"Itt minden csendesebb, mint főutakkal és városokkal teletűzdelt vidéken. Ezek a nagyrészt református magyar falvak százados viharok idején is csendes kitartással, imádkozó reménységgel, templomos menekülésekkel álltak ellen a hódításoknak. Itt a kutyák ugatása sem fülsértő, csendesebben susog a nád a tavak szélén, a harangok nemcsak templomba hívnak, hanem átköszönnek kopár dombok között a szomszéd faluba. Itt a tél is nyugodtabb, mert egymástól tanulva és egymást átölelve élt századokon át ember és természet, s ezért a mezőségi csendben megmaradt az élet."
Megmaradt, de megváltozott az élet a székelység talán legősibb fészkében, a jó öreg Mezőségen. Az egykor tengernyi magyarság holttengerré apadt, mert valahogy mindig útjában volt valakiknek. Tatár és török, Habsburg, majd román rabigálta, várai már csak legendákban élnek, nemesi udvarházai és templomai még itt vannak, de félő, hogy előbb-utóbb kiüresedett emlékművekké válnak. Mégsem temetni jöttünk a Székely Mezőségre, hanem a karácsonyi várakozás felszabadító öröméből hitet és erőt meríteni, hazát járó angyalok segítségével, akik a remény követeiként látogatják sorra a lassan ködbe vesző magyar szórványközösségeket.