Az Árpád-kori Vág­sellye ami­lyen nagy múl­tú, olyan sze­ré­nyen húzó­dik meg most a Vág part­ján. Kez­det­ben a pan­non­hal­mi apát­ság, majd az egri érsek­ség bir­to­ka volt. A 16. szá­zad­ban mező­vá­ros lett, majd neve 1598-ban került be újra a kró­ni­kák­ba, ami­kor a jezsu­i­ták a turó­ci Znió­vár­al­já­ról ide helyez­ték át kol­lé­gi­u­mu­kat. A hit­tu­dós poli­hisz­tor, Páz­mány Péter érsek is gyak­ran meg­for­dult itt, s ő végez­te az utol­só simí­tá­so­kat a kas­té­lyon is. Ami­kor a török meg­ér­ke­zett, a hit ott­ho­ná­ból egy csa­pás­ra a vég­vá­ri har­cok fon­tos bázi­sa lett, de a béké­sebb idők­ben vissza­tért a falak közé a jezsu­i­ta kol­lé­gi­um. Ma levél­tár műkö­dik ben­ne.

Sellyé­re sza­bad­ság­har­cok­ban és a világ­há­bo­rúk­ban is sze­re­pet rótt a tör­té­ne­lem. Meg is csap­pant a magya­rok ará­nya, a közel huszon­ötze­res  város­ban ma már 20% alatt vagyunk.

A 20. szá­zad kez­de­tén nem­csak tör­té­nel­mi viha­rok, de tűz­vész is pusz­tí­tot­ta a várost. A nád­fe­de­les házak közül egye­dül a Kuna csa­lá­dé maradt meg. Szür­re­á­lis jel­kép, ahogy a Mátyus­föld nép­raj­zi múlt­ját őrző táj­ház a szoc­re­ál szo­mo­rú jele­nét kép­vi­se­lő panel­há­zak tövé­ben árvál­ko­dik.

1001-et írtunk, ami­kor első szent kirá­lyunk, Ist­ván – miu­tán elren­del­te, hogy min­den 10 tele­pü­lés épít­sen egy temp­lo­mot – az egyik hely­szín­re, Deá­ki­ba ben­cé­se­ket tele­pí­tett. A Pan­non­hal­mi Főapát­ság új bir­to­ká­ról már ala­pí­tó­le­ve­lük­ben is meg­em­lé­kez­tek. A szor­gal­mas szer­ze­te­sek imád­ság­gal és mun­ká­val meg is neme­sí­tet­ték a vidé­ket. Évszá­za­do­kon át maguk irá­nyí­tot­ták a major­ság gaz­da­sá­gát, művel­ték a föl­det, s ha kel­lett, külön­bö­ző mes­ter­sé­ge­ket is kita­nul­tak.

A mun­ka mel­lett a frá­te­rek meg­te­rem­tet­ték az imád­ság házát is. 1228-ban egy ősi kápol­na kibő­ví­té­sé­vel Szűz Mária tisz­te­le­té­re temp­lo­mot épí­tet­tek. Több mint 6 évszá­zad telt el, s a deá­ki hívek szá­ma úgy meg­gya­ra­po­dott, hogy a temp­lo­mot Schu­lek Fri­gyes ter­vei alap­ján tovább bőví­tet­ték. 1941-ben már a fel­újí­tá­sán mun­kál­kod­tak, ami­ben nagy sze­re­pe volt Seré­di Jusz­ti­ni­án her­ceg­prí­más­nak, aki, mit ad Isten, épp Deá­ki­ban szü­le­tett.

A temp­lom­tér felet­ti eme­let egé­szen kivé­te­les emlé­ket rejt: évszá­za­do­kig itt lak­tak a ben­cés bará­tok.

Kolozs­váry Lász­ló fest­mé­nye Deá­ki talán leg­ne­ve­ze­te­sebb emlé­ké­ről mesél. Arról a 12. szá­zad végén író­dott szer­tar­tás­könyv­ről, ami­ből annak ide­jén a deá­ki papok is miséz­tek. A tatár­já­rás ide­jén Pozsony­ba mene­kí­tett kóde­xet 1770-ben egy bizo­nyos Pray György nevű szer­ze­tes vet­te kéz­be, s a latin mise­szö­ve­gek között egy külön­le­ges írás­ra lett figyel­mes: „Lat­i­a­tuc feleym zum­tu­chel mic vog­muc…” olvas­ta a szö­ve­get, s ezzel fel­fe­dez­te a leg­ré­gibb ismert össze­füg­gő magyar nyelv­em­lé­kün­ket, a Halot­ti beszé­det.

A török idők meg­té­páz­ták Deá­ki közös­sé­gét, de ki gon­dol­ta vol­na, hogy a 20. szá­zad hoz­za el leg­na­gyobb tra­gé­di­á­ját. A II. világ­há­bo­rú után vol­tak, aki­ket Cseh­or­szág­ba depor­tál­tak kény­szer­mun­ká­ra, máso­kat erő­szak­kal Magyar­or­szág­ra tele­pí­tet­tek. Egyet­len bűnük volt, hogy magyar­nak szü­let­tek. De ezer év tör­té­nel­mét nem lehe­tett sut­ba dob­ni és Mátyus­föld hitét és magyar­sá­gát nem sike­rült meg­tör­ni.

Hiá­ba keresz­tel­ték át kény­szer­rel a cseh­szlo­vák ható­sá­gok 1948-ban Tal­lóst a falu­hoz nem kötő­dő köl­tő­ről Tomáši­ko­vo-ra, Tal­lós csak Tal­lós marad.

