Gyorok

Nagy napra gyűltek össze 1896. augusztus 18-án az aradiak. Az Arad Hegyaljai Motorosított Vasút Részvénytársaság (AHMV Rt) alakuló ülését tartották. Lőcs Rezső, Sármezey Ákos és Péterffy Antal gyűjtötték össze a részvénytőkét, amelyben az Arad-hegyaljai borvidék szőlősgazdái is támogatták őket. 1905. szeptember 25-én a magyar kereskedelmi minisztérium kiadta a koncessziót a vasút építésére. A részvénytársaság 1905. október 4-én alakult meg; fő részvényesei Péterffi Antal és Sterner Simon voltak. A részvénytársaság igazgatójává Lőcs Rezsőt választották. Az építkezés 1905. december 11-én el is kezdődött; az építési munkákat a berlini Henning & Hartwick cég nyerte el.
A helyi vasútvonalat 1906. november 11-én nyitották meg Arad és a Hegyalja között. Aradon önálló vasútállomása volt a Dengl téren, mintegy 700 méterre délre a Magyar Államvasutak állomásától. Ugyan hosszan párhuzamosan haladt az Arad–Gyulafehérvár vasútvonallal, de ezzel ellentétben közvetlenül a településeken haladt át, és így jobb összeköttetést biztosított. Ugyanez vonatkozott a brádi vonalon elhelyezkedő Világos, Muszka, Pankota településekre is. A helyi vasútvonal fontos szerepet játszott a máriaradnai kolostor felé utazó zarándokok kiszolgálásában. 1910-ben döntöttek a vonal villamosításról, a munkálatokat 1911 tavaszán kezdték el, és 1913. április 10-én fejezték be. A járműveket Trianon után a korábbi szürkéről zöldre festették át; innen kapta a vonal a “Zöld nyíl” becenevet. A Pankotára és a Máriaradnára vezető vidéki vonalakat 1991. októberétől gazdasági megfontolásokból bezárták, mára csak az Arad-Gyorok vonal működik. A Gyorok közepén található deltavágányon fordulnak meg az Aradról jövő vonatok. A település bejáratánál még áll a vasút egykori négyállásos kocsiszínje, ahol az aradi muzeális villamosjárműveket állították ki (closca utca). A vasútállomás melletti homokbánya tava ma már nem csak az aradiak kedvelt strandja, de aranypartja az egyre távolabbról érkező turistákat is idevonzza. Gyorokon érdemes még megnézni a Bormúzeumot, a Domány-kastélyt és a Vojtek-villát is.
Gyorok már a középkorban is létezett, a falu korabeli látványa a gyoroki római katolikus templom főoltárképén is visszaköszön. A török hódítás alatt elnéptelenedett faluba 1736-ban új birtokosa, Edelspacher Zsigmond telepített be magyarokat, németeket, szerbeket és románokat. 1743-ban már a Grassalkovich család birtokában állt, akik felújították a szőlőművelést és szőlőhegyén ménesi vörösaszút termeltek. Német lakói a 20. századra asszimilálódtak a magyarsághoz. 1883–1884-ben az állam 126 bukovinai, főként istensegítsi székely csángó családot telepített le a falu mellett, a három szomszéd falu határából kikerekített Csángótelepre. Azon családokat telepítették az itteni kincstári birtokra, akiknek Székelykevén nem jutott föld a Bukovinából érkezők közül. Az első telepítést 1892-ben egy második is követte. A székelyeket szegénységük, kulturális és nyelvi archaizmusaik miatt az őshonos magyarok sokáig lenézték és még évtizedekig inkább más bukovinai eredetű falvakkal, illetve közvetlenül Istensegítssel házasodtak össze, mint a helyi magyarsággal. Különálló csángó öntudatuk máig megmaradt, bár kultúrájukat legnagyobbrészt elhagyták. Az 1970-es évektől mócok települtek a faluba, őket az őshonos románok, mint korábban a magyarok a bukovinaiakat, nem fogadták el egyenrangúként.

A jelvényszerző mozgalom igazolópontja a bányató strandja.

Nagyszalonta – Arany János emlékház

„Istenáldotta hely ez a Nagyszalonta. Megbecsült írók és tudósok bölcsőit ringatta, ma is szent koporsók ágya, és híres-neves személyiségek lábnyomainak őrizője. Ők adtak, s adnak kiváltságos rangot e kisvárosnak a magyar irodalomban és tudománytörténetben; e föld minden röge szerelmes emlékezéssel él a könyvet szerető, gondolkodó magyarok tudatában. Az irodalmi emlékhelyek zarándoka két percnyi sétával eljut a Nagy-Csegőd és a Rózsa utca sarkán szerénykedő, „szélbe hulló ereszű” parasztházhoz, ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” (Dánielisz Endre: Sinka István és Nagyszalonta, 1998)
„Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, a „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd.” Ezt már Petőfi írta 1847-ben a Kerényi Frigyesnek címzett „Úti leveleiben”, majd Szatmárból jövet, június 1-jén egy ajándék kávéfőzővel a hóna alatt be is toppant Nagyszalontán jóbarátjához. Petőfi jó pár napig maradt, miközben Arany alig tudta távol tartani a kíváncsi helyieket híres vendégétől. A látogatások később sem ritkultak, sőt mikor 1849-ben Petőfi Erdélybe indul Bemhez, családját Aranyékra bízza, akik a következő három hónapot Nagyszalontán töltik. A „bogár hátú öreg ház” amelyben 1823-ban megérkezett a halhatatlanságba Arany János, ma már nincs meg. Hatéves volt, amikor házuk leégett, így ma már egy új építésű tájházban emlékezhetünk a költőre. Az Arany János emlékház hétfő kivételével minden nap 10-től 16 óráig várja a látogatókat.
Az irodalmi emlékhelyek zarándoka az Arany János háztól két percnyi sétával eljut ahhoz az emléktáblával megjelölt parasztházhoz (Sinka István utca – Bocskai utca sarka), „ahonnan 1897. szeptember 24-én a titkokkal teli pásztoréjszakák énekese lépett e világba.” A partiumi szilaj pásztorok és szegény parasztok hányatott sorsú költője, a puszták ősi mítoszait balladákba éneklő fekete bojtár, Sinka István látta meg e kicsi portán a napvilágot. Dánielisz Endre soraival élve: „Hideg rációval szinte megmagyarázhatatlan, miként eshetett meg az, hogy a XIX. és a XX. század legnagyobb magyar balladaköltőinek bölcsőit egyazon bokor alá helyezte a Gondviselés.” Van tehát kikre emlékezni a Szalontai-síkon, de az emlékezés csak úgy lehet hiteles, ha közben hűek maradunk az ünnepeltekhez és tovább örökítjük szellemüket, minden időben és minden térben, minden sodró árral szemben…

