Felsőcsernáton népe élt a környező táj, a bővizű patak és mellékágai természeti adottságaival. Molnár mesterek nemzedékei nőttek fel a völgyben, ahol volt, hogy több tucat vízimalom őrölte a búzát. Aztán az új idők árjai elmosták többségüket, de jöttek új molnárok, akik összefogtak, nem hagyták veszni az elődök hagyatékát, s fordítottak egyet a történelem őrlőkerekén.
A Szőcs Ilona tiszteletes asszony vezette Holnap Csernáton Egyesület által felújított régi malomban működő Malomkert panzió több mint turistaközpont. Célja a hagyományőrzés, értékteremtés és az értékek továbbadása.
Az apró irtványfalu egyedi fehér motívumokkal díszített faházairól és népművészetéről nevezetes. A geometrikus mintákkal sűrűn díszített faházai évszázados örökséget hordoznak.
Az egyik tájház a régi csicsmányi mindennapok és a jellegzetes népművészet hagyatékait tárja elénk. Különösen a sárga, narancssárga és piros színekben tündöklő hímzésekkel díszített népviselet őrzi a balkáni hatásokat.
A 20. század elején, a jobb élet reményében sokan vándoroltak el innen, főként Amerikába. Akik maradtak, megtartották a hagyományt, amelynek ma már a turizmus fellendülését köszönhetik.
A 12. századtól a Kacsics nemzetség uralta e vidéket. A tatárjárás után épített váruk hamar a Szécsényi családra szállt. A török hódítók már a Losonciakat találták itt. Aztán hosszú háborúskodás következett, míg végre 1683-ban végleg felszabadult. De nem volt benne sok, még 30 évnyi köszönet sem, a kuruc szabadságharc után az osztrákok lerombolták. A 20. századnak már csak annyi dolga maradt, hogy feltárja, összeillesztgesse és a turizmus szolgálatába állítsa a régmúlt eme cserháti darabkáját.
Hollókő ma már leginkább a vár alatti falucskájáról nevezetes. Mondhatni világhírű, hisz 1997-ben Ófaluja révén felkerült a Világörökség listájára. Méltán, hisz a faluban példátlan módon sikerült átörökíteni az elmúlt pusztító évszázadon a természeti környezetbe simuló hagyományos palóc népi építészetet. És valamit abból az életmódból is, ami Istent, a közösséget és a családot helyezte a középpontba.
A település szívében a hazánkat bemutató prospektusok elmaradhatatlan képe fogad: a fatornyos, zsindelytetős katolikus templom 1889-ben épült, közadakozásból.
Pompás természeti környezetben, a Racskó-patak torkolatánál fekszik a Pongráczok ősi birtoka, a középkori Perbenye, amelyet az újabb korokban inkább már Pribilinának neveztek. A kis falu mellett idézi fel Liptó vidékének rég letűnt népi építészeti kultúráját a Liptói Falumúzeum. Hogy az élő faluközösségek helyett ma már miért csak skanzenben ismerkedhetünk Liptó népi kultúrájával? Erről a kommunista Csehszlovákia megalomán vezetőit kéne megkérdeni. A Vág folyó felduzzasztásával kialakított Liptószentmáriai-víztározó tizenegy archaikus falut temetett maga alá. Az 1970-es években, mielőtt elárasztották a községeket, a legértékesebb építészeti emlékeiket részekre szedték és ide helyezték át. Így váltak a felvidéki parasztság életének otthont adó szerves épületek egy csapásra egy skanzen üres díszleteivé.
A XII. századi, román és gótikus jegyeket is őrző Liptószentmária templomát 1974-ben bontották le, majd 25 év után, úgy ahogy volt, ebben a falumúzeumban rekonstruálták. Belső berendezése, freskói, oltára szépen visszakerültek, ám hívei helyett ma már turisták látogatják Isten házát. Kertjében régi sírfeliratok emlékeztetnek: volt idő, amikor magyarok és németek is éltek a vidéken. Hasonló sorsra jutott Liptó egyik legrégebbi nemesi épülete, a középkori eredetű párizsházi kastély, illetve a nagypalugyai nemesi kúria is. Az eredeti használati tárgyakkal és bútorokkal berendezett falusi iskola és tanítólak mellett a skanzen hátsó felében az egykori erdei vasút gőzmozdonyával és vasúti kocsijaival is találkozhatunk. Ez a szabadtéri múzeum annyira autentikus, hogy még működő kocsmáját is egy fa haranglábban rendezték be. A skanzen településszerkezete a XIX. századi Liptó községeit idézi, közepén vásárok tartására szolgáló terjedelmes tér van, amely jelenleg is számos rendezvény helyszíne: áprilisban tavaszköszöntőt tartanak, nyáron több alkalommal is megrendezik a népi mesterségek és a hagyományos liptói konyha napját, augusztusban aratási ünnepséget lehet itt megnézni, de természetesen itt tartják meg az elárasztott községek egykori lakóinak találkozóját is.
Az 1991-ben alapított falumúzeum honlapján mindent megtudhatunk a skanzen nyitvatartásáról, árairól, rendezvényeiről.
