“Felvidéknek igen érdekes, de sajnos hazai turistáink által alig ismert s látogatott része az Árva folyót környező hegyvidék. Aki csak egyszer is látta ezeket a felhőkig érő kőcsipkéket, aki csak egyszer hallgatta a sziklák közt bukdácsoló patakok susogását, aki megismerte a mindennapi kenyérért rengeteg nehézséggel küzdő, jámbor szlovák lakosságot, annak ez a görbe ország kitörölhetetlen emlékként él a lelkében. Árva vármegye volt Nagymagyarország legzordabb, legészakibb, hegyekben leggazdagabb, egyszóval „legárvább” megyéje. Északon a Babiagora, ettől nyugatra a polhorai hágón túl a Pilszkó határolja. Ez a vonulat hirtelen emelkedik ki az Árvai-lapályból és dél felé szelídebb, észak felé meredekebb lejtőivel valamikor természetes határt alkotott Magyarország és Galícia között.”

Akárhogy is nézzük, a Tátrától északra is vannak ám hegyek! Az Északnyugati-Kárpátok masszívuma, a Magas-Beszkidek nyugati része, az Árvai-Beszkidek, melynek legmagasabb tömbje, a Babia Góra erdőhatár fölé nyúló kopasz fejével köszön be Galíciába. Az északi végek zord hegyvilága mindig is kissé mostoha, árva vidéke volt történelmi hazánknak. A Beszkidek déli lejtőjén, az Árva és mellékfolyói völgyeiben, az erdőségek kiirtásával alakultak ki az első települések. A királyi erdőség árvai területe csak a XIV. században lett önálló vármegye. Felső-Árva magyar uradalmaira főleg vlach, lengyel és tót gorál népcsoportok telepedtek, akik azóta is ragaszkodnak sok munkát és kevés hasznot ígérő, kemény földjükhöz.

“A hegyek közé zárt, csendes földdarab, Csíkország megismerése rendkívül érdekes és érdemes feladat. Egyetlen nyitott szemmel és kitárt lélekkel végrehajtott túra során megláthatjuk a múlt és jövő magyarságának sorskérdéseit is itt. A csíki ember ahány, annyiféle. A fenyves áhítatos zúgása nevelte Istenhivésre s a havasok napsütéses világa tükröződik vissza mókás kedélyében, művészi ízlésében. A csontot hasogató hidegnek, a Hargita havat porozó szelének köszönheti szívós ellenállóképességét az idők viharaival szemben, amihez az anyagi javakban oly mostoha természet jó adag leleményességet is adott neki.”

A Csíkországba látogatót hamar rabul ejti a titokzatos táj és nem ereszti könnyen tovább. Így járt a Hazajáró is, nem először. Ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A Hargita és a Csíki-havasok hegyláncai között: Felcsíkon. A Keleti-Kárpátok nyújtotta természetes védelmet a gyepű őrzői erdőtemplomokkal és várakkal is megerősítették. Volt, hogy a nyugati támadókkal szemben is védelmezni kellett az ősi jussot, de a székelyek minden körülményben kiálltak szabadságukért. Épp ez a hajthatatlanság az, ami megtartotta az Olt mentén, a Hargita lábához simuló falvak maroknyi népét.

“Ahogy az utas hazánk keleti szélét szegélyező Székelyföldre behatol; ahogy elér azon láncolathoz, mely az ős Hargita zöméből kiválva, fenyves rengeteggel borítva elágazik: ezen túl egy teljesen elszigetelt vidék van, mely úgy tájainak nagyszerűsége, mint népének eredetisége, úgy ős emlékeinek sokasága, mint természeti kincseinek gazdagsága által egyiránt érdeket költhet a vizsgálóban. E vidék nem más, mint haza véghatárán fekvő Csíkszék. A minden oldalról nagyszerű havasok által bekeretelt tartományt úgy tekinthetjük, mint a hon áldásának forrását, mint a haza termékenységének fő tényezőjét.”

