Hiába keresztelték át kényszerrel a csehszlovák hatóságok 1948-ban Tallóst a faluhoz nem kötődő költőről Tomášikovo-ra, Tallós csak Tallós marad.
Mert az volt az Árpádok korában, és az volt 1763-ban is, amikor Mária Terézia ide látogatott és tölgyfát ültetett a parkban, annak alkalmából, hogy gróf Esterházy Ferenc főkancellár kastélyában felavatta a Magyar Királyság első állami árvaházát.
Aztán az árvák elköltöztek innen, s helyükre fegyencek érkeztek, de ma már a fegyintézetnek sincs itt se híre se hamva. Az Esterházyak régi kastélya pedig, mintha régi szerepeire emlékezne, rabságban árválkodik a buja park közepén.
Tallós határában, már a Kis-Duna kacskaringózik, s mutat még valamit a folyók szabályozása előtti korokból, amikor még megszámlálhatatlan vízfolyás és tó tarkította a rónaságot. A halászat és a környező vizekre jellemző vízimalmok gazdag világa már a múlté, de a Kis-Duna egyik megmaradt holtága mentén maradt még egy vízimalom mutatóban. Még azt is tudjuk róla, hogy 1893-ban építette jó féle akácfából egy bizonyos Maticza János nevezetű molnár. 1940-ig működött és még ma is képes lenne őrölni, ha lenne rá igény.
A megmaradt vizek ma már főleg a turizmust szolgálják. Egyre többen jönnek vízitúrázni és meglesni, mi maradt a régi Mátyusföld vízi világából. Itt csillog példának okáért a Tallósi-tó is.
1001-et írtunk, amikor első szent királyunk, István – miután elrendelte, hogy minden 10 település építsen egy templomot – az egyik helyszínre, Deákiba bencéseket telepített. A Pannonhalmi Főapátság új birtokáról már alapítólevelükben is megemlékeztek. A szorgalmas szerzetesek imádsággal és munkával meg is nemesítették a vidéket. Évszázadokon át maguk irányították a majorság gazdaságát, művelték a földet, s ha kellett, különböző mesterségeket is kitanultak.
A munka mellett a fráterek megteremtették az imádság házát is. 1228-ban egy ősi kápolna kibővítésével Szűz Mária tiszteletére templomot építettek. Több mint 6 évszázad telt el, s a deáki hívek száma úgy meggyarapodott, hogy a templomot Schulek Frigyes tervei alapján tovább bővítették. 1941-ben már a felújításán munkálkodtak, amiben nagy szerepe volt Serédi Jusztinián hercegprímásnak, aki, mit ad Isten, épp Deákiban született.
A templomtér feletti emelet egészen kivételes emléket rejt: évszázadokig itt laktak a bencés barátok.
Kolozsváry László festménye Deáki talán legnevezetesebb emlékéről mesél. Arról a 12. század végén íródott szertartáskönyvről, amiből annak idején a deáki papok is miséztek. A tatárjárás idején Pozsonyba menekített kódexet 1770-ben egy bizonyos Pray György nevű szerzetes vette kézbe, s a latin miseszövegek között egy különleges írásra lett figyelmes: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc…” olvasta a szöveget, s ezzel felfedezte a legrégibb ismert összefüggő magyar nyelvemlékünket, a Halotti beszédet.
A török idők megtépázták Deáki közösségét, de ki gondolta volna, hogy a 20. század hozza el legnagyobb tragédiáját. A II. világháború után voltak, akiket Csehországba deportáltak kényszermunkára, másokat erőszakkal Magyarországra telepítettek. Egyetlen bűnük volt, hogy magyarnak születtek. De ezer év történelmét nem lehetett sutba dobni és Mátyusföld hitét és magyarságát nem sikerült megtörni.
Az Árpád-kori Vágsellye amilyen nagy múltú, olyan szerényen húzódik meg most a Vág partján. Kezdetben a pannonhalmi apátság, majd az egri érsekség birtoka volt. A 16. században mezőváros lett, majd neve 1598-ban került be újra a krónikákba, amikor a jezsuiták a turóci Znióváraljáról ide helyezték át kollégiumukat. A hittudós polihisztor, Pázmány Péter érsek is gyakran megfordult itt, s ő végezte az utolsó simításokat a kastélyon is. Amikor a török megérkezett, a hit otthonából egy csapásra a végvári harcok fontos bázisa lett, de a békésebb időkben visszatért a falak közé a jezsuita kollégium. Ma levéltár működik benne.
Sellyére szabadságharcokban és a világháborúkban is szerepet rótt a történelem. Meg is csappant a magyarok aránya, a közel huszonötzeres városban ma már 20% alatt vagyunk.
A 20. század kezdetén nemcsak történelmi viharok, de tűzvész is pusztította a várost. A nádfedeles házak közül egyedül a Kuna családé maradt meg. Szürreális jelkép, ahogy a Mátyusföld néprajzi múltját őrző tájház a szocreál szomorú jelenét képviselő panelházak tövében árválkodik.
