Aki a Káposz­ta­fal­vi-karsz­tot kíván­ja fel­fe­dez­ni, jól teszi, ha a Sze­pes­ség egyik leg­pa­ti­ná­sabb váro­sá­ban, Iglón kez­di a kalan­do­zást. Egy XIX. szá­za­di fel­jegy­zés még arról írt, hogy „bár vala­mennyi sze­pe­si német város magyar szel­le­mű, Igló mind­egyik­nél magya­rabb volt.” Nos, a várost körül­öle­lő panel­dzsun­gel már sej­te­ti, ez a meg­ál­la­pí­tás idő­köz­ben érvé­nyét vesz­tet­te. A tör­té­nel­mi magot jelen­tő orsó ala­kú főtér­re érve azért még érez­zük a múlt illa­tát. Érde­mes kör­be­te­ker­ni a főté­ren, ahol bicik­li­út is segí­ti a kerék­pá­ros város­né­zést. A Sze­pes­ség máso­dik leg­na­gyobb, közel 40 ezer lako­sú váro­sá­ban, a főte­ret sze­gé­lye­ző pol­gár­há­zak között jár­va ma már nem hal­lunk se magyar, se német szót: 1945 után a cseh­szlo­vák ható­sá­gok a város német és magyar lakos­sá­gát meg­fosz­tot­ták állam­pol­gá­ri joga­ik­tól, a pop­rá­di kon­cent­rá­ci­ós tábor­ba vit­ték őket, majd innen kite­le­pí­tet­ték Német­or­szág­ba, Auszt­ri­á­ba, illet­ve Magyar­or­szág­ra.

Pedig vala­mi­kor a XIII. szá­zad­ban érkez­tek az első szász tele­pe­sek a lőcsei és a gömö­ri hegyek közé, hogy bányász­ként éljék éle­tü­ket a IV. Béla által újjá­épí­tett Magyar Király­ság­ban. A hegyek nem vol­tak fuka­rok, adtak vas­ér­cet bőven, így Károly Róbert ide­jén már hámo­rok, vas­ko­hók, és még harang­ön­tö­de is volt a város­ban. No meg jó cip­szer ven­dég­fo­ga­dók, csap­ra vert hor­dók­kal, nyár­son sütött malac­cal, sok-sok mulat­ság­gal, melyek talán min­dig a cip­szer­him­nusszal kez­dőd­tek, ha már az Úr az ősö­ket „ins Ungar­land” vezet­te. Zsig­mond kirá­lyunk aztán Iglót is zálog­ba adta a len­gye­lek­nek, mely csak 1772-ben tért vissza Magyar­or­szág­hoz, és rög­tön a haza­té­rő sze­pe­si váro­sok köz­pont­ja is lett.
Erről tanús­ko­dik a főté­ren a míves stuk­kók­kal díszí­tett régi Tar­to­má­nyi ház, ahon­nan a sze­pe­si urak haj­da­nán igaz­gat­ták a kör­nyék dol­ga­it, és amely­nek közép­ko­ri előd­jé­ben I. Ulász­ló békét kötött a huszi­ta Gis­krá­val. A város ékes­sé­ge a XIV. szá­zad­ban góti­kus stí­lus­ban épült plé­bá­nia­temp­lom, melyet pusz­tí­tott tűz­vész, föld­ren­gés és a 48-as sza­bad­ság­harc­ban a csá­szá­ri­ak is leágyúz­ták… még­is, teher alatt nő a pál­ma: ma azzal büsz­kél­ked­het, hogy 87 m magas tor­nya a leg­ma­ga­sabb szé­les e Fel­vi­dé­ken. Egy máso­dik világ­há­bo­rús bom­ba­ta­lá­lat miatt neo­gó­ti­kus kül­sőt kapó temp­lom­tor­nyon egyéb­ként két torony­óra is van, az egyik ala­cso­nyab­ban, mint a másik. A szom­szé­dos váro­sok sze­rint azért, mert az igló­i­ak oly­annyi­ra rövid­lá­tó­ak, hogy a fel­ső órát nem lát­ják ren­de­sen. A főte­ret díszí­ti a copf stí­lu­sú evan­gé­li­kus temp­lom, a klasszi­cis­ta Város­há­za és a sze­cesszió jegye­it magán vise­lő Viga­dó is.
És itt van a jó öreg sar­ki gyógy­szer­tár is, ami nem nyújt ugyan külön­le­ges képet, még­is szá­munk­ra oly ked­ves titok őrző­je. Dol­go­zott itt ugyan­is egy pati­kus­se­géd, aki sza­bad ide­jé­ben a kör­nyék­re járt fes­te­get­ni. Aztán 1880. októ­ber 13-án egy égi jel­re úgy hatá­ro­zott, örök­re eljegy­zi magát a fes­té­szet­tel. Az iglói pati­kus, Csont­váry Koszt­ka Tiva­dar nevét azóta meg­is­mer­te a világ. Ám úgy tűnik, Igló mai urai nem becsü­lik annyi­ra a Napút fes­tő­jét, hogy mell­szob­rát a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is hoz­zá­fér­he­tő­vé tegyék. A váro­si múze­um hát­só udva­rá­nak egy eldu­gott szeg­le­té­be szám­űz­ték Csont­váry emlé­két. (És talán Jávor Pált is meg­em­lít­het­nénk, mint híres iglói diá­kot, — ki ugyan­úgy sze­rel­mes Tirt­sák pro­fesszor lányá­ba, mint az összes diák Iglón — ha nem tud­nánk, hogy Jávor csak a híres film­ben volt iglói.)

