Ami­kor a napó­le­o­ni hábo­rúk sze­lei meg­le­gyin­tet­ték hazánk nyu­ga­ti vége­it, 1800-ban Sop­ron­ba érke­zett a had­se­reg főpa­rancs­no­ka, Magyar­or­szág nádo­ra, József főher­ceg. S ha már itt járt, körül is nézett Cenk vidé­kén gróf Szé­ché­nyi Ferenc invi­tá­lá­sá­ra. Több­ször fel­jöt­tek a bozi magas­lat­ra is, a Fer­tő mosoly­gó tájé­ká­ban gyö­nyör­köd­ni. A láto­ga­tá­sok emlé­ké­re Szé­ché­nyi Ferenc 1802-ben kilá­tót emel­te­tett. A Glori­et­te fénye meg­ko­pott már, de a Fer­tő vidé­ke ma is ugyan­úgy ragyog, mint régen.

A Szé­che­nyi csa­lád régi bir­to­ka, Nagy­cenk nem­csak üres és fény­űző kül­ső­ség, hanem lel­ki és szel­le­mi tar­tal­mat, nem­ze­ti örök­sé­get hor­doz: a magyar­ság leg­na­gyobb­ja­i­nak böl­cső­he­lye.

A Nádasdyak régi bir­to­ka 1711-ben szállt vég­le­ge­sen a Szé­ché­nyi csa­lád­ra, amely­nek nem­ze­dé­kei, ha kel­lett poli­ti­kus­ként, állam­fér­fi­ként, ha kel­lett Isten szol­gá­ja­ként, főpap­ként, ha kel­lett fegy­ver­rel a kéz­ben, kato­na­ként har­col­tak a nem­ze­tért. Gon­dol­junk csak Szé­csé­nyi György érsek­re, Magyar­or­szág prí­má­sá­ra. Vagy Szé­ché­nyi Antal gene­rá­lis­ra, aki 1750 körül kezd­te meg a kas­tély épí­té­sét. Uno­ka­öccse, Szé­ché­nyi Ferenc 1783-ban köl­tö­zött ide és ura­dal­mi köz­pont­tá tet­te Cen­ket. Több tíz­ezer dara­bos gyűj­te­mé­nyét nem magá­nak tar­to­gat­ta, a nem­zet­nek aján­dé­koz­ta, meg­te­remt­ve a Magyar Nem­ze­ti Múze­um alap­ja­it.

És jött az új nem­ze­dék, Ist­ván, aki az 1830-as évek­ben meg­újít­tat­ta a kas­télyt… és az egész orszá­got. Iga­zi nem­ze­ti poli­hisz­tor volt: poli­ti­kus, író, köz­gaz­dász, köz­le­ke­dé­si minisz­ter, de elég csak annyit: a „leg­na­gyobb magyar.” Olyan fel­be­csül­he­tet­len élet­mű­vet hagyott maga után, ami szét­fe­szí­ti a kas­tély­ban nyílt emlék­ki­ál­lí­tás kere­te­it. A híd­ve­rő ember a dunai hajó­zás­tól a vas­út fej­lesz­té­sen át a lóte­nyész­té­sig olyan mara­dan­dót alko­tott, ami­vel mél­tán érde­mel­te ki még poli­ti­kai ellen­fe­lei tisz­te­le­tét is. De sor­sa iga­zi magyar sors volt. Mert nem olyan örök­sé­get hor­do­zott, ami meg­en­ged­te vol­na szá­má­ra, hogy a meg­al­ku­vás útját válassza… ha erre visz az utunk, köszön­jünk be hoz­zá és csa­lád­tag­ja­i­hoz a Szé­ché­nyi Mau­zó­le­um­ba, ahol koszo­rúk és sza­la­gok töme­gei jel­zik: a nem­zet nem felej­ti apos­to­la emlé­két.

Miu­tán a Ron­gyos Gár­da hős har­co­sai kikény­sze­rí­tet­ték, hogy nyolc Sop­ron kör­nyé­ki falu nép­sza­va­zá­son dönt­sön hova­tar­to­zá­sá­ról, 1921. decem­be­ré­ben Nagy­cen­ken 5 fő sza­va­zott Auszt­ria, míg 1026 a Magyar­or­szág­hoz tar­to­zás mel­lett.

A tri­a­no­ni ország­vesz­tés után Sop­ron­ke­reszt­úr népé­nek nem ada­tott meg, hogy dönt­sön a sor­sá­ról. Auszt­ri­áé lett a Kani­zsa­i­ak 15. szá­za­di lovag­vá­ra is, amely később Nádasdyak kas­té­lya lett, majd miu­tán Nádasdy Ferenc­nek fejét vet­ték, 1676-ban a min­dig jókor és jó helyen lévő Ester­há­zy csa­lád kezé­be került.

