“Ennek a hegy­ség­nek csak az az egy hibá­ja van, hogy a mienk, hogy itt van nálunk. Ha kint vol­na az Alpe­sek föld­jén, talán sok­kal több figye­lem­re mél­tat­nók. Pedig meg van ezen hegy­ség gaz­da­gon ter­mé­sze­ti szép­sé­gek­kel, rit­ka­sá­gok­kal áld­va s a turis­ta-világ­nak való­sá­gos Eldo­rá­dó­ja lehet­ne. Igaz, hogy csak a közép­ren­dű hegy­sé­gek sorá­ba tar­to­zik, s leg­ma­ga­sabb ormai sem érik el a 2000 métert. Van itt min­den, ami­vel egy hegy­ség a turis­tát elra­gad­ni képes.”

A biha­ri hegyek apos­to­la, Czá­rán Gyu­la sza­va­it tet­tek követ­ték: irdat­lan mun­ká­val tár­ta föl és nép­sze­rű­sí­tet­te a vidé­ket szer­te a hazá­ban. Aztán a haza elve­szett, így az Erdé­lyi közép­hegy­vi­dék ékes­sé­ge, amit egy­kor Kalo­ta-havas­nak hív­tak, ma már alig mond­ha­tó a miénk­nek. A Bihar-hegy­ség észa­ki szom­széd­ja, a Vigyá­zó-hegy­ség szép­sé­ge­i­ből mit sem veszí­tett. Sze­líd gerin­cek­ben tető­zik, vizek szab­dal­ta olda­la­it rétek­kel tar­kí­tott erdő­ren­ge­te­gek borít­ják. Három ágú vil­la ala­kú masszí­vu­má­nak ezút­tal a Nagy Sebes vizét körül­öle­lő közép­ső és nyu­ga­ti ágát jár­juk be, és a Beth­len Gábor emlék­tú­ra kere­té­ben meg­másszuk a hegy­lá­bi szór­vány-magyar­ság iko­ni­kus ormát, az Iste­nek hava­sát is.

A Kár­pá­tok alja és a nagy magyar Alföld mezs­gyé­jén, a Szat­már-Bere­gi-síkon, a Tisza jobb part­ján egy föld­raj­zi, tör­té­nel­mi és nép­raj­zi érté­kek­ben dús­ká­ló föld­da­rab nyúj­tó­zik. A hon­fog­la­ló magya­rok még mocsa­rak­kal, lápok­kal, élő és holt víz­fo­lyá­sok­kal átszőtt erdő­ket talál­tak itt. Aztán, ahogy embe­ri éle­tet lehel­tek a táj­ba, az erdők meg­gyé­rül­tek, a folyó­kat meg­re­gu­láz­ták és kiala­kult a Bere­gi-Tisza­hát­nak ez a fás lege­lők, kiter­jedt füves pusz­ták és vizes élő­hely-marad­vá­nyok tar­kí­tot­ta kör­nye­ze­te.

“Pozsony­tól fel­fe­lé halad­va, elénk tárul az elra­ga­dó szép Vág­völgy, olda­lán erdő­pa­lást­tal fedett hegy­há­tak. Az arany­köd­be bur­kolt hegyek orma­in rop­pant vár­ro­mok, amik­ből még csak nem­rég halt ki az élet. Ez a romok­ban gaz­dag vidék volt a magyar füg­get­len­sé­gi harc leg­za­jo­sabb küz­dő­te­re. Vára­it min­den idő­ben hatal­mas dinasz­ti­ák lak­ták, kis­ki­rá­lyok a fel­föl­dön. Itt vetet­ték meg lába­i­kat a nem­ze­ti feje­del­mek, ide vet­ték be magu­kat a trón­kö­ve­te­lők. Az ost­rom­mal bevett vára­kat aztán ott­hagy­ták szép romok­nak: az önként fel­adot­tak­nak adtak új gazdákat–idegeneket.”

Itt jár­tá­ban Jókai Mór is rácso­dál­ko­zott a Fel­ső-Magyar­or­szág és Mor­va­or­szág ezer­éves hatá­rán, a Vág és a Mor­va völ­gyei között válasz­fa­lat képe­ző Fehér-Kár­pá­tok bér­ce­i­re. Az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok vonu­la­tá­ra, mely mielőtt las­san bele­vesz­ne a Kis-Alföld lan­ká­i­ba, egé­szen külön­le­ges moza­i­kos táj­jal, sűrű erdők­kel, sze­líd for­má­jú lege­lők­kel, ugyan­ak­kor vad mész­kő­szik­lás hegy­ség­ré­szek­kel ruk­kol elő. Ősi nyu­ga­ti határ­vi­dé­kün­kön legen­dás szik­la­vá­rak, kas­té­lyok és szak­rá­lis épü­le­tek vív­ják hősi­es küz­del­mü­ket az átala­ku­ló kor­szel­lem­mel.