De foly­tas­suk kuta­tó­utun­kat a magyar emlé­kek nyo­má­ban a váro­si teme­tő felé, ahol a város hálás népe a ’48-as hősök dicső­sé­gé­re emlék­mű­vet állí­tott. A kró­ni­kák sze­rint ugyan­is 1849. feb­ru­ár 2‑án Guyon Richárd 5000 fős hon­véd sere­ge a város hatá­rá­ban nagy dia­dalt ara­tott a csá­szá­ri­ak felett. A har­cok­ban 53 hon­véd vesz­tet­te éle­tét. A teme­tő­ben a város újko­ri tör­té­ne­tét jól szim­bo­li­zá­ló sír­fel­ira­tok között sétál­va ráta­lá­lunk a Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let két meg­ha­tá­ro­zó iglói veze­tő­jé­nek is a sír­em­lé­ké­re. Mécsest gyújt­ha­tunk Róth Már­ton iglói főgim­ná­zi­u­mi tanár, a Magas-Tát­ra és a Káposz­ta­fal­vi karszt kora­be­li turis­ta­moz­gal­má­nak egyik vezér­alak­já­nak sír­já­nál. A teme­tő egy másik szeg­le­té­ben nyug­szik utód­ja, a Kár­pát Egye­sü­let Iglói Osz­tá­lyá­nak egy­ko­ri elnö­ke, Hajts Béla. Nekik köszön­het­jük a Káposz­ta­fal­vi-karszt szá­mos érté­ké­nek láto­gat­ha­tó­vá téte­lét. És azt se feled­jük, hogy Hajts Béla keresz­tel­te el a Káposz­ta­fal­vi-mész­hegy­sé­get a “Fel­ső-Magyar­or­szág Para­di­cso­má­nak.”

Az iglói Múze­um nyit­va­tar­tá­sá­ról hon­lap­ján tájé­ko­zód­ha­tunk. Csont­váry mell­szob­rát a főté­ren, a Zim­na 181. (Tél utca) alatt talál­juk meg. A plé­bá­nia­temp­lom­ban min­den nap 6:30-kor és 18:00 óra­kor van szent­mi­se, kivé­tel vasár­nap, akkor 7:30-kor és 11:30-kor. (Tele­fon­szám: 00421/534422777) A régi teme­tő főbe­já­ra­ta a Slo­vens­ka és a Levocs­ka utak talál­ko­zá­sá­nál lévő kör­for­ga­lom­nál van. Hajts Béla sír­já­nak koor­di­ná­tái: 48.947190, 20.570975. Az 1849 feb­ru­ár­já­ban elesett hon­vé­dek közös sír­já­nak koor­di­ná­tái: 48.946559, 20.570445.

Igló híres állat­kert­jé­be is érde­mes láto­ga­tást ten­ni, infor­má­ci­ó­kat a hon­la­pon talál­ha­tunk.

