A Bod­rog és a Pál­tó halas­tó szög­le­té­ben már­is érde­kes hely­re érke­zünk: itt van egész Fel­vi­dék leg­ala­cso­nyabb pont­ja, ami alig halad­ja meg a 94 métert. A holt­ágak vizi és mocsá­ri vege­tá­ci­ó­ja reme­kül illuszt­rál­ja, milyen is lehe­tett Bod­rog­köz a folyó­sza­bá­lyo­zá­sok előtt, ami­kor zavar­ta­la­nul kanya­rog­ha­tott, amer­re csak ked­ve tar­tot­ta a Bod­rog és a Tisza is. S mint akit szá­za­dok­ra itt felej­tet­tek, majd újra fel­fe­dez­tek, úgy újult meg az apró Árpád-kori tele­pü­lés, Bod­rog­szög 13. szá­za­di góti­kus temp­lo­má­nak rom­ja.

Talán újra fel­fe­de­zik önnön érté­ke­i­ket az Alföld sík­ja és a zemp­lé­ni magas­la­tok talál­ko­zá­sá­nál ülő Bod­rog­szer­da­hely magyar lakói is.

Van mire büsz­ké­nek len­ni­ük, elég, ha csak a Vécsey-kas­tély­ra pil­lan­tunk. A 13. szá­zad­ban épült ide vár, csak a csá­szá­ri­ak — 1670-ben lerom­bol­ták. A kőha­lom­ból a Vécse­yek az 1700-as évek­ben épít­tet­tek kas­télyt, amely annyi viszon­tag­ság után ma már a köz­sé­gi hiva­tal­nak ad ott­hont.

A falu görög kato­li­kus közös­sé­gé­nek temp­lo­ma igen érde­kes iko­nosz­táz­zal ren­del­ke­zik.

A Turul­ma­da­ras emlék­mű a való­di fel­sza­ba­du­lás­nak, szer­da­hely 1938-as vissza­té­ré­sé­nek állít emlé­ket. A határ azóta vissza­állt, de leg­alább a szom­szé­dos köz­ség­gel össze­fog­va új út épült, így az átjá­rás az „ide­ha­za” és az „oda­ha­za” között könnyebb lett.

Karos hatá­rá­ban, a Hon­fog­la­lás kori Régé­sze­ti Park­ban kop­ja­fák jelö­lik az elmúlt szá­zad­ban fel­tárt síro­kat. Nem­ze­ti sír­kert ez, a Kár­pát-meden­ce eddig ismert leg­gaz­da­gabb hon­fog­la­lás-kori teme­tő­je, amely­nek gaz­dag lelet­anya­ga jel­zi, hogy a magyar­ság ural­ko­dó nagy­fe­je­del­me ebben a tér­ség­ben épít­het­te ki első hatal­mi köz­pont­ját.

Kar­csa híres Árpád-kori kör­temp­lo­má­ról, amit Tom­pa Mihály is vers­be sze­dett.

A Kar­csa par­ti­nál áll egy másik neves műem­lék, az ősi Pácin köz­ség rene­szánsz kas­té­lya, melyet Észak-Magyar­or­szág egyik leg­gaz­da­gabb főura, Mágóc­hy Gás­pár épí­tett 1581-ben. És a bejá­rat fölöt­ti címe­res kőfa­rag­vány­ban üzent is a jöven­dő­nek: „Bátor­ság az Istent fél­ni, vesze­del­mes elle­ne élni.”

A Bak­sa nem­zet­ség addig-addig mére­get­te ezt a reme­kül véd­he­tő kopár dom­bot, amíg vala­mi­kor a 13. – 14. szá­zad for­du­ló­ján várat épí­tet­tek tete­jé­re. Gis­kra hada­i­tól 1459-ben Mátyás király sere­ge fog­lal­ta vissza. Úgy tűnik a bod­rog­kö­zi vár­urak makacs egye­nes­sé­ge meg­bosszul­ta magát, ahogy szer­da­he­lyen, úgy itt is, 1672-ben az akko­ri vár­bir­to­kos, Soós György csat­la­ko­zott a Habs­burg-elle­nes, Wes­se­lé­nyi-féle szer­vez­ke­dés­hez, ami után a csá­szá­ri­ak ezt a várat is fel­rob­ban­tot­ták.