Mert az volt az Árpá­dok korá­ban, és az volt 1763-ban is, ami­kor Mária Teré­zia ide láto­ga­tott és tölgy­fát ülte­tett a park­ban, annak alkal­má­ból, hogy gróf Ester­há­zy Ferenc főkan­cel­lár kas­té­lyá­ban fel­avat­ta a Magyar Király­ság első álla­mi árva­há­zát.

Aztán az árvák elköl­töz­tek innen, s helyük­re fegyen­cek érkez­tek, de ma már a fegy­in­té­zet­nek sincs itt se híre se ham­va. Az Ester­há­zy­ak régi kas­té­lya pedig, mint­ha régi sze­re­pe­i­re emlé­kez­ne, rab­ság­ban árvál­ko­dik a buja park köze­pén.

Tal­lós hatá­rá­ban, már a Kis-Duna kacs­ka­rin­gó­zik, s mutat még vala­mit a folyók sza­bá­lyo­zá­sa előt­ti korok­ból, ami­kor még meg­szám­lál­ha­tat­lan víz­fo­lyás és tó tar­kí­tot­ta a róna­sá­got. A halá­szat és a kör­nye­ző vizek­re jel­lem­ző vízi­mal­mok gaz­dag vilá­ga már a múl­té, de a Kis-Duna egyik meg­ma­radt holt­ága men­tén maradt még egy vízi­ma­lom muta­tó­ban. Még azt is tud­juk róla, hogy 1893-ban épí­tet­te jó féle akác­fá­ból egy bizo­nyos Mati­cza János neve­ze­tű mol­nár. 1940-ig műkö­dött és még ma is képes len­ne őröl­ni, ha len­ne rá igény.

A meg­ma­radt vizek ma már főleg a turiz­must szol­gál­ják. Egy­re töb­ben jön­nek vízi­tú­ráz­ni és meg­les­ni, mi maradt a régi Mátyus­föld vízi vilá­gá­ból. Itt csil­log pél­dá­nak oká­ért a Tal­ló­si-tó is.

A Péter­nek fiá­ról elne­ve­zett ősi magyar Pere­det is már jó évez­re­de magya­rok lak­ják. Kez­det­ben ezt a tele­pü­lést is szer­ze­tes­ren­dek bir­to­kol­ták. Meg­síny­let­te a török idő­ket, majd a kuruc har­co­kat, és ter­mé­sze­ti kataszt­ró­fák is tépáz­ták. A temp­lom falá­ban az ágyú­go­lyók is har­ci­as idők­re emlé­kez­tet­nek.

1849. júni­us 20-án itt küz­döt­tek a honért Gör­gey vité­zei az oszt­rák sereg­gel, de nem sike­rült áttör­ni­ük a Vág men­ti fron­tot.

A pere­di­ek a világ­há­bo­rúk­ból is kivet­ték a részü­ket. Ennyi hazá­ért hozott vér­ál­do­zat után hogy is gon­dol­hat­ta a cseh­szlo­vák hata­lom, hogy vala­ha is Teše­dí­ko­vo lesz Pered­ből. Sze­gény Tes­se­dik Sámu­el, tán nem is tudott a falu léte­zé­sé­ről, még­is az ő nevét hasz­nál­ták fel a szlo­vá­ko­sí­tá­si törek­vé­sek­hez. Nem­rég a falu lakói egy nép­sza­va­zá­son nagy több­ség­gel a tör­té­nel­mi név vissza­ál­lí­tá­sá­ról dön­töt­tek. Ám a szlo­vák kor­mány szem­be ment a nép­aka­rat­tal és a mai napig nem haj­lan­dó vissza­ad­ni Pered régi nevét. De Pered is csak Pered marad, és népe magyar.

A Zsi­gárdy csa­lád ősi fész­ke is az esz­ter­go­mi érsek­ség­hez tar­to­zott egy­kor. A török ide is betört, de az újjá­szü­le­tés­ről mesél, hogy a 17. szá­zad­ban már mező­vá­ros volt. 1849 júni­u­sá­ban itt is áldoz­tak Gör­gey vité­zei a sza­bad­ság oltá­rán. És hiá­ba a 20. szá­za­di kite­le­pí­té­sek, miért pont Zsi­gárd­ról sike­rült vol­na kitö­röl­ni a magyar éle­tet?

Erről mesél Kaszás Atti­la szü­lői háza is, amit a szín­mű­vész a köz­ség­nek aján­dé­ko­zott, falu­mú­ze­um cél­já­ra. Kaszás Atti­lá­nak már csak hal­ha­tat­lan lel­ke és szel­le­me él közöt­tünk, de cél­ja meg­va­ló­sult: a ház­ból nem holt tár­gyak gyűj­te­mé­nye, hanem élő táj­ház lett.

A dicső korok mel­lett a török­vész, a sza­bad­ság­har­cok és kite­le­pí­té­sek is meg­ha­tá­roz­ták Vág­far­kasd tör­té­ne­tét. A régi mező­vá­ros fénye meg­ko­pott, de az élet megy tovább. Ahogy az ország­út sem áll­hat meg a Vág­nál.

A far­kas­di rév tör­té­ne­te is az Árpá­dok korá­ba nyú­lik vissza. Az átke­lő­höz a sza­bad­ság­harc jelen­tős had­moz­du­la­tai is kötőd­nek. 1849 júni­u­sá­ban a hon­véd­se­reg utá­szai a hely­bé­li­ek segít­sé­gé­vel itt épí­tet­tek átke­lőt a Vágon, hogy csa­pa­ta­ink átkel­ve a folyón, Pered felé vehes­sék az irányt.