Nem túl­zás azt állí­ta­ni, hogy a Káposz­ta­fal­vi-karszt leg­szebb kilá­tó­he­lye a Tamás­fal­vi-kilá­tó szik­la­pe­re­me. A csak­nem 150 méte­res füg­gő­le­ges szik­la­fal tera­szá­ról nagy­sze­rű a kilá­tás a Her­nád-áttö­rés alsó sza­ka­szá­ra és a karszt­vi­dék­re.

A leg­egy­sze­rűb­ben Sze­pest­amás­fal­vá­ról jut­ha­tunk ide a zöld jel­zé­sen 2 kilo­mé­te­res túrá­val. A jel­zés a góti­kus ala­pú kato­li­kus temp­lom­tól indul, elhagy­ja a falut, majd a Tamás­fal­va felet­ti szán­tók­ra ér. Némi kapasz­ko­dás után eléri az erdőt, ahon­nan még 10 perc séta a kilá­tó­hely. Per­sze ha már itt járunk, érde­mes bel­jebb merész­ked­ni a karszt­vi­dék­re, így ter­mé­sze­tes, hogy a leg­töb­ben a Her­nád-áttö­rés vagy a Kolos­tor-szur­dok bejá­rá­sá­val kom­bi­nál­ják ezt a túrát. De akár végig­sé­tál­ha­tunk Csin­gó­tól Erdő­al­já­ig (Pod­le­sok) a sár­ga jel­zé­sen, amely a Her­nád­ra néző leg­szebb kilá­tó­pon­to­kat fűzi fel a karszt pere­mén, és nyil­ván­va­ló­an érin­ti a Tamás­fal­vi-kilá­tót is. A sár­ga jel­zé­sen Csin­gó­tól 1 óra ide az út, Erdő­al­já­tól 2 óra 20 perc, míg a zöl­dön Tamás­fal­vá­ról 40 perc, a Her­nád­tól 20 perc.

Van mit meg­cso­dál­ni Sze­pes­csü­tör­tö­kön, amely nevét a csü­tör­tö­kön tar­tott vásár­ról kap­ta. A falut ere­de­ti­leg magya­rok lak­ták, kik Szent­lász­ló­ra keresz­tel­ték tele­pü­lé­sü­ket, ám a tatár­já­rás viha­ra őket sem kímél­te. Az újjá­épí­tők sze­pe­si lán­dzsás neme­sek vol­tak, akik tovább vit­ték lovag­ki­rá­lyunk kul­tu­szát, miköz­ben az arany­bá­nyá­szat­ból gaz­da­gí­tot­ták a növek­vő tele­pü­lést. Csü­tör­tök­hely nem került len­gyel zálog­ba, sőt, az el nem zálo­go­sí­tott sze­pe­si tele­pü­lé­sek köz­pont­ja lett. 1473-ban bőví­tik a Sza­po­lya­i­ak a román stí­lu­sú temp­lo­mot két­szin­tes góti­kus kápol­ná­val, melyet a magyar­or­szá­gi góti­ka leg­szebb alko­tá­sa­ként tar­ta­nak szá­mon, és amely­nek fes­tett üveg­ab­la­kai magyar szen­te­ket ábrá­zol­nak.

A temp­lom mise­rend­je: hét­fő 6:00, kedd 17:15, szer­da 6:00, pén­tek 17:15, vasár­nap 7:15, 10:15. Amennyi­ben meg sze­ret­nénk néz­ni a temp­lo­mot belül­ről, ezt a szá­mot kell hív­ni: 00421/534598400

A Thur­zó csa­lád Beth­len­fal­ván is letet­te a név­je­gyét. Ősi bir­to­ku­kon a XVI. szá­zad­ban épí­tet­ték a sze­pes­sé­gi rene­szánsz egyik leg­szebb alko­tá­sát, a díszes pár­tá­za­tú kas­télyt. Az omla­do­zó falak lát­tán nehéz elkép­zel­ni, hogy a kas­tély szebb idők­ben még megye­gyű­lé­sek szín­he­lye volt. Míg a kas­tély jobb sor­sá­ra vár, addig a XIV. szá­za­di Szent Koz­má­nak és Dam­ján­nak szen­telt góti­kus temp­lom és XVIII. szá­za­di  késő­ba­rokk kúri­á­ja lát­ha­tó­an jobb kezek­ben van.