Több száz évre vissza­nyú­ló hagyo­má­nya van Kis­gé­re­sen a sző­lő­ter­mesz­tés­nek. A falu ”boros” pin­ce­so­ra ma is szol­gál­ja sző­lős­gaz­dá­it.

Király­hel­mec 15. szá­za­di bir­to­ko­sai, a Páló­czi­ak épí­tet­ték a város felet­ti domb­ra váru­kat. Később a Peré­nyi-csa­lád sze­rez­te meg, majd viszály­ko­dá­sok után 1548-ban kirá­lyi parancs­ra lerom­bol­ták. Azóta a helyi­ek csak „Cson­ka­vár­ként” emle­ge­tik a romo­kat, ame­lyek­ről ragyo­gó a kilá­tás a város­ra és kör­nyé­ké­re.

Ami­kor a Fő utcán fejet haj­tunk a pre­mont­rei szer­ze­tes, köl­tő, volt Király­hel­me­ci plé­bá­nos, Mécs Lász­ló előtt, nem feled­jük, hogy a keresz­tény köl­tő 3 évet ült a kom­mu­nis­ták bör­tö­né­ben.

Zemp­lén egyik leg­ősibb tele­pü­lé­se a „rop­pant barát­klast­ro­mok­kal” ren­del­ke­ző Lelesz. Az apát­ság sokat meg­élt öreg tor­nyá­ról már elko­pott az idő. Volt itt ese­mény bőven, ami kop­tas­sa. Az úr 1180-adik esz­ten­de­jé­ben ala­pí­tot­ta a kolos­tort maga Bolesz­lo váci püs­pök. Az apát­ság hamar hite­les hely lett, 1567-ig sok gyer­tyát éget­tek kör­mük­re a vas­kos falak között okle­ve­le­ket jegy­ző szer­ze­te­sek. És arról is szól a régi fáma, hogy 1213-ban II. End­re király itt vet­te hírét Gert­ru­dis meg­ölé­sé­nek, ezért kegye­let­ből a temp­lom falai között temet­tet­te el a király­nő szí­vét. Sok pusz­tí­tás érte az ura­dal­mi köz­pon­tot, a jó pre­mont­re­i­ek több­ször is meg­erő­sí­tet­ték, és az Úris­ten is vala­hogy min­dig adott nekik erőt az újra­kez­dés­re. A kele­ti szárny góti­kus kápol­ná­já­ban kopott fres­kók őrzi még egy büsz­ke kor­szak emlé­két.

Bély 1781-ben épült Sennyei kas­té­lyá­nak díszes már­vány­ter­mi fák­lyái is kialud­tak rég, de még­is meg­őriz­te mél­tó­sá­gát, és leg­alább a főépü­let hom­lok­za­ta meg­mu­tat vala­mit Bély régi fényé­ből.

Nagy­tár­kány a hagyo­mány sze­rint Árpád feje­de­lem fiá­ról, Tar­hos­ról kap­ta a nevét. Lakói hűen őrzik magyar­sá­gu­kat és tör­té­nel­mü­ket, így 2005-ben fel­ál­lí­tot­ták a Fel­vi­dék első Tri­a­non emlék­mű­vét.

A Balas­si csa­lád emlé­ke is itt él még a falu­ban. 2006-ban avat­ták fel Balas­si Bálint ande­zit szob­rát, arra emlé­kez­ve, hogy Nagy­tár­kány­ban élt a köl­tő test­vér­hú­ga, sőt, miu­tán elvesz­tet­te fele­sé­gét, Dobó Krisz­ti­nát, tizen­két éves korá­ig Balas­si fia is itt nevel­ke­dett.

A köz­ség messze híres büsz­ke­sé­ge, a sóhi­va­tal fel­újí­tott épü­le­te.