Egy pal­ló­sor, ami egy külö­nös mese­vi­lág­ba vezet. Ahol, ha meg nem is állt, de las­sab­ban bal­lag az idő. Ez a Kele­ti-Kár­pá­tok kül­ső olda­lán talál­ha­tó Nagy Mocsár rezer­vá­tum. Az érin­tet­len láp puha moha­sző­nye­ge Erdély leg­na­gyobb tőzeg tele­pét rej­ti, ahol más az idő­szá­mí­tás: az erdei fenyő­nek pél­dá­ul 100 év kell ahhoz, hogy elér­je a 10–20 cm-es átmé­rőt. A tudó­sok per­sze ezt is meg­ma­gya­ráz­zák: az erő­sen savas és oxi­gén­hi­á­nyos talaj és víz miatt tel­je­sen hiány­zik belő­le a bak­te­ri­á­lis fló­ra.

Árpád népé­nek egy része is itt lát­ta meg elő­ször ősei föld­jét: a Kár­pá­tok­nak ezen a leala­cso­nyo­dó részén, ami később is hazánk egyik fon­tos, élénk for­gal­mú átjá­ró­ja lett, ahol keres­ke­dők vagy éppen ellen­sé­ges hadak is elő­sze­re­tet­tel jár­tak-kel­tek.

Az Árpád-kori magyar város­ba a tatár pusz­tí­tá­sok után tele­pí­tet­tek kirá­lya­ink szá­szo­kat. Miu­tán sza­bad kirá­lyi város lett, szé­pen fej­lő­dött és mivel Buko­vi­na és Erdély hatá­rán fek­szik, a keres­ke­de­lem­ből ala­po­san meg­gaz­da­go­dott. Még a 20. szá­zad ele­jén is a szá­szok adták a több­sé­gét, ám miu­tán elűz­ték őket, ma a nyolc­va­nez­res­sé duz­zasz­tott város­nak már 90%-a román és alig 7%-a magyar, míg a néme­tek­nek már csak ham­vai és épí­tett örök­sé­gei marad­tak.

Besz­ter­ce neve­ze­tes­sé­gei között talál­juk az úgy­ne­ve­zett lábas­há­za­kat, vagy­is a lába­kon álló háza­kat, ahol annak ide­jén a leg­gaz­da­gabb szász keres­ke­dők éltek.

Ha nyi­tott szem­mel járunk, sok apró régi magyar jelen­lét­re uta­ló jel­ké­pet fedez­he­tünk fel a város­ban. Több épü­le­ten is ott van­nak még a magas­sá­gi pon­tot jelö­lő magyar nyel­vű vas­táb­lák.

Besz­ter­ce Mátyás kori címe­re is ott ékes­ke­dik egy hom­lok­za­ton.

A város nem­ze­ti­sé­ge­it a temp­lo­mok is meg­ha­tá­roz­zák. Míg a szá­szok főként evan­gé­li­ku­sok vol­tak, a magya­rok a római-kato­li­kus temp­lom­ba jár­tak.