A hosszú évszázadokig az esztergomi érsekség birtokolta községnek a török kiűzése után nagy lökést adott, hogy 1751-től a honti vármegyegyűlések színhelye lett. A régi vármegyeház aztán 1806-ban tűzvész áldozata lett, a megye uraságai ekkor döntöttek arról, hogy új megyeszékhelyük Ipolyság legyen.
A falu Ipoly felőli dombjának kevésbé termékeny területein nagy hagyománya van a bogyósgyümölcs-termelésnek, ami évszázadokon át biztosított megélhetést az Ipoly-mentén élőknek.
A Börzsöny csodálatos tájain a kemencei múzeumvasút kanyarog.
Árpád-kori település Bernecebaráti. Két falu, Bernece és Baráti egyesüléséből jött létre a falu 1928-ban. A templomdombon az Árpád-kori földvár helyén álló, lőréses fallal kerített 13. századi erődtemplom hirdeti az örökkévalóságot.
A közeli kálváriadomb remek kilátóhelyül szolgál a vidékre.
Érdekesség, hogy az utolsó börzsönyi betyár, Sisa Pista, aki kalandos életútján végül jó útra tért, itt végezte be vadőrként 1910-ben. Azóta az öreg temetőben alussza örök álmát.
Volt idő, amikor a községben élők több mint fele a közeli börzsönyi erdők fáiból élt. A Nagy-völgy bejáratánál a Domszky Pál Erdészház jelzi, hogy az erdészet ma már környezeti neveléssel és ökoturizmussal is foglalkozik. A megújult erdészház ideális kiindulópontja az észak-börzsönyi kirándulásoknak.
Hont vármegye egykori székhelye Ipolyság. A város alapját egykori premontrei kolostora adta, amit a 13. század elején a Hont-Pázmány nemzetségbeli Márton bán alapított. A török uralom után a jezsuiták építették újjá a kolostort, s 1734-ben befejezték a kéttornyú barokk templomot is.
1868-ban a palóc fővárosban született majd járt iskolába a nemzet nagy tanítója, Sajó Sándor, aki miután átélte, hogy elszakították és peremvárossá tették szeretett szülőhelyét, a magyar fájdalom költőjévé vált.
Az Ipoly túlpartjára a második világháborúban megsemmisült, majd 2010-ben közadakozásból újraállított Nepomuki Szent János szobra vezeti át a vándort.
A havasok lábához bújt apró falu, Radnaborberek magyarsága is szórványba került már. Északi végében áll a magyar kézben lévő Suzy panzió, mögötte pedig az „utolsó ház,” ahol Borberek lelke, Reményik Sándor kolozsvári költő annyiszor járt. Ma már emlékházként várja a idelátogatókat.
Innentől bármerre járunk, Reményik lelke szólal meg minden fában-kőben-patakban, mint ahogy itt, nem messze Borberek fölött, az Ördögszorosban is.
Óradna az Árpád-kori Magyarország legjelentősebb ezüst lelőhelye, egyben Erdély egyik legnépesebb települése volt. A királyi kiváltságokkal is felruházott bányavárosba a 12. században telepítették be a szászokat. Amikor 1241-ben a tatár seregek betörtek hazánkba, az első magyar település, ami útjukba esett, állítólag éppen Óradna volt. A kutyafejűek rögtön le is tették a névjegyüket: 4000 embert mészároltak le, és nem kímélték Isten házát, a ferencesek ősi templomát sem. Aztán jöttek a szorgalmas domonkosokok, s a lerombolt templom helyére kolostort építettek. Ám a tatárok vérszemet kaptak, s amikor 1285-ben újra betörtek Erdélybe, a településsel együtt a kolostort is szétzúzták. Azóta sem épült újra, csak romos falai emlékeztetnek a véres középkorra. De Óradna népe élni akart és mivel a hegyek ontották magukból az érceket, a bányászat újra fellendült, ami sokfelől vonzotta ide a munkás kezeket. A mai római katolikus templom 1824-ben épült, magyar szenteket ábrázoló üvegablakai a fényesebb múlt hagyatékai. A Zichy Domokos veszprémi püspök által adományozott harangja pedig máig hirdeti a toronyban: „Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.”
