­mot kifosz­tot­ták, még a haran­go­kat is elvit­ték. Ám a szerb köz­ség­ben, aho­va a haran­gok kerül­tek jár­vá­nyos beteg­sé­gek kezd­tek pusz­tí­ta­ni. Végül maguk a köz­ség lakói kér­ték, hogy vigyék vissza a haran­got.

A falu­ba 1794-ben tele­pül­tek be magya­rok, majd miu­tán a falu az 1848–49-es har­cok­ban tel­je­sen elpusz­tult, szor­gal­mas lakói újból fel­vi­rá­goz­tat­ták. Ma már csak a lakos­ság fele magyar.