“Pozsony­tól fel­fe­lé halad­va, elénk tárul az elra­ga­dó szép Vág­völgy, olda­lán erdő­pa­lást­tal fedett hegy­há­tak. Az arany­köd­be bur­kolt hegyek orma­in rop­pant vár­ro­mok, amik­ből még csak nem­rég halt ki az élet. Ez a romok­ban gaz­dag vidék volt a magyar füg­get­len­sé­gi harc leg­za­jo­sabb küz­dő­te­re. Vára­it min­den idő­ben hatal­mas dinasz­ti­ák lak­ták, kis­ki­rá­lyok a fel­föl­dön. Itt vetet­ték meg lába­i­kat a nem­ze­ti feje­del­mek, ide vet­ték be magu­kat a trón­kö­ve­te­lők. Az ost­rom­mal bevett vára­kat aztán ott­hagy­ták szép romok­nak: az önként fel­adot­tak­nak adtak új gazdákat–idegeneket.”

Itt jár­tá­ban Jókai Mór is rácso­dál­ko­zott a Fel­ső-Magyar­or­szág és Mor­va­or­szág ezer­éves hatá­rán, a Vág és a Mor­va völ­gyei között válasz­fa­lat képe­ző Fehér-Kár­pá­tok bér­ce­i­re. Az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok vonu­la­tá­ra, mely mielőtt las­san bele­vesz­ne a Kis-Alföld lan­ká­i­ba, egé­szen külön­le­ges moza­i­kos táj­jal, sűrű erdők­kel, sze­líd for­má­jú lege­lők­kel, ugyan­ak­kor vad mész­kő­szik­lás hegy­ség­ré­szek­kel ruk­kol elő. Ősi nyu­ga­ti határ­vi­dé­kün­kön legen­dás szik­la­vá­rak, kas­té­lyok és szak­rá­lis épü­le­tek vív­ják hősi­es küz­del­mü­ket az átala­ku­ló kor­szel­lem­mel.