Sop­ronnyék ere­de­ti­leg góti­kus erőd­temp­lo­mát már barok­ko­sí­tot­ták, de kül­le­me sej­tet még vala­mi ősi­sé­gé­ből.

Ez a vidék már a kuruc idők csa­tá­i­nak tör­té­nel­mi szín­te­re. A kör­nyé­ken két ütkö­zet is volt, egyi­ket Vak Bottyán kuru­cai meg­nyer­ték, a mási­kon viszont a nyé­ki csá­szár­hű job­bá­gyok­nak köszön­he­tő­en Ester­há­zy laban­cai dia­dal­mas­kod­tak.

Nyék és Lakom­pak hatá­rá­ban a sző­lő­he­gyen 1660-ban épült a Szent Donát kápol­na.

Itt van ma is, Lakom­pa­kon az Ester­há­zy­ak ost­rom­lott kas­té­lya. Mel­let­te Beth­len feje­de­lem élhar­co­sa, Tar­ródy Mátyás sír­em­lé­ke, aki a hagyo­mány sze­rint úgy halt meg az 1620-as ütkö­zet­ben, hogy lova meg­bot­lott a sánc­ban és maga alá temet­te lova­sát.

A Habs­burg ural­ko­dó ala­po­san meg­ju­tal­maz­ta Ester­há­zy Mik­lóst hűsé­gé­ért: 1628-ban ado­mány­ként frak­nói bir­to­kot és gró­fi címet is kapott.

Dob­or­já­non szü­le­tett a zene egyik „leg­na­gyobb magyar­ja”, Liszt Ferenc. A világ­hí­rű zene­szer­ző és zon­go­ra­mű­vész közel 1400 művet kom­po­nált, kon­cert­je­i­vel bejár­ta Euró­pát, min­den­hol csil­lag­ként ünne­pel­ték, de bár­hol is élt, mind­vé­gig meg­ma­radt magyar­nak.

A ház, ahol 1811-ben meg­lát­ta a nap­vi­lá­got, ma is áll. Falán a mes­ter jelen­lé­té­ben, 70. szü­le­tés­nap­ja alkal­má­ból avat­tak emlék­táb­lát. Liszt magyar­sá­gát éle­té­ben sen­ki nem kér­dő­je­lez­te meg, ám az oszt­rá­kok úgy gon­dol­ták, ha szü­lő­he­lyét elcsa­tol­ják, azzal szü­lött­je is az övék lesz. A ház­ra egy német nyel­vű emlék­táb­lát biggyesz­tet­tek,: „állí­tot­ta a német mes­ter­nek a német nép” fel­irat­tal. De mi ne vitat­koz­zunk a sógo­rok­kal, idéz­zük csak fel magát Liszt Feren­cet, hogyan is fogal­ma­zott magyar­sá­gá­ról: „Min­den élő művész között én vagyok az egyet­len, aki büsz­ke hazát büsz­kén vall­hat magá­é­nak. (…) Én is ehhez az ősi és erős faj­tá­hoz tar­to­zom, én is ennek az ősere­de­ti, meg­sze­lí­dít­he­tet­len nem­zet­nek vagyok fia.”

Elta­gad­ha­tat­lan magyar múlt­ról mesél Csá­va Árpád-kori hegyi temp­lo­ma is. A XII. szá­zad­ban a dunán­tú­li Osli nem­zet­ség bir­to­kán emel­ték Keresz­te­lő Szent János tisz­te­le­té­re.

Nem­csak emlé­ke­i­ben, de nyel­vé­ben is él még a magyar a Csá­va völ­gyé­ben. A közép­ko­ri határ­őr­fa­lu, Fel­ső­pu­lya népe már Szent Ist­ván király­tól kivált­sá­go­kat kapott, ezért is nevez­ték évszá­za­do­kig Nemes­pu­lyá­nak. Szent Ferenc kápol­ná­ja a 18. szá­zad­ban épült. Közép­ko­ri ere­de­tű kas­té­lyát a 19. szá­zad­ban vásá­rol­ta meg a Rohon­czy csa­lád. Ebben az idő­ben Fel­ső­pu­lya már a járá­si igaz­ga­tás köz­pont­ja volt.

