Dalmácia mészkőteraszra épült gyöngyszeme tele van erődítményekkel, melyekről remek kilátás nyílik a kikötővárosra, a tengeri öbölre és a várost övező szigetekre. Az erődöknek jelentős szerepük volt abban, hogy a törökök nem tudták bevenni Sibeniket. A város 1105-ben, Könyves Kálmán idején került a magyar koronához. Velence többször is elfoglalta, közben 1167-ben III. István királyunktól szabad királyi városi jogot kapott. 1412-től négy évszázadig ismét a velenceiek irányították. Zömmel ekkor épültek mai városképét is meghatározó épületei.
Legtekintélyesebb műemléke, a Szent Jakab székesegyház a Világörökség része, talán nem véletlenül. 1402-ben kezdtek neki velencei gótikus stílusban. Volt mit cifrázni rajta, hisz több mint 100 évig épült. A neves építész, Juraj Dalmata több mint három évtizedig, haláláig munkálkodott falain, majd reneszánsz stílusban folytatták építését, végül 1555-ben felszentelték.
A sikátorokkal és apró terekkel szabdalt Óváros ma is úgy fest, mint a Monarchia idejében.
Vagyis Trau. IV. Béla itt lelt menedékre a tatárok elől. 1105-ben Trau is meghódolt Kálmán király serege előtt és a 14. századig – mint szabad királyi város – a Magyar Királyság része volt.
A pálmafás tengerparti sétány szegletében a Kamerlengo-erődöt meg Nagy Lajos királyunk vette be sikerrel.
A kis szigetet kitöltő óváros régi fénye máig nem kopott meg, középkori hangulata ma már a világörökség része. Nyüzsög a magyar emlékektől. A Szent Lőrinc székesegyházat a 14. században kezdték építeni, hasonlóságot mutat a jáki templommal. Ami nem véletlen, hiszen egykor Tregulanus püspök építette, aki Magyarországról került Trauba. Talán ez Közép-Dalmácia legszebb temploma.
Split igazi nyüzsgő tengerparti nagyváros, ipari központ, kikötője láthatóan hatalmas hajóforgalmat bonyolít le.
Split 1105-ben Kálmán király seregei által magyar uralom alá került. Ezután évszázadokon át küzdöttünk birtoklásáért, hol Velencével, hol Bizánccal, míg végül 1420-tól 1797-ig Velence városállam birtoka lett. Később osztrák uralom alá került, majd Jugoszlávia része lett, mígnem Horvátország kivívta függetlenségét.
Mondunk még egy dicsértesséket, a horvátok legnagyobb hittérítő püspökének Nini Gergelynek, és bár nem vagyunk babonásak, azért jó turista módjára simogassuk meg szerencsét hozó nagylábujját is. A palota falaiba beköltözött város minden történelmi érában megkapta sajátos jegyeit
A több mint nyolc évszázados szoros horvát – magyar kapcsolatok idején sok magyar fordult meg hosszabb-rövidebb ideig a városban. A legújabb korban két hullámban érkeztek, először a jugoszláv időkben a Délvidék különböző részeiből, majd az elmúlt évtizedekben, főleg munkalehetőség és házasság útján jutottak ide, a Dalmát Tengermellékre. Szórványban élő közösségüket hivatott összefogni az Új Magyar Kulturális központ egyesülete, amely kiemelt hangsúlyt fektet a magyar nyelv és hagyományok megőrzésére és tovább adására.
A Kis-Beszterce földuzzasztásával a ’60-as években épült Békási-víztároló nyúlványa mentén kanyargunk felfelé a Csalhó népszerű üdülőtelepe, Durau felé.
Alig néhány lépés tovább a Kis-Beszterce mentén, és máris itt hever a Veres-kő lábainál a Moldva előtti utolsó község, Gyergyótölgyes. Az ötszázéves tölgy és a környező kivételes tölgyerdő rögtön meg is magyarázzák, honnan a falu neve. A fa ma is meghatározó eleme Tölgyesnek, igaz, már megszűnt itt a vámszedés és a magyar határőrök helyett a gyógykezelésre szorulókat szolgálják az 1940-es években épült kaszárnyák is. Hargita Megye Tanácsa szívén viseli, hogy a régi laktanya épületek fennmaradjanak. Amióta Ártándig tolták innen a határt, a tölgyesi magyarság egyharmados kisebbségbe került. Az 1890-ben épült katolikus templom az egyik fontos színhelye életüknek.