A „sze­pe­si lán­dzsás szék” a XII. szá­zad­ban kapott önkor­mány­za­tot. Ekko­ri­ban karszt­vi­dé­kün­ket, mint „Sze­pe­si erdő” emlí­tik az ira­tok, aho­vá a Sze­pes­ség lakos­sá­ga vész ese­tén fel­hú­zód­hat. A vész pedig meg is érke­zett a tatár képé­ben 1241-ben, mire Jor­dán sze­pe­si gróf (a Gör­geyek őse) veze­té­sé­vel a kör­nyék népe az itte­ni erdők­ben és a karszt­fenn­sí­kon kere­sett mene­dé­ket. A tatár elvo­nul­ta után el is nevez­ték a hegy­te­tőt Mene­dék­kő­nek, a tör­té­ne­tet pedig maga Tom­pa Mihály is fel­dol­goz­ta „Mene­dék­kő” című regé­nyé­ben. A fenn­sí­kon 1305-ben foga­da­lom­ból kar­tha­u­zi kolos­tor épült, ame­lyet Vörös­ko­los­tor­nak nevez­tek el. Ide fész­kel­te be magát Basó Mátyás murá­nyi rab­ló­lo­vag 1531-ben, és innen rémiszt­get­te a Her­nád-völgy uta­sa­it 18 éven keresz­tül. 1549-ben aztán elfog­ták, és lefe­jez­ték, a kolos­tort pedig Salm csá­szá­ri tábor­nok lerom­bol­tat­ta. Az elfe­le­dett, gaz­zal benőtt romo­kat a 20. szá­zad­ban kezd­ték fel­tár­ni.

A Mene­dék­kő-fenn­sí­kon a kolos­tor rom­jai mel­lett lát­hat­juk a hegy­ség áldo­za­ta­i­nak szim­bo­li­kus teme­tő­jét, illet­ve a Kolos­tor mene­dék­há­zat és a hegyi men­tő­szol­gá­lat állo­má­sát. A mene­dék­ház­ban van étel-ital, és bérel­he­tünk a Kysel-szur­dok via fer­ra­tá­já­ra fel­sze­re­lést is. A köze­li Rózsa-bar­lang­ban Hajts Béla kuta­tá­sai sze­rint a szer­ze­te­sek alki­mis­ta tevé­keny­sé­get foly­tat­tak.

Tom­pa Mihály: Mene­dék-kő
Sze­pes­ben, Lőcsé­hez közel,
Erdő­bo­rí­tott hegy­te­tőn,
Ó zár­da pusz­tult omla­dé­ka áll;
A régi temp­lom- és cel­lák­ban
Sugár, magas feny­vek növé­nek immár;
Mohos, halot­tas omla­dék­ra
Ifjan tenyé­sző zöld élet borúl.
Midőn honunk­ra ront­va a tatár,
Hatá­ri­ban gyil­kolt és ége­tett:
Vidé­ke rémült lakó­i­nak
E rej­tett zár­da nyuj­ta men­he­lyet,
S innen vevé nevét.
Idő s viszály később lerom­bo­lá,
És már csak tor­nya állt,
Repedt tor­nyá­ban kis harang.
Csen­gő sza­vú, de néma régen.

A Káposz­ta­fal­vi-karszt talán leg­lát­vá­nyo­sabb és leg­is­mer­tebb szur­do­ka a kör­nyék ked­velt kirán­du­ló-köz­pont­já­ból, Erdő­al­já­ról (Pod­le­sok) köze­lít­he­tő meg és mint­egy 2 órás túrá­val jár­ha­tó végig a zöld jel­zé­sen. Az eró­zió for­mál­ta fes­tői szur­dok csak egy irány­ból, alul­ról jár­ha­tó, és tár­sa­i­hoz hason­ló­an jól kiépí­tett. Az erdő­be érve fapal­lók segí­tik a köz­le­ke­dést, ame­lyek segít­sé­gé­vel több­ször is átke­lünk a pata­kon, ami időn­ként búvó­pa­tak­ként rej­tő­zik el a fehér kavi­csos meder alá. A jelen­ség miatt ille­tik a völ­gyet a Szá­raz-Fehér-víz elne­ve­zés­sel.

A sza­ka­dék fel­fe­de­zé­sét Róth Már­ton­nak köszön­het­jük, aki az 1900-as évek ele­jén tár­sa­i­val turis­ta­út­vo­na­lat jelölt és épí­tett ki, elő­ször a Tálacs­ka-víz­esé­se­kig, majd az egész kanyo­non át.