A Polyána déli lejtőit évszázadok óta pásztorkodással, famegmunkálással és földműveléssel foglalkozó hegyi népek szórványtelepülései tarkítják. Ez jól látszik a környék településföldrajzán is: a nagy kiterjedésű irtványvidéken kevés a falu, főként elszórt pásztorszállások alakultak ki, melyek mára hétvégi kis kertekké válva összeérnek egymással a Szalatna hosszú völgyében. Ezek központja az 1638-ban a véglesi Csáky uradalom területén keletkezett, majd később mezővárosi rangot kapott Gyetva. Az ide települt pásztornépek a környező szlovákokkal keveredve sajátos kultúrát hoztak létre. Ahogy a neves néprajzos, Divald Kornél Gyetva eredetével kapcsolatban megjegyezte: „A Szalatnya völgye népe ama bosnyák raj utódaiból került ki, amelyet a török szorított ki hazájából s Végles vára tövében Mátyás király telepített le. A Szalatnya-völgyi bosnyák ivadékok földmíveléssel és pásztorkodással foglalkoznak, s különösen híres juhászok. Egyetlen szórakozásuk a kora tavasztól késő őszig a hegyek közt bujdosó juhászoknak a muzsika s vasárnap esténkint a tánc.”
A néptánc és viselet hagyományát gondosan továbbörökítették a gyetvaiak, 1966 óta évente, július második hétvégéjén rendszeresen megrendezik a Polyána-hegyaljai Folklórfesztivált, amely a legautentikusabb szlovák hagyományőrző sereglet. Gyetvát ilyenkor zene, ének, ünnepi hangulat tölti be a városba érkező mintegy 1500 fellépőnek köszönhetően. A “Honfitársak vasárnapja” című műsorbetét keretében évről évre fellépnek a külföldön élő szlovákok népi együttesei.
Az élő néphagyomány mellett az 1994-ben megnyílt Polyána-hegyaljai Múzeumban lehet tovább ismerkedni a tájék néprajzi hagyatékával. Divald Kornéllal szólva: A „népművészet tekintetében a község az ethnographusra nézve valóságos kincsesbánya”. Az összegyűjtött tárgyi emlékek arról mesélnek, hogy is éldegélt egykor Polyána-hegyalja népe.
De nemcsak a múzeumba zárva maradtak még míves darabjai a népi kultúrának: a város fölötti temetőben és a Kálvária körül díszesen festett, faragott fakeresztek őrködnek az örök élet felett.
(A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a Kálvária.)
A Gorgánok hegyei között, a Szinevéri Nemzeti Parkban található a Tavas-klauzúra. A Tavas-patak faúsztatásra használt gátja a múzeum része, amelynek sebes vizén az elmúlt századokban megannyi tutaj úszott már lefelé, tonnányi farönköt, gyümölcsöt és sót szállítva az alföldi folyóvá szelídült Tisza mentére.
Sokan elmentek, alig hetvenen maradtak. Helyükre a csend és a nyugalom költözött Gömörszőlősre. A trianoni határon inneni „kis Gömör” apró Árpád-kori zsákfalujában a hagyományos életforma kifakulóban van: az önellátó paraszti gazdaság földműves, állattenyésztő, erdőgazdálkodó munkaeszközei a virágzó földekről a néprajzi gyűjteményekbe kerültek. Mégis, sokan jönnek ide, ismerkedni a paraszti kultúra megőrzött értékeivel, és olyanok is akadnak, akik a letelepedés útját választják. Az ökológiai szellemű falufejlesztési programnak hála sorra újulnak meg a régi épületek, egyre többen térnek vissza a hagyományos életformákhoz, így válik Gömörszőlős ökofaluvá.
Az 1824-ben épült református templom lelkésze 1849-ben nem volt más, mint Tompa Mihály.
Már a 16. századtól lakták Zsárt, eleinte főleg földművesek, pásztorok, favágók és szénégetők. Ma is a lengyelek hegyvidéki néprajzi csoportja, az élő néphagyományokkal és szép faépítészettel rendelkező gorálok élnek itt, jellegzetes rusztikus, festett faházakban, amelyekből a legújabb korok fejlesztésnek nevezett beruházásai sajnos már sokat eltüntettek.
Vargyas 1820-ban épült unitárius templomában a hagyományos ornamentikával díszített festett kazetták, karzatmellvédek és padok jelzik, hogy a nagyközség egyben a népi faragómesterek és bútorfestők birodalma is.
Nemcsak Vargyas, de egész Erdély középkori történelme elválaszthatatlan a községet évszázadokon át birtokló Daniel család történetétől. A különböző stílusjegyeket magán hordozó kastélyuk Erdővidék egyik legnagyszerűbb épített öröksége. A Danielek több mint 600 éven át lakták, ám a háború után elhagyni kényszerültek régi örökségüket. A kommunisták meg, ahogy szokták, állami gazdasággá tették a kastélyt és juhokat is tartottak az ősi falak között. Az épület ma az esztergomi önkormányzat tulajdonaként várja sorsa jobbra fordulását.
A főutcán emelkedik Vargyas egyik legújabbkori épített büszkesége, a Makovecz Imre által tervezett református templom, ami az Árpád-kori templom alapjaira épült. Az építkezés során egy ősi, rovással díszített keresztelőmedence került elő, ami ma a templomban látható.