Tri­a­non után töme­gé­vel tele­pül­tek be a néme­tek, ala­po­san fel­bo­rít­va Fel­ső­pu­lya nem­ze­ti­sé­gi ará­nya­it. A marok­nyi meg­ma­radt magyar közös­sé­get fog­ja össze a Közép-Bur­gen­lan­di Magyar Kul­túr­egye­sü­let.

Dér­föld mel­lett az erdő­ben kis kápol­na tart­ja a ván­dor­ban a lel­ket. 1720-ban épít­tet­te Ester­há­zy Gábor, a Magya­rok Nagy­asszo­nya tisz­te­le­té­re. Ez is egy a sok búcsú­já­ró helye­ink közül, hiszen az itt faka­dó for­rás­nál is cso­dás gyó­gyu­lá­sok men­tek vég­be.

A tör­té­nel­mi Sop­ron vár­me­gye leg­ma­ga­sabb fek­vé­sű hely­sé­ge, a 630 méte­ren elte­rü­lő Lán­zsér egy kevés­bé ismert, de annál hősi­e­sebb tör­té­nel­mi dia­dal szín­he­lye. A Ron­gyos Gár­da innen ver­te vissza az oszt­rák csa­pa­to­kat az ezer­éves hatá­rig, Virá­nyig.

Lán­zsér várát a 12. szá­zad­ban határ­őr­vár­nak épí­tet­te Bárcz fia Mik­lós nádor. Nyu­gat-Magyar­or­szág leg­ha­tal­ma­sabb erő­dít­mé­nye büsz­kén védel­mez­te hazán­kat a nyu­ga­ti ellen­ség­től. A kirá­lyi vár IV. Béla ide­jén az Aba nem­zet­sé­gé lett, majd évszá­za­do­kon át vál­tot­ták egy­mást a magyar és német bir­to­ko­sok, sőt egy idő­ben Magos Ferenc hír­hedt rab­ló­lo­vag is a vár­ból tar­tot­ta ret­te­gés­ben a kör­nyé­ket. A viszály­ko­dá­sok után a 17. szá­zad­ban az Ester­há­zy­a­ké lett, akik meg is erő­sí­tet­ték fala­it. 1620-ban Beth­len Gábor hadai siker­te­le­nül ost­ro­mol­ták, majd a Rákó­czi-sza­bad­ság­harc ide­jén oszt­rák kéz­re került, és ha egy magyar vár­ba egy­szer osztrák kato­na­ság bete­szi a lábát, akkor már tud­juk, milyen sors vár arra…

A vár­hegy mel­lett a szom­szé­dos Szent Mihály-hegyen egy másik tör­té­nel­mi emlék rej­tőz­kö­dik. Úgy sej­lik, az 1700-ban Ester­há­zy Pál nádor ala­pí­tot­ta kam­al­du­li kolos­tor rom­jai egy­ko­ri szer­ze­tes lakói útjá­ra lép­ve némán tűrik elpor­la­dá­su­kat.

Kabol­don ami­lyen fényes a vár­kas­tély, olyan kísér­te­ti­es múlt­tal ren­del­ke­zik.  A tatár­já­rás előtt a sop­ro­ni Pósa gróf épít­tet­te erős­sé­get 1529-ben lerom­bol­ta a török, később a 17. szá­zad­ban bir­to­kos Kéry csa­lád épít­tet­te át. 1670-ben Zrí­nyi Péter és Frange­pán Ferenc Bécs­be tart­va, hogy a csá­szár­nál tisz­táz­zák a Wes­se­lé­nyi össze­es­kü­vés­ben ját­szott sze­re­pü­ket, e vár­ba tér­tek be.

A vár ura, Kéry Ferenc elárul­ta és fel­ad­ta Bécs­nek ven­dé­ge­it. A csá­szár ezt az áru­lást is gró­fi cím­mel jutal­maz­ta. A török meg – e szá­má­ra cse­kély inter­mez­zo után – 1683-ban fog­ta magát és újra lerom­bol­ta a kas­télyt. Aztán ki másé, mint az Ester­há­zy­a­ké lett, akik újjá­épít­tet­ték és egé­szen 1963-ig bir­to­kol­ták. Akkor­ra már úgy lerom­lott az álla­po­ta, hogy lebon­tá­sán gon­dol­koz­tak, de egy oszt­rák csa­lád az utol­só pil­la­nat­ban meg­vá­sá­rol­ta és újjá­épí­tet­te a legen­dás víz­ivá­rat.

A tör­té­nel­mi Sop­ron vár­me­gye leg­ma­ga­sabb pont­ja a Pál-hegy. Csú­csát kereszt éke­sí­ti.