Az út a Tálacs­ka-víz­esé­sek sza­ka­dé­ka aljá­tól válik iga­zán izgal­mas­sá. Innen veszé­lyes kapasz­ko­dó kez­dő­dik a sza­ka­dé­kon kiépí­tett szin­te füg­gő­le­ges vas­lét­rán. A Káposz­ta­fal­vi-karszt­ra jel­lem­ző kép tárul elénk, ahogy a víz a szik­la­ki­szö­gel­lé­se­ken hatal­mas szint­kü­lönb­sé­ge­ket legyőz­ve, víz­esés for­má­já­ban zuhog alá. Ebben a völgy­sza­ka­dék­ban 2 és fél km távol­sá­gon 400 m a szint­kü­lönb­ség, ame­lyet fapal­lók, vas­lét­rák és lán­cok segít­sé­gé­vel küzd­he­tünk le.

A kiépí­tett­ség elle­né­re nem árt az óva­tos­ság a szűk­re sza­bott szik­la­ke­re­tek között. Egy­mást érik a szebb­nél-szebb víz­esé­sek, a Sza­ka­dék (Rok­li­na), az Abla­kocs­kás (Oki­en­kový), a Med­res (Kory­tový), a Szél­ső (Bočný), a Kas­ká­da. Úgy magá­val ragad a rend­kí­vül vál­to­za­tos mész­kő­alak­za­tok lát­vá­nya, hogy szin­te meg sem érez­zük a szint­emel­ke­dést, miköz­ben utunk végé­re, a karszt­fenn­sík­ra érünk.

Innen a sár­ga jel­zé­sen eresz­ked­he­tünk vissza a Vörös­ko­los­tor felé, vagy a kéken tovább mehe­tünk a fenn­sí­kon.

A Her­nád Káposz­ta­fal­vá­tól Sze­pes­sü­me­gig tar­tó sza­ka­szán fog­ta magát, és évez­re­dek alatt egy való­sá­gos kanyont vésett magá­nak a mere­dek, néhol 300 méte­res szik­la­fa­lak közé. A remek­be sza­bott szur­do­kot hamar fel­fe­dez­ték a hazai turiz­mus meg­te­rem­tői is. 1906-ban Hajts Béla tár­sa­i­val tuta­jon jár­ta végig a Her­nád-áttö­rést és elha­tá­roz­ta, hogy a nagy­kö­zön­ség szá­má­ra is egész hosszá­ban jár­ha­tó­vá teszi a varázs­la­tos kanyont. Azóta egy­re nép­sze­rűb­bé és jól kiépí­tet­té vált a völgy. Ma már fém­hídak, lán­cok, mászó­va­sak és fapal­lók segí­tik az elő­re­ha­la­dást az éles kanya­ro­kat leíró vir­gonc Her­nád men­tén.

A Her­nád-áttö­ré­sen a kék turis­ta­jel­zé­sen mehe­tünk keresz­tül, amely 4 óra alatt vezet végig a kanyo­non Csin­gó és Erdő­al­ja között. Útköz­ben érint­jük a Kar­tha­u­zi-hidat, a Lét­án­fal­vi-malom rét­jét, fel­mász­ha­tunk a Fehér-patak völ­gyén, a Kolos­tor-szur­do­kon és a Tamás­fal­vi-kilá­tó­hoz is. Vissza­fe­lé választ­hat­juk a pár­hu­za­mo­san, a karszt­pe­re­men futó sár­ga jel­zést. Ez mind­két irány­ból 3 óra 20 per­ces utat jelent, miköz­ben több hely­ről is (Ördög-gerinc, Tamás­fal­vi-kilá­tó) is lete­kint­he­tünk az áttö­rés­re és még karszt­je­len­sé­gek­kel is (Gac­ko­va-lyuk) talál­koz­ha­tunk. Szin­tén érde­mes fel­ka­pasz­kod­ni a Csin­gó felet­ti Bagoly-szik­lá­ra, ahon­nan pazar kilá­tás nyí­lik az üdü­lő­te­lep­re.