De alig van már, akit hívogathatna. Az első világháborúban bezárt a Magyar Királyi Bányamű, s Trianon után a szokásos forgatókönyv szerint zajlott itt is a hatalomváltás: a románok tömeges betelepítése, a birtokok elkobzása, a német és magyar nyelvű oktatás megszüntetése és a bányászat hanyatlása révén az egykor virágzó Óradna hervadni kezdett, s a magyarság szórványsorba szorult.
A maradék magyarok hitét és identitását szolgálja a katolikus plébánián működő Reményik Tanulmányi Ház, ahol a gyermekekkel is foglalkoznak.
Az egyik legrégebbi búcsújáró helyünk Máriavölgy, története a 14. századra nyúlik vissza. Nagy Lajos is ellátogatott ide és 1377-ben az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendnek, a pálosoknak adományozta a kegyhelyet, s annak rendje és módja szerint kolostort és templomot is épített számukra. Magyarország Patrónája máig ott díszeleg a templom főoltárán, s a hagyomány szerint, amikor a nemzetet veszély fenyegette, a kegyszobor verejtékezni látszott. A pálosok több mint négyszáz évig tevékenykedtek itt, sőt, a török időkben ide helyezték át központjukat. Elzarándokolt ide Mátyás király és I. Lipót király is, aki a törököktől való szabadulás után itt ajánlotta fel újra Magyarországot Szűz Máriának. 1786-ban aztán II. József feloszlatta a szerzetesrendeket, így a pálosoknak el kellett hagyniuk Máriavölgyet.
A kegyhely azonban máig a magyarok egyik legkedveltebb búcsújáró helye maradt. Több mint 900 éve zarándokolnak ide a hívek, messze vidékekről, de főleg a Felvidékről, Szűz Máriánál keresni enyhülést testi és lelki bajaikra.
Havasmező lakói, a kistestű lovaikról is ismert huculok a 16. századtól szivárogtak be Galíciából és Bukovinából és fokozatosan népesítették be a mai Huculföldet. A falu képe jól ábrázolja, hogy a helyi gazdaság máig meghatározó ágazatai a természeti adottságokból fakadóan a fakitermelés, a hagyományos, önellátó hegyvidéki állattartás és a zord éghajlaton igencsak fáradságos földművelés.
A Visói-havasok egykori erdőkitermelő és fafeldolgozó központjában, Felsővisón nagy a jövés-menés. Trianon előtt még a németek és a magyarok adták a többséget, ám miután a második világháború végén a kommunisták ezreket internáltak és űztek el innen, nem meglepő, hogy ma már 15 ezer lakosából csaknem 14 ezer román. A ruszinok jelenlétére utal egykori görög katolikus fatemplomuk, melyet ma már az ortodox egyház birtokol.
Szemben a neogótikus római katolikus templom hirdeti a megmaradt néhány száz fős magyar és német közösség hitét.
A városka éppen ott fekszik, ahol a Visóba folyik legjelentősebb jobb oldali mellékvize, a Vasér. Innen indul a híres Máramarosi-kisvasút, a Mokanica, ami a faszállítás mellett ma már elsősorban a turizmust szolgálja. A vonat több helyen is megáll, van, ahol fa rakodás céljából, máshol meg hogy a patakból vizet szivattyúzzanak a gőzmozdonyba.
Közel vagyunk a történelmi határhoz, ezt világháborús erődítmények maradványai is jelzik. Elsuhanunk egy sziklába vájt katonai kórház mellett, mellyel szemben még lőszerraktárat is rejtettek a sziklaüregek.
A gőzmasina Paltin megállóig viszi az utasokat.
Csíkszentimre határán magányosan áll a középkori Margit-kápolna. Alszegről az Olton átkelvén a gótikus eredetű, később barokk stílusban átépített Szent Imre hercegnek szentelt templomot találjuk, akinek a község központjában már szobra is áll. A Henter bárók barokk-reneszánsz udvarháza, amely Csík szinte valamennyi történelmi sorsfordulójában szerepet játszott, most méltatlan állapotban várja felújítását.