A jelvényszerző mozgalom igazoló pontja az Arany János emlékház.

Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek lett, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőttkorára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni.
Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője volt. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában.

Simonyifalva

Simonyifalva római katolikus temploma előtt egy nem mindennapi ipartörténeti emlék, egy sínpár készteti megállásra a turistát. Hajdan erre járt a Gyulából induló keskeny nyomtávú kisvasút, amely 1906 és 1919 között teljesített szolgálatot, fellendítve a Fekete-Körös mente kereskedelmét és személyforgalmát. Ma már csak ez az emlék maradt belőle a katolikus templom előtt.
Egyébként a neogótikus katolikus templom 1914-ben épült Amschlinger Ferenc plébános idejében, Siegel Albin osztrák építész tervezésével és vezetésével. A toronyban az aradi Hönig műhelyben öntött három harang „lakik”. A templom belső felújítására 2022-ben került sor.
Simonyifalva nem olyan régi település: a török időkben hányattatott sorsú falu a 19. század első felében kezdett új életet. A napóleoni háborúkban eladósodott kincstár eladja Arad megyei birtokait, amit 1819-ben a legendás hírű Simonyi József óbester vásárol meg a kamarától Bélzerinddel együtt. A hányatott sorsú óbester nem sokat törődött új birtokával, de a család, mint minden kétkörösközi új tulajdonos, hozzálátott a majorság megszervezéséhez. A jobbágyföldeket elkülönítették a tagosított uradalmi földektől, az addig szabadon használt nagy kiterjedésű közlegelőt is kettéosztották községi és uradalmi legelőre. 1853-ban császári pátenssel a Simonyi család lett a vadászi határ és a hozzá tartozó puszták polgári tulajdonjogú ura Bélzeréndtől egészen a magyar nyelvhatárig, Csermőig. A gazdaság modernizálásához tőkére lett volna szükség, Simonyi óbester fia, Simonyi Lajos báró, 48-as huszártiszt és politikus más megoldást választott: birtokának keleti részén kivágatta a többszáz esztendős mocsári tölgyerdőt, a helyét fölparcellázta, elárverezte, és telepeseket toborzott ide. 1882-ben érkeztek az első telepesek; érdekes, hogy a telepítés magánjellegű volt, állami segítség nélkül. A település nevét báró Simonyi József huszárezredesről, vagyis a legendás hírű Simonyi óbesterről kapta.
A Simonyiak háza ma a család kiváló sarjainak emlékét őrzi. Itt született Simonyi Imre költő (1920–1994). A község közadakozásból és adományokból, megvásárolta a szülőházát és emlékházzá alakították, melynek egyik szobája a katona, másik a költő életét mutatja be. A középső szobában gazdag helytörténeti kiállítás a múlt hagyományos tárgyait, emlékeit mutatja be, és Molnár János régészeti kutatásainak leleteit. A fekete márványól készült emléktáblák, barnára festett beton keretben lettek elhelyezve. Felül a “CASA SIMONYIAK HÁZA” felirat olvasható, alul a három plakett, felül középen a falu címere, kétoldalt Deák Árpád szobrászművész alkotta domborművek helyezkednek el. A Simonyi József Óbestert ábrázoló dombormű másolat, Simonyi Imre plakettje viszont új, másolata bekeretezve az emlékház szobájában látható. 1945. január 15-én a szovjet katonák a román karhatalom segítségével összeszedték a németeket: a Szovjetunió haláltáboraiba hurcoltak emlékművét a Simonyi Ház udvarán állították fel.
És ha már Simonyifalva, akkor ne feledkezzünk el a 2000-ben itt született Zsóri Dánielről, aki a Debrecen színeiben 2019. február 16-án a Ferencváros ellen góllal mutatkozott be a bajnokságban: a 81. percben csereként lépett pályára, és a 93. percben 15 méterről ollózott gólt. A találatot a díj történetében első magyar játékos által elért gólként jelölték a Puskás Ferenc-díj tíz, majd három legszebb találata közé, amelyet végül a milánói Scala operaházban 2019 szeptemberében megtartott FIFA-díjátadó gálán meg is nyert, Lionel Messit és Juan Fernando Quinterót megelőzve. A település központját egyébként a focipálya uralja, mellette találjuk a jelvényszerző mozgalom igazolópontját, a Simonyi Házat.
További információk Simonyifalváról.

Simonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem – hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?
Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e kívül.
De aztán – rendületlenül!
Ezt aztán – rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!