Ha a Káposz­ta­fal­vi-karszt­tól dél­re fek­vő Dob­si­nai-hegyek­ben járunk, nem hagy­hat­juk figyel­men kívül Euró­pa egyik leg­na­gyobb jég­bar­lang­ját, a világ­hí­rű Dob­si­nai-jég­bar­lan­got. A 972 m maga­san talál­ha­tó szik­la­üreg a Göl­nic men­ti főút­ról, közel fél órás gya­log­tú­rá­val érhe­tő el. Vala­hol itt kapasz­ko­dott fel 1870. júli­us 15-én Ruf­finy Jenő, dob­si­nai kirá­lyi bánya­mér­nök, Láng Gusz­táv hon­véd­had­nagy és Méga End­re váro­si tiszt­vi­se­lő tár­sa­sá­gá­ban, hogy első­ként fedez­zék fel a Jég­lyu­kat. Dob­si­na város hamar fel­is­mer­te a bar­lang jelen­tő­sé­gét és sokat áldo­zott annak fel­tá­rá­sá­ra és kiépí­té­sé­re. Előbb fából készült gya­log­já­rók­kal és lép­csők­kel lát­ták el, majd 1887-ben – a vilá­gon első­ként – vil­lany­vi­lá­gí­tást kapott. A Magyar­or­szá­gi Kár­pát Egye­sü­let nép­sze­rű­sí­tő tevé­keny­sé­gé­nek köszön­he­tő­en a bar­lang a turis­ták egy­re nép­sze­rűbb cél­pont­já­vá vált. Az érdek­lő­dés nem csap­pant az elmúlt évti­ze­dek­ben sem. A bar­lang külön­le­ges­sé­gét jel­zi, hogy 2000-ben az UNESCO Világ­örök­ség részé­nek nyil­vá­ní­tot­ták és a világ 14 ter­mé­sze­ti cso­dá­ja között is szá­mon tart­ják. A mint­egy más­fél km hosszú bar­lang egy­har­ma­da ma már szi­go­rú rend sze­rint, csak veze­tő­vel láto­gat­ha­tó. Vilá­gí­ta­ni nem sza­bad, egy cso­port leg­fel­jebb fél órát tölt­het lent. Érde­mes nyá­ron is mele­gen fel­öl­töz­ni, mert a leve­gő hőmér­sék­le­te a bar­lang alsó része­i­ben, télen-nyá­ron fagy­pont alatt marad. A 400 ezer éves bar­lang jegé­nek folya­ma­tos kicse­ré­lő­dé­se 5–7000 évig tart, a jég folya­ma­tos moz­gás­ban van, víz­szin­te­sen úgy 3–4 cm‑t halad éven­te. A jég­ré­teg vas­tag­sá­ga a Nagy­te­rem­ben eléri a 27 métert is. Itt, a leg­tá­ga­sabb terem­ben lát­hat­juk a leg­lát­vá­nyo­sabb jég­for­má­kat, az „oltár”, és a „kút” elne­ve­zé­sű kép­ződ­mé­nye­ket is. Mikor a Dob­si­nai-jég­bar­lan­got meg­gon­do­lat­la­nul össze­kö­töt­ték a Sztra­ce­nai-bar­lang­rend­szer jára­ta­i­val, a meg­vál­to­zott huzat­vi­szo­nyok miatt a jég rög­tön olvad­ni kez­dett. Amint ajtó­val lezár­ták az átjá­rót, a jelen­ség meg­szűnt; ez is jól mutat­ja a jég­bar­lang érzé­keny­sé­gét.
A bar­lan­got Jókai Mór is meg­lá­to­gat­ta és élmé­nye­it be is épí­tet­te „A lőcsei fehér­asszony” című regé­nyé­be:

„A magyar föld ter­mé­sze­ti rit­ka­sá­ga­i­nak Kohi­no­or­ja, a dob­si­nai jég­bar­lang. Itt e hegy mélyé­ben lakik az egyik demi­ur­gus, a föld­szel­lem, aki jég­ből ala­kít. Kez­di mint bányász, mély üre­ge­ket váj, víz­zel, szén­sav­val, azután foly­tat­ja mint épí­tész, óri­á­si bol­to­za­to­kat emel a mély­sé­gek fölé, ren­ge­teg osz­lo­pok­kal jég­ből. Aztán oltárt emel, maga­sat, szé­les grá­di­csok­kal. Nem feled­ke­zik meg a bol­to­za­tos folyo­sók­ról sem,(…) van, óri­á­sok­nak való szán­ka­pá­lya, a mese­be­li üveg­hegy, hanem a főter­mé­ben a tükör­pad­la­ton egész mula­to­zó embe­ri tár­sa­ság szá­má­ra van elég hely. Mikor épít, vak­me­rő, mint egy titán, mikor díszít, gyön­géd, mint egy tün­dér.”