Amíg van magyar, aki tudja, hogy mit jelent átkelni a Tölgyesi-szoroson, és nem feledi, hogy itt húzódott egykori hazánk határa, addig „nincs ördög, aki ismét széjjel bírná szakítni ölelkező karunk.”
Göröngyös út vezet Székelyföld északi csücskébe, a Kis-Beszterce völgyében szétszórt házikókból álló Gyergyóhollóba. A Besztercei-havasok rengeteg erdőivel övezte vidéket, ami egykor Moldva és Erdély határa, a senki földje volt, a Gyergyóból kirajzott székelyek népesítették be. A 18. században fontos állomása volt a folyón Moldva felé fát és borvizet szállító tutajoknak. Kevés művelhető földdarabjain ma is serényen gazdálkodnak. Az állattartás mellett a faluturizmusra is kiválóak a regényes vidék adottságai. Holló már igencsak Székelyföld peremvidéke, így a Trianon előtt még félezres katolikus magyar közössége mára alig 100 lélekre apadt.
A Flórián kápolna története egybefonódik Felsőőrével. A határőrközösségnek már 1368-ban volt temploma, amit később többször is elpusztított a török, de a hit őrzői mindig újjáépítették.
A helység középkori magyar vitézt ábrázoló címere is a határőrmúltra utal.
És a katonai hagyományokhoz méltón a világháborúkban is helyt kellett állni, erre emlékeztet a központban a hősi emlékmű.
Az elvándorlás és a beolvadás ellenére tovább él itt a magyar szó, sőt, Alsóőr ma a kevés magyar többségű helység egyike Őrvidéken, ahol igen gazdag magyar könyvtár is van.
A mezőgazdasági és kézműves hagyományokat és a jellegzetes őrségi népi építészet nyomait őrzik a tájházak. Ilyen az Alsóőri Múzeum közel kétszáz éves tornácos parasztháza is.
Az ősi Kendszék egyik őrhelyén, Őriszigeten magyar szó, magyar feliratok és magyar emlékek fogadnak. A településnek gazdag múltja van, de jelene sem elhanyagolandó. Az evangélikus és a katolikus temlplomban is magyar nyelven kéri a gyülekezet Isten áldását, a gyerekek pedig az iskolában is magyar nyelven tanulhatnak.
A hit bástyája a román kori Szent László templom, melynek legrégebbi része, az apszis valószínűleg már az 1300-as években állt, míg a templomhajó 16. századi. A szentélyt egyedülálló középkori freskók ékesítik. A növényi díszítőelemek és ókeresztény szimbólumok a távoli múltba repítenek. Megfejtésük még várat magára.
Ahogy az a gyepűkön lenni szokott, Felsőőrön is sok sebet ejtett a történelem. Előbb a török csapatok dúlták fel, aztán – miután rendre a magyar szabadságharcok mellé állt – büntetésként az osztrákok is rendesen idepöröltek. Magyar többsége ellenére a trianoni diktátum Felsőőrt is Ausztriának ítélte. Ám ekkor jöttek a nyugat-magyarországi felkelők, a rongyosok, akiknek sikerült szinte egész Őrvidéket visszafoglalniuk. Fővezérük, Prónay Pál alezredes 1921. október 4-én itt, a városházán kiáltotta ki a Lajtabánságot, amelynek Felsőőr lett a fővárosa. A néhány hétig tartó szabadság után aztán a terület újra az osztrákoké lett…
Ahogy a jellegzetes házak és utcácskák is jelzik, a magyarok legtöbbje a város legrégibb részén, Fölszegen él. 100 éve még több mint háromezren voltak, a 800 német ajkú mellett, ma már felére csökkent a lélekszámuk, de Felsőőr még így is Őrvidék jelentős magyar központjának számít.
Egyik fellegvárukat, Őrvidék egyetlen és Ausztria legrégibb barokk református templomát 1773-ban emelték. A 10 évvel később épült tornácos parókia a hitélet mellett fontos szerepet tölt be a magyar nyelv és a hagyományok megőrzésében és továbbadásában.
Csakúgy, mint a magyarság másik támaszpontja, az 1968-ban megalakult Burgenlandi Magyar Kultúregyesület, amelynek központjában hűségesen őrzik az elődök örökségét.
A Németújvári, majd a Kanizsai család régi birtoka volt Pinkafő. A tatárjárás után elnéptelenedett helyre németek települtek, akikkel szinte állandó harc dúlt a birtoklásáért. A 17. században a Batthyány családé lett, akik 1658-ban építették fel kastélyukat.
És a város szélére 1784-ben ők illesztették a tájba a kálváriát is.