Az Árpád-kori Vágsellye amilyen nagy múltú, olyan szerényen húzódik meg most a Vág partján. Kezdetben a pannonhalmi apátság, majd az egri érsekség birtoka volt. A 16. században mezőváros lett, majd neve 1598-ban került be újra a krónikákba, amikor a jezsuiták a turóci Znióváraljáról ide helyezték át kollégiumukat. A hittudós polihisztor, Pázmány Péter érsek is gyakran megfordult itt, s ő végezte az utolsó simításokat a kastélyon is. Amikor a török megérkezett, a hit otthonából egy csapásra a végvári harcok fontos bázisa lett, de a békésebb időkben visszatért a falak közé a jezsuita kollégium. Ma levéltár működik benne.

Sellyére szabadságharcokban és a világháborúkban is szerepet rótt a történelem. Meg is csappant a magyarok aránya, a közel huszonötzeres  városban ma már 20% alatt vagyunk.

A 20. század kezdetén nemcsak történelmi viharok, de tűzvész is pusztította a várost. A nádfedeles házak közül egyedül a Kuna családé maradt meg. Szürreális jelkép, ahogy a Mátyusföld néprajzi múltját őrző tájház a szocreál szomorú jelenét képviselő panelházak tövében árválkodik.

1001-et írtunk, amikor első szent királyunk, István – miután elrendelte, hogy minden 10 település építsen egy templomot – az egyik helyszínre, Deákiba bencéseket telepített. A Pannonhalmi Főapátság új birtokáról már alapítólevelükben is megemlékeztek. A szorgalmas szerzetesek imádsággal és munkával meg is nemesítették a vidéket. Évszázadokon át maguk irányították a majorság gazdaságát, művelték a földet, s ha kellett, különböző mesterségeket is kitanultak.

A munka mellett a fráterek megteremtették az imádság házát is. 1228-ban egy ősi kápolna kibővítésével Szűz Mária tiszteletére templomot építettek. Több mint 6 évszázad telt el, s a deáki hívek száma úgy meggyarapodott, hogy a templomot Schulek Frigyes tervei alapján tovább bővítették. 1941-ben már a felújításán munkálkodtak, amiben nagy szerepe volt Serédi Jusztinián hercegprímásnak, aki, mit ad Isten, épp Deákiban született.

A templomtér feletti emelet egészen kivételes emléket rejt: évszázadokig itt laktak a bencés barátok.

Kolozsváry László festménye Deáki talán legnevezetesebb emlékéről mesél. Arról a 12. század végén íródott szertartáskönyvről, amiből annak idején a deáki papok is miséztek. A tatárjárás idején Pozsonyba menekített kódexet 1770-ben egy bizonyos Pray György nevű szerzetes vette kézbe, s a latin miseszövegek között egy különleges írásra lett figyelmes: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc…” olvasta a szöveget, s ezzel felfedezte a legrégibb ismert összefüggő magyar nyelvemlékünket, a Halotti beszédet.

A török idők megtépázták Deáki közösségét, de ki gondolta volna, hogy a 20. század hozza el legnagyobb tragédiáját. A II. világháború után voltak, akiket Csehországba deportáltak kényszermunkára, másokat erőszakkal Magyarországra telepítettek. Egyetlen bűnük volt, hogy magyarnak születtek. De ezer év történelmét nem lehetett sutba dobni és Mátyusföld hitét és magyarságát nem sikerült megtörni.

Hiába keresztelték át kényszerrel a csehszlovák hatóságok 1948-ban Tallóst a faluhoz nem kötődő költőről Tomášikovo-ra, Tallós csak Tallós marad.

Mert az volt az Árpádok korában, és az volt 1763-ban is, amikor Mária Terézia ide látogatott és tölgyfát ültetett a parkban, annak alkalmából, hogy gróf Esterházy Ferenc főkancellár kastélyában felavatta a Magyar Királyság első állami árvaházát.

Aztán az árvák elköltöztek innen, s helyükre fegyencek érkeztek, de ma már a fegyintézetnek sincs itt se híre se hamva. Az Esterházyak régi kastélya pedig, mintha régi szerepeire emlékezne, rabságban árválkodik a buja park közepén.

Tallós határában, már a Kis-Duna kacskaringózik, s mutat még valamit a folyók szabályozása előtti korokból, amikor még megszámlálhatatlan vízfolyás és tó tarkította a rónaságot. A halászat és a környező vizekre jellemző vízimalmok gazdag világa már a múlté, de a Kis-Duna egyik megmaradt holtága mentén maradt még egy vízimalom mutatóban. Még azt is tudjuk róla, hogy 1893-ban építette jó féle akácfából egy bizonyos Maticza János nevezetű molnár. 1940-ig működött és még ma is képes lenne őrölni, ha lenne rá igény.

A megmaradt vizek ma már főleg a turizmust szolgálják. Egyre többen jönnek vízitúrázni és meglesni, mi maradt a régi Mátyusföld vízi világából. Itt csillog példának okáért a Tallósi-tó is.

A Péternek fiáról elnevezett ősi magyar Peredet is már jó évezrede magyarok lakják. Kezdetben ezt a települést is szerzetesrendek birtokolták. Megsínylette a török időket, majd a kuruc harcokat, és természeti katasztrófák is tépázták. A templom falában az ágyúgolyók is harcias időkre emlékeztetnek.

1849. június 20-án itt küzdöttek a honért Görgey vitézei az osztrák sereggel, de nem sikerült áttörniük a Vág menti frontot.

A perediek a világháborúkból is kivették a részüket. Ennyi hazáért hozott véráldozat után hogy is gondolhatta a csehszlovák hatalom, hogy valaha is Tešedíkovo lesz Peredből. Szegény Tessedik Sámuel, tán nem is tudott a falu létezéséről, mégis az ő nevét használták fel a szlovákosítási törekvésekhez. Nemrég a falu lakói egy népszavazáson nagy többséggel a történelmi név visszaállításáról döntöttek. Ám a szlovák kormány szembe ment a népakarattal és a mai napig nem hajlandó visszaadni Pered régi nevét. De Pered is csak Pered marad, és népe magyar.

A Zsigárdy család ősi fészke is az esztergomi érsekséghez tartozott egykor. A török ide is betört, de az újjászületésről mesél, hogy a 17. században már mezőváros volt. 1849 júniusában itt is áldoztak Görgey vitézei a szabadság oltárán. És hiába a 20. századi kitelepítések, miért pont Zsigárdról sikerült volna kitörölni a magyar életet?

Erről mesél Kaszás Attila szülői háza is, amit a színművész a községnek ajándékozott, falumúzeum céljára. Kaszás Attilának már csak halhatatlan lelke és szelleme él közöttünk, de célja megvalósult: a házból nem holt tárgyak gyűjteménye, hanem élő tájház lett.

A dicső korok mellett a törökvész, a szabadságharcok és kitelepítések is meghatározták Vágfarkasd történetét. A régi mezőváros fénye megkopott, de az élet megy tovább. Ahogy az országút sem állhat meg a Vágnál.

A farkasdi rév története is az Árpádok korába nyúlik vissza. Az átkelőhöz a szabadságharc jelentős hadmozdulatai is kötődnek. 1849 júniusában a honvédsereg utászai a helybéliek segítségével itt építettek átkelőt a Vágon, hogy csapataink átkelve a folyón, Pered felé vehessék az irányt.