A hegyek közé zárt szórványtelepülés Orotva. Az apró fűrésztelep környékén az 1800-as években egyre többen próbálkoztak szenet bányászni, vashámort, cséplőgépet, vízimalmot működtetni. Aztán lett kápolna, iskola, és a XX. századra megszületett Orotva, ami nem állt a fejlődés útjába, észrevétlenségében mégis elkerülték a tébolyult eszmék.
Orotva nevéhez egy megdöbbentő második világháborús történet is kötődik. 1944-ben, a szövetségesek visszavonulásakor egy falábú német katona lemaradt a sajátjaitól. Az oroszok épp itt, a falu határában érték utol. Amikor beszállásoltak egy családhoz, magukkal vitték a foglyot, aztán, ahogy szokták, agyonlőtték. Később a székely család tisztességesen eltemette a kertje végében a kamerádot, dögcéduláját elküldték Németországba. Özvegye éveken át járt vissza a sírhoz.
A kicsiny falu iskolájának padjait Erőss Zsolt hegymászó is koptatta. A helyi emlékezet szerint a környező hegyekben mászott először, a falu környéki sziklákon kereste az első fogásokat.
A Maros komótosan folyik keresztül a Gyergyói-lapályon. Több helyütt is mocsarak szegélyezik. Ilyen az Eszenyő patak lápvilága is. A hegyközi medencét nyugatról övező patakok szabdalta dombvidék mögött már a Görgény vulkanikus hegyei magasodnak. Az Eszenyőről jól látható a legendás Kecskekő sziklaorma, és a háttérben ott emelkedik a II. világháború egyik véráztatta színtere, a Kereszthegy is.
A Gyergyói-medence közel száz egykori vízimalmából mára alig tíz maradt. Goga Rozália több mint kétszáz éves, ma is működőképes lisztelőmalma a kommunizmus idején, kényszerűségből szüntette be működését.
A „mosatót” a rendszerváltás után hozták létre, és ma már főleg a turizmust szolgálja. Igaz, hatalmas dézsájába a mai napig hordják a környékről mosatni a szőnyegeket és a csergéket.
Regényes múlttal büszkélkedhet Gyergyóremete. Igaz, nem túl ősi: első lakói csak a 16. században érkeztek. Legendás alapítója, az erős vonású, de szelíd tekintetű szerzetes szobor formájában is megelevenedik a központban, emléket állítva múltnak és jövendőnek egyaránt.
Remete népe valamennyi szabadságküzdelemből kivette a részét. A hazáért hősi halált halt remetei honvédek méltó nyughelye a hősök temetője. A község legősibb része a templomtér.
A központ mai arculatát már a 19. században betelepülő örményeknek köszönheti. Az erdőkitermelést és a szállítást irányító kereskedők révén Remete fontos tutajkikötő lett, ugyanis itt kanyarog a Maros, amin évszázadokon át a fát úsztatták le.
A gyergyói lapály ásványkincsekben is gazdag. A görgényi vulkánok öröksége a Maros mentén feltörő széndioxid, ami száraz gázömlések vagy borvizek formájában jelenik meg. A remetei borvíz gyógyhatása sokféle bántalomra javallott. A helyi fürdő fejlesztése az 1880-as években indult.
Vice ősi, 13. századi eredetű temploma a haranglábbal ma már a reformátusokat szolgálja.
Katolikus temploma újabb, a 19. században épült Szent István tiszteletére, de szentélye még őrzi középkori eredetét.
Ezt a kicsiny falut sem kerülték el a megpróbáltatások, de ahogy Wass Albert írta: „Ha őseink is elszaladtak volna, valahányszor nehéz idők jöttek, ma üres lenne ez az ország.”
A köztéri szobrok jelzik, Vice népe éli és élteti identitását. De nemcsak a jelképek szintjén. Szórványiskola és kollégium is szolgálja a közösséget.
Amikor Zapolya királyi ítélőmester egy Zeghe nevezetű német tiszttartót küldött ki ide, aki német telepeseket is hozott magával, lett Miklósdombjából Cege. Az Árpádok korától egészen a legújabb időkig a Wass család birtoka volt, akik nemzedékről nemzedékre kitűnő államférfiakat, hadvezéreket, tudósokat és szellemi nagyságokat adtak Erdélynek.
Egy kastélyuk volt Szentgotthárdon, kettő Cegén, de szinte mindenük a második világháború martaléka lett. Csak az 1769-ben épült cegei udvarház egyik épülete élte túl az esztelen pusztítást, amit – miután Wass Albertet édesapjával együtt halálra ítélték – államosítottak.
Amikor 1202-ben Imre király elkobozta a pártütő Erőss Lászlótól Bölényest és a hűséges Gothard lovagnak adományozta, lett Vasasszentgotthárd. A Wass család ősi birtokán mára alig maradt magyar lélek. Az új gazdák a családi kúriát is a földdel tették egyenlővé.
Ahogy a tavak ezen a vidéken egymásba láncolódnak, úgy szövődnek egymás után a partjukon sorakozó települések legendás történetei is. A Füzes patak széles völgyében a Hódos, vagy Cegei-tó nyújt még valamit Tóvidék régi képéből, és a Wass családhoz is ezer szállal kötődik.