Meg­kö­ze­lí­tés, nyit­va­tar­tás, árak: A bar­lan­got ne Dob­si­na váro­sá­ban keres­sük, hanem attól 18 kilo­mé­ter­rel észak­ra, Dobs­in­ska tele­pü­lés­rész­nél. Itt tehet­jük le az autót (par­ko­lás 3 euro) és sétál­ha­tunk fel a bar­lang­hoz, az út mind­össze 1 km, amit fél óra alatt tehe­tünk meg. A jég­bar­lang május köze­pé­től szep­tem­ber végé­ig tart nyit­va kedd­től vasár­na­pig. Más­fél órán­ként indul­nak tur­nu­sok, az első 9:30-kor, majd 11:00-kor, 12:30-kor, míg az utol­só 14:00 óra­kor. A fel­nőtt belé­pő 9 euro, a gye­rek 4,50, a diák (6–15 éves korig) és a nyug­dí­jas (70 felett) 8 euro. A jég­bar­lang hon­lap­ját itt talál­juk.

A Sze­pes­ség és Gömör­or­szág kul­tu­rá­lis érté­ke­it fel­fű­ző Góti­kus autó­út­ról szép kilá­tás nyí­lik a kiszé­le­se­dő Göl­nic­re, amely­nek men­tén fek­szik a karszt­vi­dék leg­na­gyobb tava, a folyó 1954-es fel­duz­zasz­tá­sá­val kelet­ke­zett Imrik­fal­vi-táro­zó. A nyá­ron für­dő­zők­től és a vízis­por­tok sze­rel­me­se­i­től, télen síe­lők­től han­gos Imrik­fal­va (Dedin­ky) a Káposz­ta­fal­vi-karszt déli részé­nek turisz­ti­kai bázi­sa pan­zi­ók­kal, étter­mek­kel. Innen indul­ha­tunk a rövid, de kalan­dos Zej­már-sza­ka­dék bejá­rá­sá­ra.

A Göl­nic meg­iri­gyel­ve észa­ki test­vé­re, a Her­nád gyö­nyö­rű alko­tá­sát, szin­tén szur­do­kot vájt magá­nak a karszt­vi­dék­be, ame­lyet a föld­rajz Sztra­ce­nai-szik­la­szo­ros­nak nevez. Régeb­ben a völ­gyön keresz­tül kanyar­gott a főút, a gép­ko­csi for­ga­lom ma már az új alag­úton jut át a hegyen. Így a gya­lo­gos turis­ták zavar­ta­la­nul sétál­hat­nak át a piros jel­zé­sen a Göl­nic mel­lett a mere­dek szik­la­fa­lak alatt a Sztra­ce­nai-hasa­dék­völ­gyön.

A völ­gyön átve­ze­tő asz­falt­út kijá­ra­tá­nál a szik­la­fal­ban Coburg Fer­di­nánd her­ceg emlék­táb­lá­já­ra lelünk. A kör­nyék bir­to­ko­sa 1840-ben épít­tet­te a több helyen is szik­lá­ba vájt utat, amely­nek 1867-ben állí­tot­tak emlé­ket.

A Sztra­ce­nai szik­la­ka­pu lát­vá­nya Tom­pa Mihályt is ver­se­lés­re kész­tet­te:
A sztrac­ze­nai hegy­szo­ros­ban
Magas, sötét szirt­ka­pu áll,
Tekints fel és keb­led meg­dob­ban,
Amint az ív alá jutál;
Bõsz órjá­so­kat lát a kép­ze­let,
Kik­nek vas­kar­ja szir­tet szirt­re vet.
Pedig, mikép él a regé­ben,
A Gnó­mok épi­ték e szirt­fa­lat,
Kicsiny, arasz­nyi terem­té­sek,
Kik­nek orszá­ga van a föld alatt.
Mor­zsák­ból épült, s fel­épült, mivel
Az egye­sült erõ csu­dát mivel…

A piros jel­zés elve­zet ben­nün­ket a név­adó tele­pü­lés­re, a fes­tői Sztra­cen­á­ra, mely­nek neo­gó­ti­kus temp­lo­ma felett a Hárs-fenn­sík szik­la­bér­cei virí­ta­nak.