Ki tudja, merre visz a végzet, a göröngyös út valahogy időről időre Székelyföldre vezeti a Hazajárót. Hiába na, a Csíki-medence az ősi magyar történelmi emlékek, legendás helyszínek és természeti kincsek kiapadhatatlan forrása. A Csíki-havasok és a Hargita között, az Olt széles völgyében elterülő hegyközi medence északi része, Felcsík szólított most meg, és hogy is mondhatnánk nemet a nemzetpróbáló időket túlélő, hitben és magyarságban erős székelyeknek.

“Ennek a hegységnek csak az az egy hibája van, hogy a mienk, hogy itt van nálunk. Ha kint volna az Alpesek földjén, talán sokkal több figyelemre méltatnók. Pedig meg van ezen hegység gazdagon természeti szépségekkel, ritkaságokkal áldva s a turista-világnak valóságos Eldorádója lehetne. Igaz, hogy csak a középrendű hegységek sorába tartozik, s legmagasabb ormai sem érik el a 2000 métert. Van itt minden, amivel egy hegység a turistát elragadni képes.”

A bihari hegyek apostola, Czárán Gyula szavait tettek követték: irdatlan munkával tárta föl és népszerűsítette a vidéket szerte a hazában. Aztán a haza elveszett, így az Erdélyi középhegyvidék ékessége, amit egykor Kalota-havasnak hívtak, ma már alig mondható a miénknek. A Bihar-hegység északi szomszédja, a Vigyázó-hegység szépségeiből mit sem veszített. Szelíd gerincekben tetőzik, vizek szabdalta oldalait rétekkel tarkított erdőrengetegek borítják. Három ágú villa alakú masszívumának ezúttal a Nagy Sebes vizét körülölelő középső és nyugati ágát járjuk be, és a Bethlen Gábor emléktúra keretében megmásszuk a hegylábi szórvány-magyarság ikonikus ormát, az Istenek havasát is.

A Kárpátok alja és a nagy magyar Alföld mezsgyéjén, a Szatmár-Beregi-síkon, a Tisza jobb partján egy földrajzi, történelmi és néprajzi értékekben dúskáló földdarab nyújtózik. A honfoglaló magyarok még mocsarakkal, lápokkal, élő és holt vízfolyásokkal átszőtt erdőket találtak itt. Aztán, ahogy emberi életet leheltek a tájba, az erdők meggyérültek, a folyókat megregulázták és kialakult a Beregi-Tiszahátnak ez a fás legelők, kiterjedt füves puszták és vizes élőhely-maradványok tarkította környezete.

“Pozsonytól felfelé haladva, elénk tárul az elragadó szép Vágvölgy, oldalán erdőpalásttal fedett hegyhátak. Az aranyködbe burkolt hegyek ormain roppant várromok, amikből még csak nemrég halt ki az élet. Ez a romokban gazdag vidék volt a magyar függetlenségi harc legzajosabb küzdőtere. Várait minden időben hatalmas dinasztiák lakták, kiskirályok a felföldön. Itt vetették meg lábaikat a nemzeti fejedelmek, ide vették be magukat a trónkövetelők. Az ostrommal bevett várakat aztán otthagyták szép romoknak: az önként feladottaknak adtak új gazdákat–idegeneket.”

Itt jártában Jókai Mór is rácsodálkozott a Felső-Magyarország és Morvaország ezeréves határán, a Vág és a Morva völgyei között válaszfalat képező Fehér-Kárpátok bérceire. Az Északnyugati-Kárpátok vonulatára, mely mielőtt lassan beleveszne a Kis-Alföld lankáiba, egészen különleges mozaikos tájjal, sűrű erdőkkel, szelíd formájú legelőkkel, ugyanakkor vad mészkősziklás hegységrészekkel rukkol elő. Ősi nyugati határvidékünkön legendás sziklavárak, kastélyok és szakrális épületek vívják hősies küzdelmüket az átalakuló korszellemmel.